Megfényesedett élet

Összes megtekintés: 53 

A negyvenedik születésnapja reggelén, az író furcsa álomból kelt. Tudta, hogy ha még frissen nem veti papírra az álmát, lehet, hogy végleg törlődik az emlékezetéből. Talán nem is álom volt, talán csak egy régi emléket játszott le újra magában. Nem tudta. Sokszor álmodott már magáról. Az álmaiban volt, hogy egyidős volt magával, volt, hogy pár évvel idősebb, de hogy fiatalabb, és hogy ennyire, az egyszer sem fordult még elő. Ezért is érezte fontosnak, hogy minden jelenetet pontosan papírra vessen. Sok kedve amúgy nem lett volna hozzá. Egyrészről még ráfért volna az elgémberedett tagjaira az alvás, és ebben az augusztusi tikkasztó melegben, mindenre vágyott, de utolsó sorban arra, hogy szó szerint is, kiizzadjon magából egy újabb novellát. Vagy ami kikerekedik éppen belőle.

A kedve sem volt a legjobb, amikor előző nap a kiadója igazgatója, azzal hívta, anélkül hogy ráköszönt volna, vagy, hogy a hogyléte és az anyagi helyzetéről érdeklődött volna, hogy a kialakult helyzetre való tekintettel, anyagi megszorításokat kénytelen eszközölni, így a szeptemberi megjelenéssel reklámozott kötetének a megjelentetése, minimum a következő évre tolódik majd, de még ez is csúszhat. Köpni és nyelni sem tudott. Kérdezett volna ezt és azt, de a telefont az igazgató már rá is csapta. Úgy érezte a talaj kicsúszik a lába alól. Szédülni kezdett, és a hányinger kerülgette. Persze, másnap lehet, de neki, pont neki nem. Milyen érdekes. Ennek a hirtelen jött elhatározásnak, biztos semmi köze nincs ahhoz, hogy az igazgató megorrolt rá. Kisstílű bosszú volt ez a részéről, ez nem is lehet vita tárgya. A kötetbe talán még bele is fért volna az álma, ami szép lezárása lett volna a kötetnek. De így, nem sok értelmét látta, hogy papírra vesse. Vagy nem most. Mert ezek szerint ráért volna vele.

Sok minden kavargott a fejében. Dühében a kagylót úgy szorongatta, mintha meg akarná fojtani, mintha valaki nyaka lenne, akinek a torkára akarja forrasztani a szót, a megszegettet. Inni már évek óta nem ivott, a felesége halála óta, így a bánatát, mint olyan sokszor, ilyen helyzetben, az írásban gondolta levezetni és csillapítani.

Egy szuperhősös takaró alatt feküdt. Olyan hat évesnek saccolta magát, vagy inkább még annyinak sem. Onnan les ki egy fiatal nőre, aki egy lavórállvány előtt áll. Nem tudja, hogy ki az még sosem látta azelőtt, és álmodni sem álmodott még róla. A szoba olyan, mint a gyermekkori szobája, de valahogy még sem. Mintha egy-egy bútort vagy játékot, elvittek volna belőle, és kicserélték volna valami másra. A nő a testét mossa, mintha ő ott sem lenne, mint aki nem is gondol rá, hogy bárki figyelheti. Utoljára a mellét hagyta. Akkor persze nem tudhatta, hogy mi ez, mert még a szót sem hallotta. Háttal áll neki. Meg sem próbál mozdulni és nyikkanni. Hosszú másodpercekig még levegőt sem mer venni. Mintha ő lenne a hunyó, mintha nem a nő sértette volna meg a privát szféráját.

Torokszorítóan izgalmasnak érezte az egészet, ahogy a nő teste szinte hullámzik a szeme előtt. A szoba falát, amin egy-egy őse képe függ, és az azóta az őket követő anyja és apja, házassági portréja, a nyári alkonyfény cirógatja. Hogy melyik év nyári alkonyfénye, nem tudná megmondani.

Talán az 1981-esé.

De majd utána számol.

A sötétítő mind rendesen, le van húzva. Már fiatalon sem bírta a napfényt, főleg nem az ilyen erőset. Talán vámpírnak született, csak kinőtte. Talán az anyja, talán az apja húzta le, mielőtt az ágyba dugtak volna, jó éjszakát kívánva, a homlokára nyomva az ilyenkor elmaradhatatlan, szinte szertartás szerű csókot.

Most is a homlokán érzi.

Vagy ez költői túlzás lenne a részéről?

De az is lehet, hogy a nő volt. A sötétítő vászna, nem tudja miért, de az álmában szakadt. Ki szakíthatta el? Ő biztos nem, ahogy a szülei sem. És keskenyebb, is mint a szobája ablaka. Ez sem stimmel. Vagy ő nem így emlékezett rá. Feltéve, ha egyáltalán az a fiú az ágyban ő, és a szoba is az övé.

