A RÓMAI TÖRTÉNETÍRÁS

A rómaiak életében és gondolkodásában nagy szerepe volt a az elmúlt események emlékének , a mondai és történelmi hagyományok megőrzésének. A pontifexek (papok, főpapok) a legrégibb időktől fogva évről évre följegyezték a nevezetesebb eseményeket, feljegyzéseik Annales Pontificum (Főpapi évkönyvek) vagy Annales Maximi (Nagy évkönyvek) néven szerepeltek.
Ezekben az annalesekben sok későbbi betoldás található, a IV. század végén ugyanis a pontifexek utólag kitöltötték az évszázadokra visszamenő feljegyzéseik hiányait. A kiegészített évkönyvek 80 könyvből álló gyűjteménye lett a római történelem leggazdagabb forrása.
Az annalisták hivatalos feljegyzésein kívül magánjellegű feljegyzéseket is készítettek, ilyenek a halotti dicsőítő beszédek, az ősök viaszképe alá írt rövid jellemzések, a sírfeliratok és a különféle családi vonatkozású krónikák.
A költők is szívesen dolgoztak fel történelmi témákat. Naevius eposzt írt az első pún háborúról,amelyben személyesen is részt vett, Ennius pedig hexameterekben énekelte meg Róma történetét. Mindkettőjük művéből csak töredékek maradtak fenn.
Az annalisztikus formát a későbbi történetírók is szívesen alkalmazták. Az első prózai, irodalmi formájú történeti művet Q. Fabius Pictor consul és pontiflex írta Annales címen, görög nyelven.
M. Porcius Cato volt a szerzője az első latin nyelvű római történetnek, művének címe Origines (Kezdetek). Az i.e. II. században élt görög származású és görögül író Polübiosz Egyetemes története a pún háborúk idejére eső eseményeket dolgozta fel világtörténet formájában, Plübiosz a római arisztokrácia érdekeit szolgálta, egész művével a római hatalmi törekvéseket igyekezett igazolni.
A pún háborúk idején fellendülő római történetírásra jellemző a színes, érdekes előadásra törekvés; a szereplők beszédeinek beleszövésével drámai hatást igyekeznek elérni. Jellemző vonás még a korabeli eszmék visszavetítése a régmúlt századokba.
Ez a magyarázata annak, hogy a VI. század Srvius Tulliusa a Gracchusok programját körvonalazza beszédében, az V. század Appius Claudiusa pedig az I. század konzervatív köreinek elveit hangoztatja.
Az i.e. I. század vége felé nagyon elterjedt emlékirat-irodalomból fennmaradtak C.Iulius Caesarnak (100-44) a művei. Commentarii de bello Gallico ( Feljegyzések a gall háborúról) című művében 7 könyvben Galliában, Germaniaban és Britanniában viselt háborúinak történetét mondja el, és igazolja a szükségességüket. Minden könyv egy-egy évnek a történetét öleli fel i.e. 58-tól 52-ig. Alvezére, Aulus Hirtius később megírta a gall háború 8. könyvét, és egy külön könyvet az alexandriai vállalkozást.
Caesar művei történelmi anyagukon túl, stílusuk miatt is említést érdemelnek. Előadásmódját egyszerűség jellemzi, de a leegyszerűsített mondatokban megfontolt és kiszámított tartalom húzódik meg.
C.Sallustius Crispus (i.e.86-35) a köztársaság alkonyán írta meg történeti műveit.
A Coniuratio Catalinaeben bevezetésként elmondja, hogy a római nép történelmének emlékezes eseményeit szándékozik megírni minden pártétdektől mentesen, de mégis caesarianus marad mindvégig. Hiszen Catilinát is azért választotta főhőséül, hogy Caesar érdektelenségét és ártatlanságát hangoztassa az összesküvéssel kapcsolatban.
Sallustius választott példaképe a nagy görög történetíró, Thuküdidész volt; mesterét leginkább színes jellemzésével érte el, de elfogultsága sokat levont műveinek értékéből.
A kor legnagyobb polihisztora, egyben legtermékenyebb írója M.Terentius Varro.
Legfontosabb műve,„Az emberi és isteni dolgok régiségei”, nem maradt ránk, csak a későbbi írók gyakori utalásaiból ismerjük.
Varrótól származik a többi között Róma alapításának hagyományos dátuma (i.e.753).
Az ő nyomdokait folytatta az életrajz műfajában Cornelius Nepos.

