A befőzés fortélya

Újra virágkorát éri a házi befőzés. Gyümölcsök egészben, magozva, hámozva, cukorral, édesítővel, nagymama receptje szerint, régi vagy a legújabb szakácskönyvekben böngészve, de ne feledkezzünk el az újságokról és az internet kínálta fázisfotós lehetőségekről se. Piacon, zöldséges előtt vadidegen nők válnak megértő háziasszonyokká, s osztják meg egymással a titkot, hogyan is marad tél közepéig friss a cseresznye, a zöld dió, pikáns a rumos meggy. Mikor minek van a szezonja. Persze mindenki tudja, hogy macerás az egész, fárasztó és rengeteg melóval jár, de megéri.
Már az előkészület is elborzasztja a kezdőket, hisz annyi edénye összesen nincs a falatnyi konyhában, ami ehhez a nagy munkához kell. S lehetőleg csak és kizárólag ekkor lehet használni a kavaráshoz sterilizált fakanalat, szitát, törlőt, darálót, turmixot.
Az üvegeket forró vízzel és gondosan ki kell mosni, mert különben jön a baktérium, és fuccsba megy az egész. Pénz, veríték, izzadság. A gyümölcs beszerzése se könnyű. Persze akinek terem vagy kapja vidékről a keresztanyjától, az nem foglalkozik ilyen aprósággal. Bezzeg akinek magának kell utána járni, az felér egy jól megtervezett kalandtúrával. Információszerzés, hogy a piacon Józsinál vagy Mari néninél biztos, hogy nincs agyonpermetezve. Bio vagy nem bio, az itt a kérdés. Haza cipelni kosárban, hogy ne törjön. Ha lekvárt főzünk, kicsit túlérett is jó, de mindig gondosan és szemenként átnézni, legjobb lenne nagyítóval. Tisztaság, gondosság, figyelem, mert különben hiába volt minden igyekezet. Van, aki szereti, ha segítenek neki a nagy munkában, ilyenkor napóleoni parancsokat lehet osztogatni. Van, aki csendes magányában, halk zeneszó mellett hámoz, kever és kavar. Rámegy persze a nap, de milyen hálás lesz a család! Majd télen, amikor kint hull a hó, zord köd lepi be a fákat, de a gondosan eltett befőtt belopja a nyár ízeit a lakásba. Egy éve voltunk házasok, önálló élet, önálló háztartás. Boldog békeidő. Férjem édesszájú lévén az előző évben családi ajándékképpen befőttel, lekvárral tele rakott kamra polcain már csak üres üvegek árválkodtak. S akkor egy vidéki útról diadalittasan, mosolyogva érkezett meg a ház ura, a kocsi csomagtartójában vagy öt láda ványadt sárgabarackkal. – Tudod, ott árulták az út szélén, olcsó is volt, gondoltam, elteszed – nézett rám reménykedve. Másnap kora reggel a konyha hadszíntérré változott. Én, mint mindenre elszánt hadvezér és a tömérdek barack közti küzdelem megkezdődött. A töppedt kis barackok nem adták olcsón a bőrüket, szóval a héjukat. A forró vízbe mártogatás után csak még jobban ragaszkodtak gyümölcsükhöz. Visszapottyantak, elgurultak, a konyha gőzben úszott, a nagy hevülettől sikerült levernem egy szabályosan tisztára mosott üveget, s hullott utána a cukor is. Feladtam. Nejlonszatyorba rakva a barackokat óvatosan lopakodva messzire vittem a háztól, a kiserdő szélén leraktam, biztos jó lesz valakinek. Két boltba betérve sikerült 10 üvegnyi sárgabarackot venni, amire ugye az volt írva, hogy jam, és úgy kell kiejteni, hogy dzsem, és ez volt a lekvár. Meleg vízbe betéve leáztattam az árulkodó cédulát, hogy melyik konzervgyár követte el, és mit tartalmaz. Száraz dunsztba tettem – nagyon kezdők kedvéért -, vagyis ruhákkal kibélelt ládába, hogy ott hűljenek ki. Férjem este megérkezett, s óvatosan bekukucskált az üvegek közé. – Nagyon elfáradtál, ugye? – kérdezte aggódva, s én csak bólintani tudtam. Télen elégedetten kente a vajas kenyérre, és minden alkalommal megjegyezte:- Hát igen, nincs is finomabb a házi lekvárnál! Ma reggel kaptunk ajándékba öt ládányi, hőségtől összeaszott sárgabarackot.