Szerda délelőtt
Alig múlt 9 óra és Péter még mindig a másoknak érthetetlen táblázatait bújta, amikor megszólalt a telefon.
– Szia, Péter! Szandra vagyok.
– Kicsoda?
– Szandra, a főnököd titkárnője! A főnök beszélni szeretne veled.
– Hát akkor kapcsold ide, kérem.
– De személyesen szeretne beszélni veled.
– Komolyan? Fel kell mennem az irodájába?
– Igen. És kérem, hogy most ne felejtsd el a nyakkendődet felvenni, mint általában.
– De nem szeretnék…
– Ez nem kérés volt, Péter. És hozd az autós kötelező kalkulációit is!
– De még nem vagyok készen!
– Ne ellenkezz, hanem gyere! Most! És ne feledd el a nyakkendőt!
– Jól van, na. Igyekszem.
Morogva bár, de Péter felvette az általában fogason lógó nyakkendőjét. Aztán a nagyképűen irodának csúfolt kuckóját bezárta, majd elindult az épület legfelső szintjén lévő főnökségre. Pár percnyi volt az út, de Péter utált a főnökségen megjelenni. Ez a Szandra meg a főnöke mindig kihozta a sodrából. Túl lazán kezelték a határidőket, bár főként előre kellett mindenkinek dolgoznia.
Az épület tetejére érve mindig megütközött az óriási szabad tereken. Neki az alagsorban alig volt két zsebkendőnyi az irodája, itt a főnökségen meg egy hatalmas pálma állt a verőfényes fogadótérben. Az előtéren átmenve bekopogott a szemben lévő iroda résnyire nyitott ajtaján, majd pár pillanattal később be is nyitott.
– Szia, Szandra. Megjöttem. Itt van a főnök?
– Péter! Hogy áll a nyakkendőd? – morgott rá a titkárnő.
– De … – most is hiába próbált meg ellenkezni Péter.
– Várj csak, megigazítom! – a titkárnő felállt és Péter elé tipegett eltúlzottan magas sarkú körömcipőjében, de még előtte egy pillanatnyi mozdulattal megigazította a merészen felsliccelt miniszoknyáját, így is megmutatva tökéletes alakját. A nyakkendő igazítása közben Péter óhatatlanul is rápillantott Szandra kiadós nagy dekoltázsára és nehezére esett másra terelni a szót.
– Jó a parfümöd! – dicsérte a titkárnőt, hogy zavarát leplezze.
– Köszönöm! Múlt héten kaptam.
– És milyen hangulatban van a főnök?
– Hát, tegnap este volt egy hosszabb telefonos beszélgetése a bécsi központtal. Ma meg elég morcos. Remélem, hogy nem fal fel téged reggelire! Szólok neki, hogy itt vagy. – Péter nézte az eltipegő Szandrát és még mindig nem értette, hogy egy ilyen exkluzív nő mit keres itt egy titkárságon? Pár éve valamelyik nagy szépségversenyen lett országos harmadik. Ilyen kinézettel lazán lehetne modell is, de ő mégis titkárnő lett éppen itt. Péter ezt nem értette, bár őszintén szólva az emberekhez nem túl sokat értett, mivel mindig is szívesebben bújta a számításokkal teli kimutatásokat.
A főnök 50 körüli magas, edzett férfi volt – és többnyire morcos. Péter bement a hatalmas irodájába és azon gondolkozott, hogy az ő kis alagsori helye vagy tízszer beférne ide. Az ajtót szokás szerint résnyire nyitva hagyta.
– Mandelka! Végre szíveskedett felérni! Szabad érdeklődnöm, hogy hol késett eddig? – a főnöknek megvolt az a szokása, hogy mindig mindenkit magázott.
– De főnök! Siettem, ahogy tudtam, de maga is tudja, hogy a lábam…
– Bocs\’ – vágott közbe a főnök és végre felnézett rá az asztalon heverő iratkötegből. – Mindig elfelejtem. Látom, hogy Szandra megigazította a nyakkendőjét. Túl szabályosan áll.
– Igen, tényleg segített.
– Ez a nyakkendő magán olyan ismerős nekem. Mintha már láttam volna. Pillanat! – és az ajtó felé nézve erősebben kiáltott. – Szandra! Jöjjön be! – a titkárnők gyöngye pillanatok alatt belibegett.
– Igen, főnök?
– Magának nem ismerős Mandelka nyakkendője? – kérdezte némi gúnyos éllel.
– De igen! Ez a páros heti nyakkendő.
– Tessék?
– Hát, tudja, főnök. Most páros hét van, így a kék csíkos nyakkendőt viseli. Múlt héten volt a pepita mintás. Az a páratlan heti nyakbavaló.
– Ennyi?
– Igen. Vagy legalábbis én még soha nem láttam rajta másfajta nyakbavalót.
– Köszönöm, Szandra. Elmehet!
– Szívesen, főnök! – ezzel sarkon fordult és kitipegett.
– Szóval, Mandelka! – fordult a főnök a zavarban lévő Péterhez – Azt elfogadom, hogy visszautasította a szolgálati mobilt, mivel maga úgysem használná. De azt árulja el, hogy miért nem öltözködik változatosabban? Nálunk ez nem így szokás!
