Alfonz és Renátó nem mélyült el tettük miértjének kutatásában, csak az indulás izgalmát érezték. Föl a hegyekbe, a hideg tisztaságba ahol az ember orrában megfagy a levegő. Jelentéktelenné válik minden az erőfeszítés hatására, hogy lépésről lépésre előre tudjanak haladni a térdig érő hóban. Mozgásuk automatikussá válik, mert ha a lendület megtörik újra kezdeni nehéz, szinte lehetetlen. Más szabályok érvényesülnek az embertől alapjában véve idegen környezetben. Ehhez olyan embertípusra van szükség, mint Alfonz, aki szinte hegymászónak született, ezáltal megengedheti magának a különcséget, ami vonzóvá tette a kívülálló számára. Renátó ezért ragaszkodott következetes makacssággal, hogy életében egyszer vele mehessen. Számára mindez könnyű, divatos játéknak tűnt, amiről rengeteget lehet mesélni a barátainak. Annál inkább meglepődött, amikor a hegyekben az előtte haladó társa nem mutatott hajlandóságot a társalgásra, ami nélkül ő elveszettnek érezte magát. Személyiséghez tartozott a folyamatos kapcsolattartás a másik emberrel, még ilyen extrém körülmények között is. Alfonz azonban egyre komorabban hallgatott, ami már ijesztővé vált, visszafojtott agresszivitást érzett mögötte. Amikor hátrafordult látta arcának érzéketlen közönyét, amit a szakállára fagyott fehér dér sem enyhített. Hiába látta komikusnak, de ott a süvítő, metsző szélben nevetni rajta nem tudott, mert ő is komorrá vált, ami lényétől idegen súlyként telepedett rá mintha másik ember ridegsége belé költözött volna. Ez annyira kiforgatta valódi természetéből, hogy tanácstalanul nézett le a mélyben elterülő völgy felé. Alfonz észrevette ezt a tekintetet. Meglepően barátságos hangon szólalt meg, még a vállára is rátette a kezét, amitől idegesen megrándult.
– Nem való ez neked. Éreztem, de hagytam, hogy magadtól gyere rá. Ne akarj nehéz lenni, ha könnyű is lehetsz, számodra az természetes, ezért nem értékeled igazán. Az én generációmnak ez az egyetlen esélye – és kesztyűbe bujtatott kezével a hegy felé mutatott, majd folytatta. – Mi csak ott tudjuk a súlytalanságot igazán érezni, mert túl komolyan vesszük magunkat, ezzel mozgásterünket önként beszűkítjük. Kiszabadulni csak sokkhatás segítségével vagyunk képesek, legalább ezt hagyjátok meg nekünk érintetlenül. Legyen tiéd a könnyedség, amit látszólag megvetünk, de valójában irigylünk, mert képtelenek vagyunk rá. – Miután ezt elmondta elindult és hátra sem nézett.
Renátó kivette a hátizsákjából a távcsövét, amin keresztül tisztán látta a barátságosan füstölgő turistaházat. Még sötétedés előtt odaértek. Forralt bort rendelt, és elégedetten szürcsölte a fűszeres italt, miközben élmény-dús előadást tartott az embereknek.
Új generáció
Ami már egy nyugodt tóhoz válik hasonlatossá, bármennyire szép is, értékelni egy idő után nem tudjuk. Elhomályosítja látásunkat a monotónia. Az egy helyben létező virág is élményre vágyik a számunkra láthatatlan életterében. Ahol az észrevétlen történések ugyanolyan jelentőséggel bírnak, mint a mi felgyorsult dimenziónkban. Ami a számunkra megfelelő, mert nem ismerünk mást, mégis hajlamossá tesz minket a nagyolásra. Az apró kis színes növény is felfrissül a nyári zápor üdítő hatásától. Fiatalnak érzi magát, habár közeleg az ősz rövid életének utolsó fázisa. Az eső tisztító hatására visszalép és újra éli naiv bimbó létét most már bölcsességgel átitatva.