A principatus elején a legnagyobb népszerűségnek örvendő történetíró Titus Livius volt (i.e.59-i.sz.17). A politikai életben soha nem vett részt, hivatalt nem vállalt, mindvégig megmaradt történetírónak. 142 könyvből álló hatalmas művét (Libri ad urbe condita, Könyvek a város alapításától), a város alapításával kezdte, s egészen az i.e. 9. évéig vezette az eseményeket. Történelmi művével tanítási és nevelési céljai is voltak. Meggyőződése szerint a történelem nagyon alkalmas arra, hogy megjavítsa az erkölcsöket.
„Historia est magistra vitae”= A történelem az élet tanítómestere.” (Proverbia, azaz közmondás, szállóige szellemében.)
Dicsőítette a köztársaság legendás hőseit, de ez kegyeletes szokás volt akkoriban., Augustus császár alatt, s emiatt egyáltalán nem kellett összeütközésbe kerülnie a principatussal..
Livius nem kutatta az eseményeket létrehozó okokat, ő egyszerűen csak előadta az eseményeket.. Forrásait nem rostálta meg kellőképpen.

A LEGNAGYOBB RÓMAI, LATIN TÖRTÉNETÍRÓ:
PUBLIUS CORNELIUS TACITUS

Publius (vagy Caius) Cornelius Tacitus Kr. után 55-ben vagy 56-ban született Gallia Narbonensisben. Kora politikai életének tevékeny résztvevője volt: 97-ben consul, majd később Asia római tartomány kormányzója volt. Történelmi munkái a korai császárság időszakától fontos információkkal látják el az utókor olvasóit, részletesen mutatják be az akkoriban változó összetételű és szerepű szenátori rend és a birodalom politikáját. Műveinek középpontjában a császár, az udvar, a szenátus és a város áll, a provinciák (a tartományok) csak akkor kapnak szerepet, ha Róma szempontjából jelentősek. A történetek leírásakor gyakran használt költői szavakat a drámai hatás elérése érdekében.
Robert Baldauf szerint rá hivatkozva számos hamis kódexet alkotott Poggio Bracciolini a 15. században.

„SINE IRA ET STUDIO” =
„HARAG ÉS RÉSZLEHAJLÁS (ELFOGULTSÁG) NÉLKÜL”

(Tacitus)

Tacitus híres , sokat idézett jelmondata, melyet az objektív történelmi kutatással kapcsolatban szoktak idézni: „„Sine ira et studio, azaz Harag és részlehajlás
(elfogultság) nélkül.”

ÉLETE

Tacitus életrajzi adatairól nem tudunk semmi biztosat: bár megírta korának, az I. századnak „sorsfordulatokban… szörnyű eseményekben gazda” történetét, saját életéről csak egy-egy mondatot hagyott hátra .
Élete az első század második felére és a második század első évtizedeire esik, az Augustus császár által bevezetett új rendszer, a princiátus első három dinasztiája: a Julius-Claudiusok, a Flaviusok korára és az Antoniusok uralkodásának a kezdetére. A legújabb kutatások születésének évét 56-ra vagy 57-re, Nero uralkodásának második vagy harmadik évére teszik. Születésének helye ugyancsak ismeretlen, a hagyomány szerint az umbriai Interammában ( ma Terni) született. E hagyomány alapja azonban csupán annyi, hogy Tacitus császár ebből a városból származott.
A rómaiaknál szokásos három névből Tacitus esetében csak kettőt ismerünk: a Corneliust és a Tacitust( a tacitus szó magyar jelentése: hallgatag), a személynevének megfelelő praenomenje bizonytalan. Egyes feljegyzések szerint Gaiusnak, mások Publiusnak mondták. A nemzetség nevéből, a Corneliusból, pedig egyes történészek arra következtetnek, hogy a köztársaság korabeli Cornéliusok, a Scipiók családjából származik.
Idősebb Plinius szerint egy bizonyos Tacitus Gallia Belgicában questori vagy procuratori állást töltött be, valószínűleg ő lehetett a történetíró apja.
Tacitus gondos nevelésben részesült, Rómában retorikai, jogi, filozófiai tanulmányokat végzett. Saját állítása szerint mesterei korának nagy szónokai, Marcus Aper és Iulius Secundus voltak.
A következőket jegyezte föl erről:” Én nemcsak a törvényszéki tárgyalásokon hallgattam szorgalmasan mindkettőjüket, hanem hihetetlen tudásszomjtól és afféle ifjonti lángolástól hajtva otthonukban és nyilvánosság előtt is nyomukban jártam, hogy még csevegéseiket és bizalmas körökben tartott gyakorlataik titkait is magamba szívhassam.”
Huszonegy éves korában, 77-ben nősült meg, az akkori címzetes consul, Cnaeus Iulius Agricola leányát vette el (Julia Agricolát), ezt követően lépett a közéleti pályára.
A római állami hivatalok betöltésének sorrendjét szabályozó törvényeket betartva, suo anno, azaza megfelelő időben járta végig. Vespasianus idején töltött be az állami főhivatalok előfeltételének számító katonai tribunusi (tribunus militium) tisztséget. Titus uralkodásának idején (80, vagy 81.) foglalta el a legalacsonyabb főhivatalt, questor lett. Két-három év múlva a rangban egyenlőnek számító néptribunusi vagy aedelisi tisztséget töltötte be. 88-ban, Domitianus korában praetor volt, amit meg is említett:” Mert ő is rendezett százados játékokat, s azokon mint tizenöt személyes papi testület tagja és évi praetor, különös figyelemmel vettem részt”.
Feladata a Sybilla-könyvek őrzése, a Rómában befogadott Isis és Serapis-kultuszok végzése, valamint a százados ünnepi játékok (ludi seculares) megrendezése volt. Ekkortájt barátkozott össze Pliniusszal, aki megjegyezte, hogy Tacitus hírnevet szerzett magának a fórumokon.
90 és 94 között hivatalból hosszabb időt töltött külföldön, (Ronald Syme történész szerint valamelyik legio császári parancsnoka (legatus legionis propraetora volt) Germániában.
Tény, hogy apósának a halálakor, 93. augusztus 23-án nem tartózkodott Rómában.
Ezt követően néhány évre visszavonult a politikai élettől.
Életének további húsz évéről kevés feljegyzés maradt fenn. Plinius megemlékezik róla, hogy Traianus császár uralkodásának harmadik évében együtt védték az afrikaiakat, akik proconsuljukat, Marius Priscust zsarolás miatt megvádolták.
Syme szerint 101 és 104 között Tacitus Felső-Germánia kormányzója volt. Egy a kisázsiai Mylasából előkerült feliratból arra lehet következtetni, hogy 110.114 között Asia római provincia kormányzója volt. Hadrianus császár uralkodásának első éveiben, valószínűleg 120-ban halt meg (61-65) évesen.
A III. században Tacitus római császár (275-276) elrendelte, hogy helyezzék el minden közkönyvtárban állítólagos őse, a történetíró Tacitus mellszobrát, és műveit évenként tíz másolattal gyarapítsák.