A nő nyakát nézi, és rajta a napfény játékát. Aztán a haját. A haját, ami pár perccel ezelőtt a homlokára omlott. Igen, most már biztos benne, hogy ő tette az ágyra, hogy ő fektette le. És arra is emlékezik, hogy várta, hogy majd ő is megcsókolja, hogy szép álmokat kíván, és hogy kimegy a szobájából, és nyugodtan álomba sírhatja magát, a rá csukott ajtó mögött. De nem kívánt semmit, és megcsókolni sem akarta, és kimenni a szobából sem. Az ajtót csöndesen becsukta csak, és vetkőzni kezdett.

Elfordult ugyan derékig, de mégiscsak. És mégiscsak előtte. Derékig lemeztelenítve állt, a háromlábú állványból kiemelt lavór előtt, amibe a fali csapból csurgatott vizet. Szerinte ilyen nem is volt a szobájában. Talán csak a nagyanyja konyhájában.

Kerekre nyílt a szeme. Hol előtűnt, hol meg el a nő melle. Nem tudta, hogy mindezt miatta teszi-e, és hogy szánt szándékkal-e. Aztán az álom ugrik egyet, és a lefektetése előtti pillanatokban járunk.

Az író érezte, hogy elkapta a fonalat, hogy ha kicsit ki is színezve a történetet, ha a kieső részeket pótolja is ezzel-azzal, egy szép és hiteles kis novella is kikerekedhet ebből. Írás előtt mindig kikapcsolja a telefont, de most mégsem tette. És persze amikor igazán belelendült volna az írásba, mikor érezte, hogy elkapta a fonalat, akkor csörrent meg a telefon.

A kijelző ugyanazt a számot mutatta, mint legutóbb. Az igazgató az. Vajon mit akar még tőle? Talán az elnézését kérve, a tudtára adva, hogy az előbb rossz számot tárcsázott, és nem az ő könyve nem fog megjelenni, hanem ezé vagy azé. De nem. Úgy érezte, hogy még egyet belerúg a mi írónkba, és az előzőekhez hasonlóan, szűkszavúan, csak a lényegre szorítkozva közölte vele, hogy bár ő a végsőkig sajnálja, és hogy higgye el neki, nem rajta múlott, és ő nem így akarta, nem ebben a formában, de kénytelenek tőle megválni.

Egyszóval ki van rúgva, el van bocsátva, lapátra van téve, minden különösebb indoklás nélkül. Hihetetlen. Végkielégítésre se semmi másra nem számíthatott, és akkor ezek szerint, a kötetének is búcsút mondhat.

Kedve lett volna a fejét a falba verdesni.

Vagy a nagyfőnökét.

Bár ezzel nem oldott volna meg semmit. De azért bassza meg a magasságos, jól esett volna neki. De még mennyire. Már maga előtt látta egy következő novellája véres képeit, ahogy a kabátja alatt egy pisztollyal, a volt munkahelyére tart, leszámolni pár emberrel.

Nyolc golyó talán elégséges is lenne a mutatványhoz. Jó, de honnan a fészkes fenéből szerez ő fegyvert? Ja, hogy ez csak egy novella. Abban ez is könnyen megy. A valóságban csak az öklére hagyatkozhatott volna, vagy egy ütőre. Ahogy az a pasas abban a horror regényben, a Ragyogásban. Vagy az nem egy balta volt? Na, mindegy is.

Az író most nem feledkezett meg hogy kiiktassa azt a kibaszott telefont, még mielőtt a főnöke, vagyis a volt főnöke azzal hívná, hogy feljelenti őt, hogy börtönbe juttatja, vagy más hasonlók.

Amit újra lát, az az, hogy a nő megnyeri magának, hogy elfogadja őt. A kisszoba ajtajában áll, szuperhősös ruhájában, amit talán a legutóbbi születésnapjára kapott. Amerika kapitányos. Őt szerette a legjobban.

Nézi, hogyan ágyaz neki a nő. Akár csak egy kiskirálynak. Nézi, ahogy gondos mozdulatokkal kihúzza a lepedőt, ahogy kifeszíti és fölpaskolja a kispárnáját. Utána a nő hozzá lép, átöleli, fölemeli, és a lepedőre teszi háttal. Hogy tiltakozzon, meg sem fordul a fejében. Mint aki már sejti és érzi, hogy a nő igen, mellé fog feküdni. Érzi, ahogy a levegő megakad a torkában. Nem tudja, hogy szabad-e egyáltalán arra nézni, amerre a nő mosdik. A nő, aki nem ment ki a fürdőszobába, hanem ott mosdik előtte, szivaccsal, a lavór előtt. Nem tudja még mindig hogy ki ez a nő.

