Enyém vagy

Összes megtekintés: 65 

Noel egy kietlen, sziklás helyen állt. Nem tudta volna megmondani, hogy pontosan hol, de úgy tűnt neki mintha a Grand Canyon lenne. Egyedül volt, alant a Colorado folyó keskeny acél szalagja kígyózott, feje felette a magasban madarak köröztek.
– Hogy kerültem ide?- töprengett. – Mit keresek én itt?
Hiányoztak a válaszok. Nem emlékezett semmire. Találomra elindult az egyik irányba.
– Találnom kéne valakit, vagy valamit, ami eligazíthatna – okoskodott. – Egy utat, egy táblát, egy helybélit – Akármit! – Olyan különös itt minden.
Nem tudta volna megmondani mennyi ideje sétált, nem érzett se éhséget, se fáradságot. Az idő itt nagyon furán telt. Teljesen elvesztette az időérzékét. Mindenhol csak ezek a bizarr vörös sziklák, a tűző nap, a madarak, és a folyó.
– Sehol egy teremtett lélek!
Váratlanul beborult az ég, sötét lett és nagy cseppekben eleredt az eső. Dörgött, és eres villámok cikáztak, bevilágítva a szürkéslila eget. Érezte az esőcseppek finom szurkálását a bőrén. Fehér inge azonnal átázott, és a testéhez tapadt. A langyos eső patakokban csorgott végig rajta – nem fázott -, ám ahogy magára nézett, nagyon megijedt, mert azt hitte vérzik. Az eső skarlátszínű volt, tényleg olyan, mint a vér. Vidám női nevetést csendült fel a háta mögött, miközben egy meleg puha kéz befogta a szemét. Finom illat csapta meg az orrát – friss citrus, némi egzotikus fűszerrel keverve -, kellemesen bizsergetve az érzékeit. A szeméhez nyúlt, óvatosan lefeszítette a kezeket és megfordult, azonban maga mögött nem látott senkit. A jelenés eltűnt csak a gyöngyöző kacagását visszhangozták a kanyon falai. Most vette észre, hogy az eső elállt és megint hét ágra süt a nap.
– Szemfényvesztés, boszorkányság! – Ez nem lehet igaz! – most kezdett rádöbbenni, hogy amit lát nem valóságos. – De ha nem valóság, akkor micsoda? – Álom?
A válasz kézenfekvő volt. Álmodik. Váratlanul valami végigszántotta a fejét. Egy alacsonyan szálló nagy fekete madár volt. Talán egy holló? Röviddel később egy másik is elhúzott felette – alacsonyan vitorlázva. A hollónak pici rózsaszín emberfeje volt. Cinkosan Noelre kacsintott.
– Úristen! – Hisz az összesnek emberfeje van!
A félelem jeges hullámai áttörték fejében a gátat, vadul rohanni kezdett.
– Ebből a rémálomból valahogy fel kéne ébredni!
Az emberfejű hollók üldözőbe vették. Csak futott, futott ahogy bírt, néha megbotlott, elesett, de talpra vergődött és menekült tovább. Szúrt az oldala, égett a tüdeje, de a fránya hollók csak nem akartak lemaradni. A talaj ingoványossá vált a lába alatt, egyre mélyebben süppedt bele, egyre nehezebben vonszolta magát. Futóhomok – villant át rajta a felismerés. Egyszerre megakadt, és nem bírt már tovább menni. Feladta. A földre rogyott, behunyta a szemét, karjait védelmezően az arcához emelte – aztán csak várt és várt. Nem történt semmi. Óvatosan kilesett, hátrafordult, és akkor meglátta a nőt, nem sokkal maga mögött. Ahogy ki tudta venni, fehér menyasszonyi ruhában volt, az arcát nem látta a naptól, ami mögüle sütött.
– Ki vagy te?
Az asszony némán közeledett. Már egész közel ért, amikor meglátta az arcát. Ijesztő volt, öreg és ráncos, az állát rejtélyes kék tetoválások díszítették, élettelen szemei fehéren világítottak. Foghíjas szája gonosz mosolyra görbült. Lassan kinyújtotta aszott, eres kezeit.
– Az enyém vagy! – suttogta.
Noel újra hallotta a gurgulázó nevetést – csúfondárosnak tűnt. Borsózott a háta. Most látta csak közelről, hogy a valaha tiszta és fehér menyasszonyi ruhát pókhálók, és tenyérnyi zöldes penészfoltok tarkítják.
– Muszáj felébrednem! – de nem megy. – Koncentrálj!
A rémség egész közel volt, már majdnem hozzáért, amikor a férfi minden erejét összeszedve felpattant és egy hirtelen ötlettől vezérelve a szakadék széle fele kezdett rohanni. Mindjárt ott is van, már csak három lépés, már csak kettő, egy.
– Most!
Gondolkodás nélkül belevetette magát a tátongó mélységbe. Érezte, ahogy súlytalanná válik, miközben pörögve kapálózva zuhan. Becsukta a szemét. A szél egyre hangosabban zúgott és fütyült a füle mellett. Kis szerencsével a folyóba fog érkezni. A fütyülés egyre hangosabbá és idegesítőbbé vált, és csak nem akart abbamaradni. Lassan kinyitotta a szemét. A kanyon eltűnt, a hálószobájában volt újra. A telefonja ébresztett – fütyölve, villódzva. Egyik lábával magához húzta, majd kikapcsolta. Körbenézett. A lakás még csendes volt, és várakozó félhomályba burkolózott – a többiek bizonyára még aludtak. A lidérces álom gyorsan halványult, már alig emlékezett rá. Kievickélt az ágyból, és bizonytalan léptekkel megindult a konyhába. Töltött magának egy csésze erős feketét, öntött hozzá egy leheletnyi tejet, beledobott két kockacukrot, megmikrózta, megkeverte, majd élvezettel belekortyolt.
– Istenem, annyira finom ez a reggeli kávé – gondolta, miközben az első pár kortyot ízlelgette, aztán hirtelen öklendezni kezdett, és a padlóra hányt.
Volt valami a kávé alján a zaccban – valami élő. Ahogy lehajolt, hogy alaposabban szemügyre vegye elborzadt. A hányadékban pici kukacok izegtek-mozogtak. Undorodva farolt ki a konyhából, úgy, hogy menet közben elhaladt az előszobai tükör előtt. Önkéntelenül belepillantott, de az ismerős férfialak helyett egy menyasszonyi ruhába öltözött rettenet bámult rá vak fehér szemeivel, arcán kaján vigyorral. Noel ijedten a konyhaablakhoz rohant, felrántotta a redőnyt, feltépte a szúnyoghálót, aztán mélyen kihajolt, és hosszasan szívta be a friss, oxigéndús levegőt. Kicsit jobban lett, ez magához térítette. Kint már magasan járt a nap, fekete madarak köröztek az égen, de valami nagyon nem volt rendben. Aztán rájött mi. A szemközti házak eltűntek. Amerre csak nézett mindenhol fura vörös sziklákat látott. Aztán az előszobából ismét felhangzott a hátborzongató nevetés…
– Már mondtam, hogy az enyém vagy!

Szólj hozzá!