– De, főnök! Én soha nem foglalkozom az ügyfelekkel. Inget kényszerűségből veszem fel minden nap, de a nyakkendővel nem tudok megbarátkozni. Magamra aggatom, ha muszáj, de kérem, ennél ne akarjon többet. Én a kis kuckómban sokkal jobban boldogulok nyakkendő nélkül. A táblázataimnak és a kimutatásaimnak nem kell elegáns viselet!
– Mandelka! Maga reménytelen! – intett lemondóan – De nem ezért hívattam. Hogy áll az autós kötelező tarifákkal?
– Még nem vagyok készen. Emlékeim szerint jövő hét közepére kell elkészülnöm.
– Tudom, de szeretném, ha mihamarabb meglenne velük.
– Így egyedül elég nehéz a dolog. A kollégám hamarosan visszajön a GYES-ről, így talán hamarabb megleszünk a soron következő projektekkel.
– Tegnap reggel hívott fel, hogy megint terhes. Nem fog visszajönni még pár évig.
– Óh, ne! Bár gratulálni szeretnék neki, de így még több lesz a munkám. Pedig már úgy reménykedtem.
– Mandelka! A bécsi központtal beszéltem tegnap este. Úgy döntöttünk, hogy nem veszünk fel maga mellé még egy matematikust, viszont a fizetését 20%-kal megemeljük cserébe a több munkáért. Nos, Mandelka. Rendben van?
– Igen, főnök. Köszönöm a fizetésemelést, bár a túlmunka azért nem kellene.
– Még valami: ha már nincsen szolgálati mobilja, akkor legalább a sajátot kapcsolja be! Hogy utol lehessen érni.
– Jó, rendben! Csak tegnap este a mobilon dolgoztam egy matematikai problémán és mára lemerült, de már a kis kuckómban töltöm.
– No, menjen! És várom a kötelező táblázatait, amint elkészült velük.
Péternek elege volt a túlmunkából, amit immáron két hosszú éve végzett a másik matematikus helyett. Eredetileg ketten voltak a pici irodában biztosítási matematikusok, de a kollegina szülési szabadságra ment és így Péter egyedül maradt a temérdek munkával. A munka meg csak egyre nőtt és vele a felelősség is.
A kuckóba visszaérve Péter látta, hogy a telefonja már nagyjából tele van, így megpróbálta visszakapcsolni, de a mindig is használt PIN-kód nem volt jó. Előszörre azt hitte, hogy csak elütötte, de másodszorra már tudta, hogy ez nem jó. Sőt, a kijelző jobb felső sarkában észrevett egy apró karcolást és a hátlapon egy matrica nyomait, ami egyértelművé tette, hogy ez bizony nem az ő telefonja. Valakivel sikerült elcserélnie!
De tegnap este még használta, hiszen megint a kedvenc matematikai problémáján dolgozott, de éjjelre bekapcsolva hagyta a WiFi-t; így, bár ez nem lehetne, de sajnos lemerült a telefonja. Aztán reggel felébredt és a szokásos pirítós evése közben eldöntötte, hogy csak a cégnél tölti fel a készüléket. Ott lesz bőven ideje. Utána elment úszni. Öltözéskor kitette a telefont, amit a nagy öltözői káoszban csak alig talált meg, mivel épp egy osztálynyi fiú is épp ott öltözött. Egy kissrác adta oda neki. És – emlékei szerint – mintha nála is ilyen telefon lett volna. Te jó ég! Itt cserélhették össze.
Péter szólt a főnökségnek, hogy sürgősen el kell mennie, majd sietett a pár saroknyira lévő uszodába. Ott a portástól megtudta, hogy senki sem adott le elveszett telefont, ám a portás tudta, hogy a szomszédos általános iskolából jöttek aznap reggel úszásórára a gyerekek. Péter továbbment a suliba, majd az ottani portástól megtudta, hogy aznap reggel a 2.B. volt az uszodában, de sajnos nemrég csengettek be és sokára lesz újra szünet. A portás felküldte az igazgatóhoz, mivel a tanítást csak az ő engedélyével zavarhatta meg. Ott megint előadta kérését, majd a megkapott engedéllyel az igazgatóval együtt egy percet vártak a földszinti kis terem előtt, hogy belehallgassanak a bent folyó munkába.
– Éppen Herceg Imolda tart környezetismeret órát. Pár éve van nálunk, de a gyerekek nagyon szeretik. Én is néha megállok itt és csendben hallgatom az óráit – vallotta be mosolyogva az igazgató.
– Nem fog megharagudni? – kérdezte Péter.
– Hát, ki kell próbálni! – és ezzel benyitott a terembe, ahol a gyerekek a meglepetéstől elfelejtettek felállni.
– Imolda, kérem, gyere ki egy pillanatra! Ti pedig, gyerekek, maradjatok ülve! – az igazgató ezzel bement a terembe és a megszólított tanárnő kijött. A tanítónő több számmal nagyobb koszos fehér köpenyben volt. A jobb kezéről éppen csöpögött valami nyálkás, zselészerű anyag, amit a bal kezével sikertelenül próbált felitatni.
– Bocsánat, de éppen a legalkalmatlanabb pillanatban jött. – vastag szemüvege mögül felnézett a tanítónő és láthatóan ölni tudott volna tekintetével. – Ki maga? És mit akar?
