Rettegés járta át minden porcikámat.Éreztem hogy az apró verejtékcseppek lecsorognak a gerincem vonalán, véget érnek és megbújnak a derekam ívében.Az apró szőrszálak égnek merednek a tarkómon. A sötét, nyirkos, dohos levegőjű pincében mindössze egy gyenge fényű izzó világított.Karomat összefontam a mellkasom előtt, és körbe tekintettem.Dideregtem,fogaim finoman összekoccantak. A falakon rozsdás szerszámok lógtak, néhány fejsze, fűrész, egy nyél nélküli kasza. Néhány vesszőből font kosár egymásba pakolva a fal mellett, egy cirokseprű a sarokban.Pókhálók csüngtek a plafonról, és akadtak az arcomba, ahogy elfordítottam a fejem. Ismerős volt a hely, bár nem tudtam felidézni honnan. A sarokban egy öreg kazán állt, megszürkülve, porosan, kormosan, akárcsak egy rég elfelejtettnek hitt helyen, 30 évvel ezelőtti házunk pincéjében. Nem értettem hogy kerültem ide vissza, ez a hely nem nagyon létezhet már, csak az emlékeimben él. Most mégis oly valóságosnak tűnt minden, a szagok, az árnyak, a félhomály. Nyomasztó súlyként telepedett rám egy érzés, a félelem. Rossz előérzetem támadt, képtelen voltam levenni a szemem a pince végében lévő hatalmas faajtóról. Halvány világoskék fény szűrődött ki az ajtó alatt, illetve a keret vonalában.Misztikus földöntúli derengés. Hiába törtem a fejem,nem emlékeztem hogy mi rejlik mögötte.Talán nem is volt ott annak idején.
– Ez csak egy rossz álom kell hogy legyen- gondoltam.
Tétova lépést tettem az ajtó felé, éreztem, hogy a kíváncsiság legyőzi a megmagyarázhatatlan borzongást. Meg kellett tudnom mi van az ajtó mögött, talán fény derül arra is, hol vagyok pontosan, és mit akar jelenteni ez az álom. Szívverésem a fülemben visszhangzott, torkomban nőttön nőtt a félelem táplálta gombóc, hányinger kerülgetett. Pár lépéssel elértem az ajtót, és hallgatózni kezdtem. Mintha tompa dübörgés, ritmusos lüktetés hallatszott volna a túloldalról. Hátborzongató hang volt. Kezemet a nyirkos hideg érintésű kilincsre helyeztem, tétováztam egy percig, a félelem visszatartott volna,de aztán mégis önkéntelenül benyitottam az ajtón. Mennem kellett. A halványkék neonfény elvakította a látásom, az erős ragyogás úgy áradt a szobából mintha ezernyi reflektor fénye töltötte volna ki, akár egy stadionban.Megtorpantam, nem mertem beljebb lépni. A földöntúli lüktetés, a furcsa ritmusos hang is felerősödött, mintha valamilyen létfenntartó készülék mechanikus kattogása lett volna. Sosem hallottam ehhez foghatót.
Abban a pillanatban karok fonódtak rám a semmiből, mintha csak készenlétben álltak volna, áldozatra várva. Kellemetlen idegen érintés, erős ujjak húzták a hajam. A mindent betöltő tejfehér fényben szinte semmit sem láttam. A pánik és a halálfélelem bombaként robbant a fejemben, a feltörni készülő sikolyt csak a torkomban beálló görcs akadályozta meg. Az erős karok megmarkoltak, szorítottak, lehúztak a földre. Hirtelen megszűnt a vakító fény, éjfekete sötétség borult rám, és a dobogás is abbamaradt. Mélységes csend ölelt körbe, szinte fájt a vákuumszerű üresség.
A sima tapintású, vastag nyúlványok tekeregtek körülöttem, ujjaimmal markolásztam, téptem, húztam őket, eredménytelenül. A karok melyek nem tartoztak senkihez, sehova ,rendületlenül némán térképezték fel a testem, egyre több volt belőlük,egyszerre éreztem őket a derekamon, bokámon, mellkasomon. Nem értettem mi ez, mik lehetnek ezek. Testtelen lények, mint rémálmaim félelmeim materiális kivetülése. A hosszú vékony jéghideg ujjak a nyakamra csúsztak, körbeérték, és egyre erősebben szorították. A nyálkás indák bele tapogattak az arcomba, végig simították a szemhéjam, önkéntelenül összeszorítottam a szemem. Borzasztó undorító volt.Tudtam hogy ezek meg fognak fojtani, meg akarnak ölni.
Fogalmam sem volt miért, de a felismerés kristálytisztán villant az agyamba. Hörögtem, szuszogtam, vonaglottam hogy talán kicsusszanhatnék a kígyószerű lény szorításából. A csápok közben belenyúltak a számba, nyelvemen éreztem a fémes ízű hideg érintésüket, prüszköltem, köhögtem. Ahogy a torkom csiklandozták, öklendezni kezdtem, csak remélni tudtam hogy nem hányom össze magam. Végül a vékony jéghideg ujjak visszavonultak a számból, de a szorítás nem engedett egy cseppet sem. Az ádámcsutkámat érő erős nyomás izzó fájdalommal járt.
A tudat hogy megfulladok kétségbeeséssel töltött el, megsokszorozta erőmet, és az életösztön megpróbált kibuggyanni minden sejtemből. Küzdöttem, rúgkapáltam, de hiába. Az erős ujjak nem engedtek, kitartóan szorították ki belőlem az életet.A földre rántottak, nyakamat sálként fonták körbe. Az oxigénhiány okozta sötétség elborította az elmémet, azt hiszem bepisiltem. Szívem majd kiugrott a helyéből, utolsó erőmmel nyakamat markoltam, némán tátogva , suttogva, segítségért rimánkodva,de végül nem volt menekvés.
“Örvény-prológus” bejegyzéshez 4 hozzászólás
Szólj hozzá!
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Nagyon izgalmas írásod, hátborzongató volt. Jól megírt novelládhoz gratulálok Rózsa(f)
Hát ez szörnyű volt… Bocsi az írás kedves Vicus fantasztikus, de komolyan mondom, még levegőt sem vettem, vártam, hogy történjen valami… Szeretettel: Éva
Nincs menekvés. Azért jó, hogy mégiscsak, mert megírtad. Izgi volt.
Szeretettel: Rita(f)
Izgalmas, tetszett! 🙂