Az egyik volt munkatársnője hasonlít ugyan rá, de az legfeljebb ennek a nőnek a lánya lehetne. Nem tudja, miért akar mellé feküdni és vele aludni, elengedhetetlennek érezve, hogy tisztárra mossa a testét, a dereka fölött, a karját, a nyakát, és különös képen a mellét. Szinte műgonddal.

Honnan talált törölközőt, teszi fel magában az író, lesve, hogy a nő, hogyan és milyen módszeresen dörzsöli magát végig. Azelőtt és azóta sem látott még ilyet. Talán még olvasni sem olvasott hasonlóról.

A nő nem néz felé, még egy pillanatra sem. Nem szól hozzá, mintha nem is létezne. Talán azt gondolhatja, hogy régen az igazak álmát alussza.

Aznap az apja egyik kollégájának a születésnapját ünnepelték. Valami Péterét, vagy Petrovicsét. Már nem is tudja. Csak hogy ő is ott ülhetett a felnőttek között, hogy valamivel még produkálta is magát, amin persze mindenkit a hasát fogva nevetett. Valami játék gitárral adta elő, hogy ő mekkora egy nagy sztár. Összevissza pengette a játék-húrokat, és még valamit kornyikált is hozzá.

Nem is nézi tovább a nőt, átadva magát a közelgő boldogság édes élvezetének, tudva hogy ez milyen tiltott, és megengedhetetlen, de mindez közben nem nagyon tudja érdekelni. Talán egész reggelig aludnak majd, vagy délutánig. Majd meglátják.

Úgy vár, mint egy felnőtt férfi.

Türelmesen, és szép csendben.

A szüleit látja a szoba küszöbén, ahogy kiöltözve toporognak. Már menni, már nagyon menni akartak, de vártak, hogy megnyugodjon, mielőtt a ház előtt rájuk váró, taxiban ülhettek volna. De úgy bőgött, mint talán még soha. A szülei, nem is mertek elindulni. Mondták neki, hogy ha elmennek, nyugodtan kisírhatja majd magad, ő vele lesz és marad, és mire fölébred, ők már megint itthon lesznek.

De ez már nem is számított. Nem is érdekelte, hogy a szülei hová mentek, hogy mit mondtak neki, és hogy mikor jönnek. Neki most csak a nő kellett, akire várt. Akinek a bódító illatát akkor is az orrában érezte, amikor a történetet írta, aminek még mindig nem tudta, hogy mi lesz a vége, és hogy mi lesz a címe. A maga elé kerített spanyolfal mögül, egy alvóblúzban lépett elő. Mint valami jelenés. Hogy be volt-e gombolva, vagy csak egy kicsit, vagy nem is, arra már nem is emlékezett. Nem tudta, hogy mi történik majd, hogy mire számítson. Talán az ágy szélére ül, és mesélni kezd neki, mondjuk a Kis herceget, hogy elálmosodjon, mielőtt még mellé feküdne?

De nem mesélt, azonnal mellé dőlt, mellé siklott, félig magára emelte, hogy kényelmesen kinyújtózhasson ő is, aztán letette a lepedőre, úgy, hogy a feje a válla gödrébe maradt. A fél karjával tartotta, a másik kezével a kettőjükre dobta a könnyű lepedőt.

Máris elaludtak.

Amikor a végtelen idők után magához tért, a fejét belefészkelte volna, még mohóbban, és még jobban, csakhogy nem találta a nőt. Azt hitte, hogy kijjebb csúszott. De hiába tekergődzött, hogy elérje, kis híján leesett a földre.

Arra ébredt fel, hogy meg kell kapaszkodnia. Hogy nincs mellette. Talán kinn. Ő nem tudott aludni, mert felnőtt. Talán a konyhában ül és várja, hogy fölébredjen, és hogy valamit játszanak. Talán a szuperhősös figuráival.

Hol vagy kiáltotta, mire hamar jött is, az itt vagyok. De ez nem a nő volt. Ez az anyja volt.

Látod, már itthon is vagyunk. Fölkelhetsz.

Az írót ekkora csalódás az óta sem érte. Emellett még az is eltörpül, hogy az első novellás kötetét a szemétkosárba hajították, és még az is, hogy a világjárvány után, elsőként, és talán egyedüliként, az ő lábára kötöttek útilaput.

Dühösebb sem volt, mint akkor. Akkor, mikor nem tudta, hogy hol van, a nő, aki vigyázott rá, aki az óta is hiányzik neki. Aki ott volt, és aki elment, aki nem jött vissza azóta sem, hogy kénytelen legyen megelégedni a szüleivel, és a képzeletével, hogy már csak abban tudjon megszólalni.

Móritz Mátyás
2020. Augusztus 8. Szombat
Budapest, Csepel

Szólj hozzá!