– Én, én, én – Péter hebegni is alig tudott, olyan zavarban volt. A tanítónő bár nagyon aranyos volt, de a mérges tekintete zavarba hozta Pétert.
– Na, kiböki végre, hogy mit akar?
– Segíthetek feltörölni a nyomokat? Közben elmondanék mindent, ha nem gond.
– Jó! A jobb zsebemben van a papírtörlő. Vegye ki és tegye a kezem alá! – Péter megpróbálta kivenni a kért törlőt, de a rossz zsebhez nyúlt.
– Nem az a jobb! A másik jobb, ami nekem a jobb oldal.
– Bocsánat! – Közelebb lépett a fiatal nőhöz és megérezte a szerencsétlenül kifolyt kísérleti zselé bűzét, ami nagyon facsarta az orrát, így óhatatlanul elfintorodott. Közben a kért zsebhez nyúlt, így csaknem átölelte a nőt.
– Ez szép! – fortyant fel a tanítónő – Csaknem átölel és közben fintorog! Micsoda pasas maga?
– Én csak … – tovább habogott Péter – szeretném megtörölni a kezét. – Végre ki tudta venni a kért papírtörlőt és segítően a nő keze alá tette.
– Köszönöm! Na, akkor ki maga és mit is akar? – kérdezte a lassan törölköző tanítónő.
– Mandelka Péter vagyok és úgy hiszem hogy ma reggel az uszoda öltözőjében véletlenül elcseréltem a telefonomat az egyik fiúval.
– Ez meg hogyan lehet?
– Hát az öltözőben túl sokan voltunk egyszerre és nem találtam a telefonomat, amit aztán az egyik srác ideadott. De szerintem tévedésből összecserélte a sajátjával. Nem mondta még egyik fiú sem, hogy nem tudja bekapcsolni a telefonját?
– Nem, de itt az iskolában tilos a telefont bekapcsolniuk. Ezt általában be is tartják.
– Kérem, segítene a visszacserélésben?!
– Persze! De utána hagyjon dolgozni!
– Igen, megígérem! – ezzel visszamentek az osztályterembe.
– Gyerekek figyeljetek egy kicsit! A fiúk közül mindenkinek megvan a telefonja? – kérdezte a tanárnő. – Kérem, most kivételesen vegyétek elő! – Furcsálkozva engedelmeskedtek a gyerekek. Az egyik gyerek hamarosan jelentkezett.
– Igen, Adrián?
– Tanító néni kérem, én az uszodában odaadtam egy telefont egy bácsinak, és most látom, hogy az enyém hátuljáról hiányzik a kedvenc matricám.
– Bekapcsolnád?
– Persze. – pár pillanattal később újra szólt. – De lemerült! Pedig tegnap este töltöttem fel.
– Tanárnő! – szólalt meg csendben Péter – Nálam van töltő. Megengedi, hogy egy percre…?
– Rendben! Húzza ki az asztalon lévő laptopot és helyére be tudja tenni a töltőt. Adrián! Ideadnád azt a telefont? – pár másodperc múlva ébredezett a készülék és először Adrián próbálta bekapcsolni, persze sikertelenül.
– Most megpróbálhatom én is? – vetette közbe Péter.
– Igen. – ez a próba már sikeres volt.
– Azt hiszem, hogy ez a tiéd – szólt Péter és a zsebéből elővette a gyerek telefonját. – Kérem, kapcsold be!
– Tényleg ez az! De hol a matrica? – kérdezte Adrián a bekapcsolás közben.
– Az sajnos elveszett. De ha megmondod, hogy milyen volt, akkor veszek egy másikat.
– Egy Batman-es Robinnal. És tényleg tetszik venni egy ilyet?
– Igyekszem!
– Akkor jó!
– Tanárnő! Igazgató Úr! Gyerekek! Köszönöm a segítségüket! És a telefonomért külön hálás vagyok. Ha megengedik, én elmegyek és hagyom Önöket tovább dolgozni. És még egyszer, köszönök mindent! – Péter mindkettőjükkel kezet fogott és elment.
Péntek délután
A hétvége előtti nap délutánján már el is felejtette a telefonos ügyet, amikor hazafelé menet betért a sarki áruházba, hogy üres hűtőszekrényét feltöltse. Azért is szerette ezt a boltot, mert itt nem voltak túl magasak a lépcsők, így még neki sem okozott nehézséget a megmászásuk. Rendszerint maga előtt tolta a gondolát és rátámaszkodott, mert ekkor nem látszott nagyon a sántítása. Éppen a sarkon befordulva szórakozottan olvasta az egyik új szósz leírását, amikor a túloldalról jövővel összeütközött. A csattanás persze felriasztotta szórakozottságából és meglepetten nézett a másik kocsi gazdájára, a tanítónőre.
– Ki az? – Imolda csak hunyorgott – És hol a szemüvegem? Nem adná valaki vissza? Így alig látok!
– Mindjárt adom! Csak ide a kocsijába esett bele!
– Csak nem maga az, a telefoncserés? – keresgélt tovább félvakon a tanítónő. Péter odabotorkált Imolda gondolájához és óvatosan igyekezett kivenni a szemüveget. – Na, megint megnémult?
– Nem, csak ez a fránya szemüveg beszorult és én óvatosan szeretném kivenni, nehogy eltörjön.
