Mosolygó világ

Egy csendes őszi délelőtt kezdődött az egész. Laura kapával próbálta eltüntetni az elvonuló forró nyár tékozlását a virágoskertben. Kidőlt kardvirág gyökerei, megcsonkított rózsabokor, elszáradt levendula bokrok, mind, mind azt várta, hogy rendezettebbek legyenek a soraik és végre megigazítva, szellősen várhassák az enyhet adó őszt. Selymesen sütött a Nap, csiklandozta, de már nem égette fel a bőrt. A lugas felől finom borszőlő illata szállt a kiskert felé.

Ilyen csendes, tiszta napokon sokféle gondolat megfordul az ember fejében. Üde szép emlékek és mélabús gondolatok jönnek elő a szív rejtekéből. A gyerekkort fátyol borítja, rég lezárult időszak már. Az ifjúság szent pillanatai pillangó módjára rebbentek el, már csak foszladozó emlékképek derengenek néha fel róla. Tényleg olyan csodaszép volt, ahogy a lányregényekben megírták. A jelenben kell élnünk, ezt tanítják az okos mai bölcselkedők. Van is ebben igazság. A múlt elmúlt, nem tudjuk megváltoztatni. A jelent éljük, itt és most tehetünk vagy árthatunk magunknak és másoknak is. És még ezt is van merszünk elrontani, illetve nincs bátorságunk úgy élni, ahogy szeretnénk. Olykor felcsillan a szebb jövő lehetősége, de nincs elég képzelőerőnk, hogy a valóságban megéljük. Álmodozunk, vágyakozunk és úgy maradunk. Hogy mi ennek az oka, ezt majd csak a halálos ágyunkon merjük magunknak megvallani. Vagy még ott sem.

Érdekes, hogy minden ember egyéni boldogságra vágyik. És arra nem is gondol a szerencsétlenje, hogy ez akkor valósulna meg, ha ő is boldoggá akarná tenni embertársát. Járjuk az utunk, megbotlunk százszor és felállunk, ha felsegítenek. Ha belénk rúgnak, akkor meg beleragadunk a sárba és ott maradunk. Ott lavírozunk, evickélünk, amíg el nem süllyedünk. Keressük az utunk, de sajnos nem világít mindenki felett egy üstökös. A sötétség felé tartunk akarva akaratlanul. A sötétség pedig nagy úr. Ha pirkad a hajnal új remény fakad, de oly sokszor beborul fölöttünk észrevétlenül az ég és betakarnak sötét fellegek. Hogy mi vagyunk ennek is az oka? Soha sem jövünk rá, csak ha már késő és akkor már nincs mit tenni. Várjuk a végét, hogy szabaduljunk ettől a szennyes, posványba ragadt világtól. Már a szépet sem látjuk meg, eltakarják előlünk a sűrű, sötét fellegek.

Egy pillantással kezdődött Laura számára az új nyár. Igaz szeptembert írt már a naptár, de ő úgy érezte a tavasz első napsugarai simogatják megfáradt arcát. Egy mosoly reppent felé. Szemével viszonozni próbálta ő is. Bár gyengének érezte magát, mégis kierőltetett magából egy félmosolyt. Este váratlan kis üzenetet kapott. Ne haragudjon, hogy csak későn vette észre őt autójából az ismeretlen férfi és még a kezét sem volt ideje rendesen felemelni, hogy intsen, oly gyorsan elsuhant az autó. Az asszony hosszasan nézte az üzenetet. Forgatta a szavakat, ízlelgette, értelmezni próbálta. Sehogy sem jött rá, hogy miért kellene neki haragudnia, hiszen a mosoly osztogatása és fogadása miatt nem szoktak megsértődni. Ellenkezőleg. Neki jól esett, hogy verejtékes munkája közben valaki észrevette és intett neki. És az is természetes, hogy ő visszaintett neki. Így kezdődött ez a kora őszi tavasz, mosollyal, integetéssel és egy rövid üzenettel. Valaki észrevette a másikat, rámosolygott és a másik visszamosolygott. Valaki emberszámba vette. Csupán ennyi is elég az ember boldogságához. Eddig nem tudta ezt. Várta a csodát, várta, hogy majd valaki kinyújtja a kezét és kiemeli a mocsárból. De nem onnét jött a csoda, ahonnét várta. Ezen a csendes őszi napon egy félmosollyal megváltozott minden és újra hisz a csodában.