FŐBB MŰVEI

Első művét 98-nam, negyvenévesen adta közre (Beszélgetés a szónokokról, Agricola. A Beszélgetés keletkezése 74-retehető, stílusa pedig különbözik a történelmi művek előadásmódjától, és mivel fogalmazása inkább Ciceróra emlékeztet, egyes történészek nem tartják Tacitus írásának. Azonban az ifjú Plinius tanúságtétele, valamint a kéziratokból leszűrhető következtetések valószínűsítik tacitusi voltát.
A mű főszereplői a szerző egykori mesterei: Curiatius Maternus, a neves költő és szónok, Marcus Aper, a korabeli retorika híve és Vipstanius Messala, aki a köztársasági ékesszólást dicsőíti. A mű tanulsága az, hogy az ékesszólás ideje már lejárt, mert az csak a szólásszabadságot biztosító köztársaság idején virágozhatott, a principátus ellenben felszámolta a szónoklás természetes feltételeit. Más területek felé kell orientálódjanak mindazok, akik eddig a szabad művészeteket gyakorolták.
Az Agricolát 98-ban adta közre. Ez a mű életrajz, néprajzi és földrajzi ismeretek tára, politikai helyzetelemzés és tiltakozás.
Tacitus a könyvről a következőket írta: „… Ez a könyv, melyet apósom, Agricola tiszteletére szántam, rokoni kegyelet megvalósulásával nagy dicséretre, vagy elnézésre számít.” (Agricola (3.)