– Akkor csak óvatosan! Pár hete törtem el a tartalékot és még nem tudtam csináltatni újat.
– Már meg is vagyok. Itt van – és nyújtotta felé, de Imolda igen bizonytalanul kereste Péter kezét. A tanítónő zavarát látva Péter a kezébe adta a látszert.
– Végre látok! – szólt hálásan Imolda. – Tényleg maga az! Most már látom. – ez már nem volt olyan örömteli.
– Én is örülök, hogy ezúttal nem kell valami csöpögős, büdös izét letörölgetni a kezéről.
– Magának is pont akkor kellett bejönni az osztályba, amikor az egyik kísérletem besült.
– De én tényleg örülök, hogy ismét összeütköztünk!
– Maga tényleg kibírhatatlan! – most már somolygott a tanítónő. – És hol van Adrián matricája?
– Úh, azt sajnos elfelejtettem.
– Gondoskodjon róla! Adrián nagyon szerette. Csak emlékeztetőül: Batman és Robin volt rajta.
– Meglesz! És bocsánat az összeütközésért!
– Ugyan már! De el ne felejtse a matricát!
– Rendben! Viszontlátásra! – az elválásuk után pár perccel jutott Imolda eszébe, hogy ez az \”őrült pasi\” valamikor visszaadja a matricát Adriánnak, de vajon mikor? Talán jó lenne újra összefutni vele…
Szerda délelőtt
Péter megint ott állt az osztályterem előtt, de ezúttal a szünet előtt pár perccel jött. Éppen egy hete sült be a tanárnő kísérlete és így megint Imoldának van órája a 2.B-vel. Kicsengetés után kicsapódott az ajtó és több gyerek is rohant kifelé. Péter megvárta a roham csillapodását, majd bekopogott.
– Igen? Jöjjön be!
– Bocsánat, tanárnő a zavarásért.
– Jöjjön be. Örülök, hogy ezúttal nem az óra közepén tört rá az osztályomra.
– Én csak, én csak…
– Na, mi van? Megint csak habogni tud?! – kérdezte a tanítónő mosolyogva.
– De én tényleg jó szándékkal jöttem.
– OK. Talán hiszek is magának. És hozott is valamit? Mondjuk egy matricát?
– Azt nem, viszont a boltbeli találkozásunk után elmentem egy telefonüzletbe és rendeltem egy hátlapot.
– De az nem matrica!
– Így igaz, viszont rajta van a kérdéses grafika! Íme.
– És ez most Adriáné?
– Természetesen!
– Jaj, de jó! Maga egy úr! Adrián! Gyere ide gyorsan! És hozd a telefonodat is.
– Igen, tanító néni? Jó napot, bácsi!
– Nézd, mit hozott neked az úr! – ezzel odaadta a hátlapot Adriánnak.
– Jaj, de jó! És ez az enyém? Komolyan? – madarat lehetett fogatni a fiúval. – Köszönöm! Nagyon szépen köszönöm! – egyetlen gyakorlott mozdulattal kicserélte a telefonja hátlapját és már a barátainak mutogatta is, hogy neki mije van.
– Öröm nézni, hogy milyen boldog! – szólt Péter.
– Én meg örülök, hogy ilyen ajándék jutott eszébe.
– Akkor köszönöm a kedvességét. Lassan el is megyek.
– Szeretném meghívni egy kávéra, jó?!
– Rendben. Menjünk!
Két perc múlva a büfé mellett álltak kezükben egy pohár rém-gyenge kávéval.
– Nem tudom megállni, hogy meg ne kérdezzem: mi van a lábával? Miért sántít?
– Öt éves koromban eltörtem a lábam, amit műteni is kellett. Sajnos az engem műtő orvos részeg volt, így elcseszte a műtétet és a lábam rosszul forrt össze. Azóta sajnos sántítok.
– És az orvos?
– Elsimították. Semmi nem lett vele.
– És azóta sántít? Végleges az állapot?
– Sajnos, igen. Ez valahogyan meghatározta a sorsomat is. Valószínűleg ezért lettem biztosítási matematikus. Így elbújhatok a kimutatásaim és a táblázataim közé.
– És ezt hogyan tűrik el otthon?
– Egyedül élek egy kis albérletben. Még az egyetemen volt egy barátnő-szerűségem, de ő azóta Amerikában férjhez ment. Rólam csak ennyi! És magával mi van?
– A főiskolát három éve végeztem el, azóta itt dolgozom és imádom a munkámat.
– Hadd kérdezzem meg én is, hogy mi az a vékony gyűrű a bal kezén?
– Az csak dísz! Hogy a kellemetlen pasikat távol tartsam. De senkim nincs.
– Egy ilyen aranyos nőnek, mint maga? Hogyan?
– Volt egy vőlegényem, de szakítottunk.
– Miért?
– Ezt még nem tudtam megemészteni. Maradjunk annyiban, hogy muszáj volt!
– És?
– És erről nem szeretnék többet beszélni. Kérem, ne haragudjon! – a beálló apró csendet törte meg a csengő berregése. – Mennem kell, bocsánat!
– Ne kérjen bocsánatot! Találkozhatunk még? Volna kedve? Én nagyon szeretnék, ha nem probléma.
– Nem. Nem probléma. Egyáltalán nem probléma! Pénteken délután fél 5-kor a kedvenc boltunkban megfelel? Feltéve, hogy nem ütközünk megint össze!
