Raketa

Összes megtekintés: 57 

Kedves olvasó, kalandos életem történetét szeretném neked elmesélni. 1971-ben születtem Szentpéterváron, a Petrodvoreci Óragyárban.
– Ó, milyen udvariatlan vagyok, még be sem mutatkoztam. A nevem Raketa, eredeti foglakozásomra nézve időmérő.
Ha röviden jellemeznem kéne magam – csak hogy óraként el tudj képzelni – azt mondanám, hogy patinásodó selyem színű számlap, vékony fekete mutatókkal, rakott arany indexekkel, szorító gyűrűs acél hátlappal, viseltes krómozott tokkal, melyben egy hűséges 2609HA szerkezet dolgozik, illetve már csak dolgozott…
Ismered a 2609-est, nem? Tudod, az a 26 mm átmérőjű kézihúzós horgonygát szerkezet, 17 kő, 18000 féllengés óránként, járástartalék 38 óra, bla bla bla… Szóval semmi extra, nem a gazdag arisztokratáknak készültem, én is az egyszerű nép gyermeke vagyok, de azt hiszem elkalandoztam.
– Térjünk vissza a kezdetekhez!
Legelőször egy vasgyári munkás, nevezett Igor Vasziljev tulajdonába kerültem. Négy évig hordott a bal csuklóján. Emlékszem egyszer túlhúzott és eltörte a rugómat -, ezt igen rossz néven vettem tőle – a sarki órás tanonc hozott valahogy rendbe. Ezek után megromlott a viszonyunk. Vagy siettem, vagy késtem, de sohasem mutattam neki a pontos időt. Idővel le is cserélt egy fiatalabb, tetszetősebb Pobedára. Engem a fiának ajándékozott Vászkának, aki egy erdei biciklizés alkalmával elhagyott.
Egy idősebb férfi talált rám – Anatolij – aki megtisztogatott a rám rakodott sárdaraboktól, majd később kaptam tőle egy szép fényes rugós szíjat, amit nagyon kedveltem, az öreggel egyetemben. Néhanapján még rendes óráshoz is elvitt, aki kitisztította majd többféle olajjal megkente a szerkezetemet, és pontosan beállított.
– Hej, azok voltak csak igazán a szép napok… Anatolij és Én. Az idő repült, és pontosan azt tettem amire legyártottak. Mértem és mutattam. Boldog voltam.
Együtt horgásztunk, együtt csavarogtunk, együtt mentünk mindenhova. Fontosak voltunk egymásnak. Talán csak éjszakára vett le vastag szőrös csuklójáról. Anatolij idővel megbetegedett, és sajnos meghalt. Az örökösei meg egyszerűen túladtak rajtam a közeli bolhapiacon.
Ezután egy gyűjtőhöz kerültem, Igorhoz, akinek az olcsó orosz órák voltak a szenvedélyei. Csillogó üvegvitrinbe zárt -, néhány tucat sorstársammal együtt – amit aztán betett egy büdös, és fullasztó szekrénybe. Évekig raboskodtam fény és szabad levegő híján. Pár havonta felhúzott minket -, legalább ez jó volt – hogy az olaj ne sűrűsödjön be, de ez volt minden. Egyedüli szórakozásunk csak annyi, hogy beszélgethettünk. Volt ott mindenféle és -fajta szerkezet. A sokat látott vén órák hihetetlenül érdekes történeteket tudtak mesélni. Így ki lehetett bírni valahogy. Aztán mint mindennek, ennek is vége lett egyszer. Igor folyamatosan adta, vette, cserélte az óráit – így történt, hogy egy szép nap rajtam is túladott.
Következő gazdámmal sajnos már nem tölthettem annyi időt, mint szerettem volna. A nevére sem emlékszem, csak arra, hogy nagyon fiatal volt. A tragédia napján együtt motoroztunk a külvárosban. Gyorsabban hajtott, mint kellett volna. Ifjú titán volt, imádta a száguldást, hosszú szőkésvörös haja zászlóként lobogott utána. Nem adta meg az elsőbbséget a jobbról kanyarodó tejeskocsinak. Egy nagy csattanás aztán vagy tíz métert repültünk. Én még a levegőben leszakadtam a kezéről és mint egy őrült kavics pattogtam ide-oda a macskaköveken. Ő valószínűleg azonnal meghalt, én meg csúnyán összetörtem. A mentő hangos szirénázással érkezett, fehér ruhás emberek ugráltak ki belőle. Az orvos lehajolt egy darabig vizsgálgatta a fiút, majd felkászálódott és lemondóan intett. A többiek szakszerűen a hordágyra emelték majd betették az autóba, ők is beszálltak és már csendben elindultak.
Ott feküdtem az út szélén, egyedül, sokkos állapotban: az üvegem összetört, a mutatóim elgörbültek, a szerkezetem megállt, a szíjam elszakadt. Tudtam, hogy tönkrementem. Járművek jöttek, mentek tömött sorokban, rám se hederített senki.
Másnap hajnalban a kukások kotortak össze – még nekik sem kellettem. A szeméttelepre kerültem. Na ott aztán volt minden, képzelhetitek! Színes szagos kavalkád. Innen már nincs visszaút, gondoltam. Szelektálás után beolvasztanak. Az órákat is eléri sajnos egyszer a végzetük. Aztán fura mód mégse így lett.
Anton, a művész talált meg, amikor anyagot gyűjtött a munkáihoz. Ő fémhulladékból – fogaskerekekből, csavarokból, rugókból – épít csodaszép szobrokat. Látott bennem fantáziát és felvett. Otthon megtisztított, szétszerelt és a fejében megszülető kép alapján újraalkotott. Azóta új életet élek – mint műalkotás. Egy óraalkatrészekből összerakott táltosparipa vagyok. Kiállításról kiállításra járunk a gazdámmal és a társaimmal, akiket szintén ő álmodott meg, és mondhatom mindig nagy sikerünk van.

“Raketa” bejegyzéshez 3 hozzászólás

  1. Tudod mi a jó a novelláidban Márton, vagy Marci
    *) ? ..hogy élet van bennük..valóság, részletek, egyszerű hétköznapi tartalom.. lehet hogy ennek van vmi pontosabb irodalmi műfaji besorolása-ennyire nem vagyok még profi- de csak annyit tudok mondani: hajrá..
    😀

Szólj hozzá!