Kis társaságba voltam meghívva, ami kiderült nem is olyan kicsi, elég sokan voltak. A házigazda barátommal együtt végeztem az egyetemen.
Laci barátom házas, jómódú feleségének szép nagy házuk volt, gyakran partit rendeztek. 1943-at írtunk, bizonytalan volt a helyzet, minden nap vártam a behívómat. Még akkor a szüleimnél laktam, akik ugyancsak aggódtak miattam.
Visszatérve a társasághoz fiatal lányt pillantottam meg, egyedül volt, odamentem, kérdeztem, hogy inna-e valamit, mondta egy szódát.
Megjöttem a szódával
A lány :
– Maga nagyon rendes, köszönöm szépen, furcsának érzem magamat, úgy látom itt én vagyok a legfiatalabb.
– Igen én is úgy látom,de az ne adjon okot az aggodalomra, hozhatok egy gyenge coctailt, hogy jobb hangulatba kerüljünk?
– Igen – mondta a lányka. Koccintottunk.
– Mi a neved ? AZ én nevem József, Horváth József
– AZ enyém, Anna, Várkonyi Anna.
Hosszan elbeszélgettünk, meglepően Anna azt gondolta sokkal idősebb vagyok nála, pedig csak akkor töltöttem be a 24. évemet. Az a hat év különbség úgy láttam nála sokat jelentett
Megbarátkoztunk, Annába szerettem, bemutattam őt szüleimnek akik megszerették őt. Anna nagyon kedves volt mindenkihez, irigyelhetően szép mosolya mindenkit megnyert. Nem messze lakott ahhoz a házhoz ahol én nőttem fel. Az anyjával lakott apja még a háború kezdetén meghalt az Orosz fronton. Sokat gondolkodtam a helyzetünkön, mi lenne a legokosabb amit nem lehet eldönteni. Szeretem őt nagyon,nem akarom, hogy özvegy maradjon.
Annát eljegyeztem. Gyönyörű gyűrűt vettem ami kimerítette a készletem.
Hazamentem azzal fogadtak, hogy megjött a behívóm. Letört lettem, ez az átkozott háború tönkreteszi az életem.
Orczy úti laktanyában kellett jelentkeznem ahol két hetes kiképzés után kaptam egy alhadnagyi rangot, és három napi szabadságot. A három napból a legtöbbet Annával töltöttem, szomorúak voltunk a bizonytalanság őrölt mindkettőnket. Megadtam Annának a katonai címemet számaimat ahová küldhet levelet, de nem tudtam, hogy hová visznek. Szüleim sírtak óvtak, hogy vigyázzak magamra, úgy éreztem magamat mint egy gyerek.
Szomorú volt a látvány az Orosz fronton, sebesülteknek a halmaza, nem volt elég gyógyszer. Az Oroszok túlerőben voltak, a harctér már közel volt a magyar határhoz. Megsebesültem golyót kaptam a lábamban amivel egy hétig a kórházban voltam utána visszaküldtek a frontra. Elkeseredett volt a küzdelem, egy hónapra rá Orosz fogságba kerültem. Hatalmas lágerben tartottak minket ahol embertelen volt a helyzet alig volt élelem.
Egy nap bevagoníroztak bennünket, útba voltunk az szovjet paradicsomba, ahol három évi munkaszolgálat után elengedtek. Szerencsés voltam, hallottam másoktól egyes lágerekben tíz évet is raboskodtak.
Üres vagon szerelvény haladt Magyarország felé de senki nem tudta valójában hová érkezünk.
Egyszer csak megállt a vonat mindenki kérdezősködött hol vagyunk ? Valaki mondta, hogy Kőbányán, És a vonat nem megy tovább. Többen összefogtunk, elindultunk gyalog. Nagysokára megérkeztem a szüleim házához, ahol a legnagyobb boldogságban részesítettek és vártak engemet. Mindent megadtak de tudtam és éreztem, hogy valamit tartogatnak. Mondták, hogy hozzam rendbe magamat, aludjak át egy jó éjszakát és holnap sokat beszélgetünk. Sokáig nem tudtam elaludni mert furdalt a kíváncsiság, mi lehet Annával akiről egy szót sem említettek.
Másnap reggel anyám finom falatokat készített, körülültük az asztalt, reggeli után átnyújtottak egy borítékot, mondván ezt Anna hozta még régebben aki közben féjhez ment,azóta se láttuk őt többet.
Kinyitottam a borítékot amiben a jegygyűrű volt levél kíséretében. Kezdtem olvasni :
– Kedves József ! Már sok idő eltelt amióta elmentél nem kaptam hírt felőled,nem tudok élni a bizonytalanságba, beleszerettem valakibe aki elvesz feleségül. Sajnálom a történteket, kívánok sok szerencsét neked Anna.
Több levelet írtam Annának a frontról. A hír a levél nagyon letört engemet sokáig szomorúságban éltem, elvesztettem az élet kedvemet. Nem kívánkoztam megismerkedni senkivel hosszú ideig, csak próbáltam beilleszkedni az új társadalomba.
Egy alkalommal, szép őszi délutánba áthaladva a ligeti parkban elfáradtam, leültem egy padra gyönyörködtem a szép színes levelekben. Mikor azt vettem észre nem messze tőlem egy fiatal pár két apró gyerekkel játszadozik, nevetgélnek. A kicsik nem lehettek több mint két három évesek. Ahogy jobban néztem szemeimet kimeresztve Annát láttam és most már megvoltam győződve ez Anna és senki más.
Néztem a kis családot, magamat láttam annak a férfinek a helyében. Azon gondolkodtam milyen furcsa az élet, milyen furcsák, hálátlanok a nők, akiért mindent megtettem volna akiröl minden éjjel álmodtam a fogolytáborban.
Kitöl soha egy levelet nem kaptam.
Elmentem előttük,szerettem volna megszólítani őt, de gondoltam jobb így,mert csak magamat őrölném az emlékkel.
Elvegyültem a nép forgatagában sokáig tartott amíg mindent kihevertem,jó tapasztalat volt részemre amiből
azt tanultam : " Ne add bele mindenedet egy kapcsolatban "
Ágoston TIbor
Kedves Melinda !
Az életünk kiszámíthatatlan,sok meglepetés van egy életben
Szeretettel köszönöm,hogy olvastad
Tibor
Kedves Tibor!
Szomorú emléked mély emberi érzéseket rejteget. Szeretni lehet egy nőt úgy is, hogy évekig nem látod. Talán még jobban lehet szeretni, mintha együtt élnél vele. Jól tetted, hogy nem szólítottad meg Annát, nem kavartad fel az életét, ha már ő úgy döntött, hogy nem vár meg téged.
Szeretettel gratulálok írásodhoz!
Melinda(f)
Kedves Rita !
Ezek szerint én sokat csalódtam
Szeretettel köszönöm,hogy olvastad
Tibor
" Ne add bele mindenedet egy kapcsolatban "
Kedves Tibor!
Ez jó tanács, de sajnos az én életemben már késő. Az tud csalódni, aki komolyan veszi a másikat, az életet.
Szeretettel: Rita:]