– Rendben, akkor pénteken!
– Viszlát! – kézfogás után Péter elsietett. Imolda nem hitte el, hogy pénteken gyakorlatilag randevúja lesz. Csak az a hülye vőlegény-ügy, azt nem kellett volna szóba hoznia…
Péntek délelőtt
– Jó reggelt, Szandra!
– Szia, Péter! Óh, de csinos vagy! Jól látom, hogy új inged van és egy kifejezetten hozzá illő nyakkendőd? Ráadásul a zakó is nagyon csinos! Te készülsz valahová így pénteken?
– Nem, dehogy! Csak ma ilyenem volt!
– Péter! Neked nem szokott \”ilyened\” lenni. Valld be, hogy készülsz valahová!
– De Szandra!
– Csitt! Ha randevúd lesz, akkor annak csak örülök. Ha meg simán csinos akarsz lenni, akkor az is jó. Amúgy mi járatban?
– Készen vagyok a kötelező táblázataival és szeretném bemutatni a főnöknek.
– Így, határidő előtt? Ráadásul önként jöttél fel a főnökségre? És ilyen nyakkendőben? Veled tényleg lehet valami!
– Ugyan már, Szandra, hagyjál! – a titkárnő elégedetten méregette Pétert és csak a fejével intett, hogy bemehet a főnökhöz.
Aznap este a \”randevú\” kifejezetten jól sikerült. Péter a közös bevásárlás után hazakísérte a tanárnőt, közben végig beszélgettek.
– Péter, szeretnék valamit kérdezni, de ne haragudj meg érte!
– Tessék! Mit szeretnél tudni?
– Az eddigi összes találkozásunkkor te cseppet sem voltál jólöltözött, de most kifejezetten csinos vagy. Hogy csináltad?
– Na, de…
– Őszintén, légy szíves…
– Tudod, hogy egyedül élek.
– Igen. Már mondtad.
– De pasiból vagyok és nem értek a háztartási dolgokhoz. Így hetente kétszer jön hozzám Mici néni, aki kitakarít és kivasal. Tegnap előtt is jött és tanácsot kértem tőle, hogy mit vegyek fel mára. Ő gondolkodás nélkül azonnal elvitt vásárolni. Szóval ezt a jól-öltözöttséget neki köszönhetem.
– Aranyos! Szereted ezt a Mici nénit?
– Igen. Eredetileg bejárónő volt, de mostanra inkább olyan nagymama-féle lett. Gondoskodik rólam és néha főz is, könyörületből. Öreg, kedves, aranyos, de neki jól jön ez a kis nyugdíj-pótlék, nekem meg jól jön a segítség.
– Kedves, öreg hölgy!
– Pontosan. Most én is kérdezhetek valamit?
– Tessék!
– Mi ez a vőlegényügy, amiről múltkor beszéltél?
– De én erről…
– Imolda! – szakította félbe a tiltakozást Péter. – Én úgy érzem, hogy valami elindult kettőnk között. Én nagyon nem szeretném, hogy valami a múltból beálljon kettőnk közé.
– Érthető! Ezt a rokonszenvet én is érzem, mivel nekem is szimpatikus vagy. De az ex-vőlegényemről nem szeretnék beszélni. Túl vagyok rajta, de érzelmileg felzaklat!
– Ezt nem értem!
– Még nem állok készen arra, hogy ezt elmondjam valakinek. Sajnálom! Remélem, hogy ez nem áll kettőnk közé – a tanítónő elfordult és érezhetően a könnyeivel küzdött. Péter gyengéden megfogta és átölelte, mire Imolda visszakarolta. Kéz a kézben andalogtak és semmiségekről beszélgettek…
– Íme, itt lakom. Köszönöm a hazakísérést.
– Szívesen, bármikor.
– És az ex-vőlegényemről… – Péter kedvese szavába vágva átölelte a tanítónőt, majd finoman szájon csókolta.
– Majd beszélsz róla, ha készen állsz rá. Nem sürgetlek! – immár teljes erővel csókolóztak. Aznap este nagyon nehezen váltak el a kapualjban.
Csütörtök délelőtt
– Szia, Imolda! Hogy vagy?
– Szia, Péter! Jól és kösz\’, hogy hívtál.
– Mihez volna kedved ma estére?
– A tegnapi vacsora nagyon ízlett, ráadásul igen jól éreztem magam.
– Köszönöm, kölcsönös az érzés! Nekem is nagyon finom volt minden, ráadásul utána a séta veled.
– Na, na! Péter! Bár szünet van, de még így is elpirulok. Ráadásul a gyerekek is sejtenek valamit. Szerintük megszépültem.
– Nem ezt mondom neked folyamatosan?! Eleve igen kedves vagy és rettenetesen aranyos. Nekem te vagy a világ legszebb nője!
– Péter! Ne kamuzz! Én és a szépség?! Ugyan már!
– De te tényleg gyönyörű vagy! Nincs annál mámorítóbb érzés, mint amikor a karomban tartalak.
– Péter! Kérlek! Tényleg zavarba hozol…
– Jó, abbahagyom!
– Kösz\’.
– Nos, akkor mit is szeretnél ma este csinálni?!