Tacitus legtökéletesebb műve a német történelem „aranykönyvének” is nevezett Germánia (De origone, situ, moribus ac populis Germanorum). Ezt a művét 98-ban jelentette meg.
Szerkezetileg két részre oszlik: az elsőben Germánia természeti adottságait, lakóinak társadalmi, hadi, vallási viszonyait, foglalkozásait íra le, a másodikban külön-külön foglalkozik az egyes törzsekkel, és leírja a germánok és rómaiak közötti harcok történetét is.
Időben következő műve a Korunk Története (hHstoriae) volt.
A következőket írta Tacitus e könyvről: „Sorsfordulatokban, kegyetlen csatákban, egyetértést nem ismerő meghasonlásokban, még béke idején is szörnyű eseményekben gazdag kor megírására vállalkoztam.” (Historiae I.2.)
A következő közreadott mű az Ab excessu divi Augusti (ismertebben Annales), Augustus császár közvetlen utódainak (Tiberius, Caligula, Claudius és Nero uralmának) története (Kr,után 14-68.) XVI-XVIII. Könyvében. Tacitus ezt is Traianus alatt írta meg, és 115-117-ben adatta ki. Megvan belőle az első négy könyv, töredékek az ötödik és hatodikból és elől hátul csonkán a XI-XVI. Könyv.
Az itt felsorolt munkákon kívül Tacitus fennmaradt műveihez sorolja még a konzervatív filológia az ötödiknek a következőt: Dialogus de oratoribus (Szónoki beszélgetések, párbeszédek), melyet Lipsius óta sokan elvitatták Tacitustól.
A Pallas Nagylexikon méltatása szarint:”Tacitus zárja be a római klasszikusok sorát, műveiben elementáris erővel lángol fel a latin történetírás géniusza. Nemes idealizmusa és ízlése olyan írói tulajdonságokkal párosulnak, melyek sem előtte, sem utána sehol nem fordulnak elő egy és ugyanazon latin írónál. Lelkiismeretes kútfőtanulmány, gondos pragmatizmus, lélektani mélység, egyéni stílus, modorosság nélkül, folytonos haladásra való törekvés: íme a tulajdonságok,amelyekkel Tacitus harcba indult a zsarnokság ellen és amelyekkel a köztársaság aranykorának, a szabadságnak mint rendszernek, a sorok között örök emléket állított. Ő a szellem s még inkább a jellem arisztokráciája, aki az önkény dühöngésétől épp úgy elfordul, mint a csőcselék szertelenkedésitől.”
TÖRTÉNETI FELFOGÁSA

Műveiből kiviláglik, hogy a római arisztokrácia képviselőjeként a köztársaság híve volt, amikor az állam élén az arisztokrácia állt. Szerinte csak az arisztokrácia lehet a hatalom birtokosa. Ugyancsak arisztokratikus felfogásából következett, hogy a római nagyság egyedüli képviselőjeként a szenátori és a lovagi rendet ismerte el. Felfogása szerint, ha rabszolgasorsból felszabadult ember jut hatalomhoz, az sohasem a római birodalom érdekeit fogja szem előtt tartani, hanem kizárólag saját érdekeit követve arra törekszik, hogy a hatalmat megtartsa.
Történeti felfogásában az antik római történetírás vonásai a jellemzőek: a történelem a nevelés leghatékonyabb eszköze. Azt hangoztatta: bölcs dolog mások tapasztalatából tanulni meg a számunkra is előnyössé válható történelmi leckét, hiszen a „többség mások tapasztalatából okul” (Annales IV:33.)
A „harag és részlehajlás nélküli” formában ismert híres mondása műveiben csak részlegesen vagy egyáltalán nem teljesül. A Iulius-Claudius-dinasztia valamennyi tagját őrültként, betegesként vagy legalábbis gyengeelméjűként ábrázolta, ami egyenes következménye a politikai nézeteinek.
Suetonius mellett a legfőbb oka annak, hogy a római korai császárkorra vonatkozó ismereteink egyoldalúak, célzatosan ferdítettek és a korai császárok valódi személyiségéről valójában semmit nem tudunk biztosan.
Tacitus műveinek írásakor széles körű dokumentációra támaszkodott, számos történeti forrást, emlékiratot, beszédet használt fel. De saját tapasztalataira, a provinciákban szerzett ismereteire, kortársainak szóbeli elbeszéléseire is támaszkodott.

STÍLUSA

Saját stílusát Tacitus komolynak (grave) nevezte. Stílusa és nyelvezete különbözik valamennyi elődjétől, utódjától. Gazdag szókincse, az igéknek kölcsönzött sajátos jelentés, az elvont főnevek konkrét értelemben való használata és több más stílusbeli sajátosság különbözteti meg más latin nyelvű írók stílusától.
Tacitus műveiből nyertek ihletet olyan költők és írók, mint Corneille az Otthon, Racine a Britannicus, Sienkiewicz a Quo vadis?, Graves az Én,Claudius, Claudius,az Isten című műveikben.

MAGYARORSZÁGI HATÁSA

Magyarországon irodalmi hatása a Corvinákkal mutatható ki a legkönnyebben. Mátyás király könyvtárában több kódexe is volt: az egyik, melyet Beatus Rhenanus 1518-ban használt; a másik, amelyet Vitéz János 1467-ben emendált, majd I.Abdul-Hamid török szultán adott vissza a magyar nemzetnek. Azóta leginkább fordítások és kritikai tanulmányok mutatják Tacitus hatását, bár az az író, aki Tacitus tömör stílusát magyarul szólaltatná meg, mindeddig az irodalomban nem tűnt fel. Kosztolányi Tacitus-idézettel kezdi Neró, a véres költő című művét, melyben számos információt is felhasznált a tacitusi életműből.

Szólj hozzá!