– Csendes séta a Margit-szigeten rosszul hangzik? Szülői értekezlet után másra úgysem vagyok alkalmas.
– Állok rendelkezésedre! Este hét felé érted megyek az iskolához. Jó lesz?
– Igen, várlak! Csörrents rám, ha itt vagy.
– Úgy lesz. Szia!
– Szia!
Csütörtök késő este
– Köszönöm, hogy megint hazakísértél. De most kérlek, hogy gyere fel.
– Imolda! Nem mondom, hogy nem szeretném az éjszakát veled tölteni, de attól tartok…
– Csitt! Fázom! Meg fáradt is vagyok. De ígérd meg, hogy úriember leszel és nem használod ki a helyzetet!
– Ez természetes! De ugye jó a lift? A hetedik emelet nekem elég sok gyalog.
– Nyugi! Ma reggel még jó volt! Gyere!
– És édesanyád mit szól hozzá?
– Már régen alszik. Holnap reggel fél 6-ra kell a boltban lennie. Ilyenkor már este 8 körül elalszik, különben nem bírja a másnapi nyújtott műszakot.
– Akkor menjünk.
– És…
– És megígérem, hogy nem használom ki a helyzetet!
Pár perc múlva Imolda szobájában
– Hát, üdvözöllek a szobámban. Ismerd meg Teddy-t, a mackómat!
– Szia, Teddy! Melléd ülhetek?
– Persze, ülj csak mellé. Amúgy feleslegesen lopóztál be ilyen halkan. Anyám nagyon mélyen alszik.
– Imolda. Miért hoztál fel? Mit akarsz valójában? Mert hogy nem Teddy maciért, az holtbiztos!
– Így igaz. Mondanom kell valami fontosat!
– Ez most komoly?
– Igen, az. Teljesen komoly. És nem lesz könnyű elmondanom.
– Fogjam a kezed, hogy könnyebb legyen?
– Nem! Ezt egyedül kell végigcsinálnom. Muszáj! Nem tudom többé magamban tartani.
– Miről van szó?
– Az ex-vőlegényemről, Tóth Tamásról.
– Imolda, csak akkor beszélj róla, ha tényleg kész vagy elmondani mindent. Ne kínozd magad!
– Én készen vagyok! Előtted nem akarok titkolózni! Nagyon tetszel és nagyon szimpatikus vagy.
– Én is…
– Csitt! – vágott közbe a tanítónő. Ezt egybe kell elmondanom. Kérem, ne szakíts félbe! Megígéred?
– Látom, ez most nagyon komoly. És nyugi, nem szakítalak félbe.
– Szóval, még a főiskola utolsó évében történt. Fáradt voltam a sok tanulástól meg a gyakorló óráktól és lezsibbadt az agyam. Ilyenkor többször metró helyett gyalog jöttem haza, hogy relaxáljak. Persze alig figyeltem és egymásnak mentünk egy telefonáló pasassal. Úgy látszik, hogy ez az én formám! Szóval, elestem, ő felsegített és fájdalomdíjul meghívott némi süteményre. Így ismerkedtünk meg. 28 éves volt, egy multinál dolgozott középvezetőként. Elkezdtünk randevúzni és meg beleszerettem. Érte lángolt mindenem és úgy éreztem, hogy ő is viszonozza az érzéseim. Nagyon jól megvoltunk, csupán arra kértem, hogy ne feküdjünk le. Én szűzen akartam férjhez menni!
– De…
– Csitt! Tudom, hogy ez mostanában már nagyon nem divat, de én így szerettem volna. Valószínűleg anyám hatására volt bennem ez az érzés! Tudod, hogy apám pár éves koromban hagyott el minket.
– Igen. Mondtad.
– Csak évekkel később tudtam meg, hogy gyakran ivott és ilyenkor többször is megverte anyámat. Sokszor kényszerítette a szexre is, vagy ha nevén nevezzük: megerőszakolta. Anyám házastársi kötelességnek tekintette a szexet és utálta. Megváltás volt, amikor az apám örökre elment tőlünk. Most már látom, hogy anyám miatt lettem én is ilyen félénk és tartózkodó. Tamás jelentette nekem a mindent. Ő kedves volt, aranyos és olyan jóképű! Tiszteletben tartotta a kérésemet és nem feküdtünk le! Pedig még egyszer Varsóba is együtt mentünk el egy hosszú hétvégére.
– És?
– Semmi! Ott sem ért hozzám! Olyan aranyos volt, hogy még le sem vetkőztetett, csak egymáshoz bújtunk egész éjszaka és úgy aludtunk. Aztán hazaérve a következő hétvégén megkérte a kezemet és én igent mondtam. Az eljegyzésünk áprilisban volt igen szűk családi körben, míg az esküvőt az államvizsga után július elejére tettük. Mindenestül az övé akartam lenni, de továbbra is igen féltem az első éjszakától. Tudom, hogy sok nő szerint ez igen erős örömforrás, ráadásul ezt szajkózzák a női regények is, de én nagyon féltem. Szerettem Tamást, de ha csak rágondoltam a szexre, akkor rosszullét kerülgetett. Sikeresen letettem az államvizsgát és közeledett július 4-e, szombat, az esküvőnk napja. Mivel a főnöke 3-ára elengedte, ezért a kollégái 2-án estére legénybúcsút szerveztek neki. Titokban engem is becsempésztek a mulatóba (láthatatlan segéd-személyzetnek), ahol a szokásos parti-hangulat volt. Tamás soha nem vetette meg az alkoholt, de mindig mértékkel ivott. Akkor este is ivott valamennyi. Persze volt egy vetkőzős csaj, aki csak neki dobta le a ruháit és meztelenül az ölébe ült. Aztán a haverjai unszolására a csaj elvezette egy hátsó helyiségbe Tamást. Egy másik ajtón engem is titokban becsempésztek egy ottani függöny mögé, ahol megláttam, hogy az én imádott vőlegényem éppen hátulról dugta a sztripper csajt. Őrjöngve kirohantam a függöny mögül és hozzávágtam a gyűrűt! Azóta szerencsére soha nem láttam. – Imolda szeméből csorogtak a könnyek. Péter a döbbenettől megszólalni sem tudott. – Szóval, azóta egyedül élek, illetve anyámmal kettesben. És még szűz vagyok! Nem volt senkim azóta sem. Beletemetkeztem a munkámba. Anyámnál ez bejött, reméltem, hogy nálam is jó lesz ez, ha kell, akkor egy életre is. Ha ezért el akarsz hagyni, akkor tedd meg! Nem tartalak vissza! Nyugodtan tedd meg! De most már mindent tudsz rólam. Nincsenek titkaim előtted. – Imolda zokogva az ágyára esett. Péter gondolkodás nélkül mellé ült és némán átkarolta. A tanítónő hamarosan álomba sírta magát.
Péntek reggel az iskolában
– Jó reggelt, igazgató úr! Hívatott?
– Igen, gyere csak be Imolda! És kérem, hogy üljél le!
– Tessék! Mi a baj?
– A többiektől hallom, hogy problémáid lehetnek.
– Nekem?
– Igen. Általában fél 8 körül szoktál megérkezni, hogy mindent elő tudjál készíteni és a gyerekekkel is tudjál egy kicsit beszélgetni, de ma éppen beestél két perccel 8 előtt.
– Bocsánat, elaludtam!
– Ráadásul véletlenül a 2.B. ajtója előtt mentem el, amikor neked volt ott az első órád és te kiabáltál. Szinte hisztiztél.
– Bocsánat, igazgató úr. Csak rossz napom van.
– Nem, most valami komoly bajod lehet. A mindig mosolygós, mindig kedves és aranyos Imolda \”néni\” most hisztis és rikácsol. A gyerekek így megijednek tőled.
– Elnézést, csak… – a tanítónő szipogni kezdett és kereste az osztályteremben otthagyott papírzsebkendőjét.
– Nekem nem ez az Imolda kell. A kedves, aranyos, jókedvű és mindig mosolygós tanítónőt szeretném viszontlátni. Eddig mindig a legjobb formádat hoztad az iskolában. Mi történt? A többiek pletykálták, hogy van valakid. Gondjaitok vannak? Összekaptatok? Netán szakítottatok? – erre Imolda már nem bírta tovább és zokogásban tört ki. – Szóval, ez történt. De te tanár vagy! Ezt nem hozhatod be a gyerekek közé!
– Ehhez semmi köze! – szipogta könnyei között a tanítónő.
– Pedig van! Nem csak mint főnököd, hanem mind jó ismerősöd is. – ekkor jött a becsengetés. – Ez a rohadt csengő mindig a lehető legrosszabbkor szólal meg! Imolda, figyelj! Én most elmegyek és kerítek helyetted valakit, te meg szedd össze magad és váltsd le a helyettesedet, jó? – a tanítónő nem tudott megszólalni, csak némán bólintott.
Bő negyed óra múlva kopogtak az igazgatói iroda ajtaján és a portás az igazgató urat kereste, de csak a magát összekaparni próbáló tanítónőt találta.
– Tanárnő! De jó, hogy itt tetszik lenni. Egy futár keresi.
– Engem?
– Igen, magácskát! Kérem, jöjjön.
A tanítónő meglepődve törölgette a még csordogáló könnyeit, de kiment a portára. Odafelé közeledve látta, hogy a futárnál egy hatalmas, furcsa alakú csomag van. Az aláírás után átvehette a csomagot és ott helyben kibontotta. Hatalmas csokornyi álomszép, égő vörös rózsát kapott.
– Péter! Ez csak ő lehet! – mondta a megdöbbent portásnak.
A rosszkedve és a sírhatnékja egy csapásra elmúlt. A tanári szobába vitte be az ajándékát és az éppen lyukas órájukat eltölteni igyekvő kolleginák gratulációi közepette az asztalára tette. A csokor éppen csak belefért a legnagyobb vázájukba, de a virágok rendezgetése alatt Imoldának eszébe jutott a telefonja. Ezt azonnal meg kell köszönnie Péternek. Megcsörgette a jól ismert számot, de Péter azonnal kinyomta. Ez mindig valami komoly elfoglaltságot jelentett. Pár perc múlva jött az ilyenkor megszokott SMS: \”Szeretlek, de most nagyon nem jó! Majd ebéd környékén hívlak és elmagyarázok mindent! P.\”
Imoldával madarat lehetett volna fogatni! Már röpült is az osztályába, hogy leváltsa az oda beültetett felsős rajztanárt.
Péntek délután
– Szia, Imolda! Nem zavarlak?
– Péter, de jó, hogy hívtál! Te soha nem zavarsz! Ne bolondozz!
– Otthon vagy most?
– Igen. És nézegetem a gyönyörű csokrodat.
– Akkor felmehetnék? Mert a ház előtt állok. És nagyon fáradt vagyok.
– Gyere nyugodtan! Várlak!
– Péter! Mi baj van? Nagyon nyúzottnak látszol. Ülj már le.
– Igen, az vagyok. Jött egy ír VIP-vendég és sajnos nem beszélt németül, így kellett egy angolul jól beszélő munkatárs. Mivel a cégnél a bécsi kötődés miatt németül kell beszélni, így alig páran beszélünk angolul. Persze, engem találtak meg, hogy ezt az operarajongó pasit kísérgessem. Egész nap fordíthattam neki. Fél órája tettem fel a bécsi gyorsra, mert estére jegye van a bécsi Operába.
– Lefárasztott?
– Nagyon! Még azt a kis SMS-t is csak lopva küldtem el.
– Szegénykém! De a csokrod gyönyörű! Különben hová tűntél tegnap éjjel?
– Amikor te álomba sírtad magadat, akkor én is megpróbáltam egy keveset aludni, de nem ment. Már hajnalodott, amikor édesanyád benyitott és egy rövid beszélgetés után együtt mentünk el a lakásból.
– Ajjaj! Hogy én ezért mit kapok anyutól!
– Semmit! Legalábbis nekem ezt ígérte. Örült, hogy végre van valakid.
– Ez az én anyám volt? Én meg azt hittem, hogy minimum felpofoz!
– Dehogy is! Nagyon kedves volt.
– Jaj, de jó! – örömében Péter ölébe ült és átkarolva csókolta. Hosszan, nagyon hosszan csókolóztak némán. Lassan egyre több lett a szenvedély a csókokban. Nem nagyon tudták, hogy miként kerültek be Imolda szobájába, de egyszer csak ott voltak az ágyon folytatva az ölelkezést.
– Péter! Tégy a magadévá! Szeretnélek szeretni!
– Nem. Nem teszlek a magamévá! Én szeretni akarlak. És azt szeretném, ha te is szeretnél.
– De én soha nem…
– Csitt! – suttogott Péter a tanítónő fülébe. – Most leveszem a szemüvegedet.
– De akkor alig látok! – tiltakozott erőtlenül a lány.
– Majd én látok kettőnk helyett. Te csak szeress! Ez csak rólad szól. Az lesz és úgy, ahogy és amikor te akarod. Semmi nem kötelező, de mindent szabad, ami a másiknak jól esik. – ezzel hosszan, némán belecsókolt a lány nyakába. A lány nem tudta, hogy hol simogassa a fiút, de Péter helyre rakta az ügyetlen kezet. Irányította a lányt. Lassan óvatosan végigsimogatta a derekát, majd óvatosan rátért a melleire.
– Nyúlj már be a blúzom alá! – kérlelte a lány.
– És nem fogsz rácsapni a kezemre? – évődött a fiú.
– Próbáld meg! – persze a rácsapás helyett egyre erősebb csókrohamok jöttek. A lány vetette le Péter ingét és utána a fiú csak a lány hosszas kérlelésére vetette le a blúzt. A fiú lassacskán fedezte csak fel a lány érzékeny bőrét és minden négyzetcentiméterét csókokkal halmozta el, majd óvatosan a melltartót kapcsát kipattintva folytatta a simogatást a férfikezet még soha nem érzett mellen.
– Ez gyönyörű! – olvadozott a lány. – Még! Kérek még! – Péter eleinte óvatosan játszott az érzékeny mellbimbókkal, majd szépen lassacskán körbecsókolta a lány melleit. A lány egyre szenvedélyesebben ölelte és kérte a további gyönyört. Kívánta a férfit. Minden porcikáját érezni akarta. Remegett érte.
– Nos, milyen a szeretkezés? – kérdezte Péter Imoldát a karjaiba zárva.
– Ez hihetetlen! Annyira finom! És olyan jól esik.
– És mi lenne, ha te is megpróbálnál segíteni nekem gyönyört okozni?
– De attól félek!
– Majd én vezetlek!
– De ne hagyd abba! Mindent akarok.
– Nem, kedvesem! Ma csak ennyit. Itt megállunk. Ha megismerjük egymás testét, akkor lehet tovább menni. Nem szabad azonnal felfalni az egész tortát. Csak szépen, szeletenként, jó?!
– Péter!
– Csitt! Hidd el, sokkal jobb lesz így, lépésenként…
– Biztos vagy benne?
– Igen! Csak szeress! És akarj.
Pár hét múlva Péter lakásán egy csendes szombat reggelen
– Jó reggelt, drágám, felébredtél? – kérdezte a tanítónő somolyogva.
– Igen, de erőm még alig van.
– És miért?
– Még kérded? Hát neked semmi sem elég?
– Persze, hogy nem!
– Imolda! Tegnap este már tényleg nem bírtam tovább.
– Tudom. Éreztem. De ezt ne vedd szemrehányásnak!
– Dehogy veszem, csak szeretnélek minél jobban szeretni.
– Tudom. Soha nem hittem, hogy a szeretkezés ennyire jó dolog. Ha ezt az anyám tudná…