Gyula a virágok barátja-mese

Összes megtekintés: 40 

A kerti virágok szomjasak voltak. Egy csepp eső sem esett, és mindnyájan olyan szomorúan hajtották le fejeiket, hogy megesett a szívem rajtuk. A máskor oly víg kis hajnalkák és százszorszépek elbújtak a fű alá. A hosszú, komoly liliomok még hosszabbaknak és komolyabbaknak látszottak, a gyöngyvirágok elfeledtek harangozni, és mert a virágok búsak voltak, búsak voltak a madárkák is, és egy árva dalocska sem jutott eszükbe. A pillangók pedig körülnéztek egy harmatcsepp után; azután ráültek a virágokra és szárnyaikat lecsüggesztették. Roppant szomorú társaság volt, az bizonyos.

Akkor jött haza a kis Gyula. Igazán jó fiú volt az a kis Gyuszi. Úgy szerette a virágokat; órákig elüldögélt mellettük és belebámult piruló, színes kelyheikbe. Mindenesetre jobban szeretett a virágokkal bíbelődni, mint iskolába járni s olyan dolgokat magolni, a mikhez nem is értett.
Azért az öreg, hosszú kabátos professzor azt szokta felőle mondani, hogy nem viszi semmire. De ahhoz a professzor nem értett, azt jobban tudták a virágok. Bezzeg ők váltig hajtogatták, hogy igen sokra viszi, és így gondolkoztak a madarak, a bogarak és pillangók is, azok pedig csak többet érnek, mint egy vén hosszú kabátos professzor.

A mint a kis Gyuszi hazajött és a virágokat ily szomorúaknak látta, nem tudta hamarjában: megöntözze-e a virágokat, vagy megtanulja-e a leckéjét?
– Öntözd meg a virágokat! – susogott fülébe a szellő.
– Öntözd meg!- zizegtek fölötte a vén hársfa lombjai.
Öntözd meg!- csicsergett a kis ökörszem.

Erre a kis Gyula eldobta könyveit és az öntözéshez látott. És a virágok felfrissítve emelték fel fáradt fejecskéiket s kezdtek egymással enyelegni, a pillangók ismét kelyheikbe ültek, susogva édes szavakat, szíva édes mézet; azután körül repdesték őket és a madarakkal együtt javában udvarolgattak. Gyula pedig addig öntözgette, öntözgette, míg belefáradt.
Alig ment be Gyuszi midőn a virágok aranykoronás bibéi kirepültek a kelyhekből s elkezdtek táncolni a madárkák dalára, olyan szépen, olyan kecsesen, hogy magam is köztük szerettem volna lenni
Míg ők így mulattak, szegény Gyula szobájában vakarta a fejét. Roppant gondot adott neki az irodalomtörténet, amit holnapra meg kellett volna tanulnia s eszébe jutott a professzor legdühösebb haragjában, midőn Cicerót szokta idézni s már ennek a névnek az emlékére is a hideg kezdte borzongatni hátát. De hiába!

Mindenki aludt már a háznál, gyertyája nem volt, s így le kellett feküdnie azzal a roppant gonddal szívében. Mindjárt el is aludt. Azonban nemcsak Gyula aggódott leckéje miatt, kinn a virágoknál is arról folyt a beszéd. A szellő elbeszélte nekik, hogy Gyula még nem tudja holnapi leckéjét, és a virágok roppant megijedtek, mert tudták, hogy büntetésül nem kap ebédet, s azonkívül még tizenkét latin közmondást is kell könyv nélkül megtanulnia.
– Ezt nem engedjük!-mondták a virágok. Midőn Gyula elaludt, a kis bibék beszálltak az ablakon, ráültek az irodalomtörténetre, mely az asztalon feküdt, s az azonnal elbeszélte nekik Gyula egész leckéjét.
Amit elbeszélt azonban olyan száraz volt, hogy a virágok ismét szomjasak lettek, – de még ezt is eltűrték Gyula kedvéért, és midőn már mindent tudtak, odalebegtek az ágyhoz, Gyula füle köré gyűltek és susogni kezdtek. Most lássuk, mit álmodott Gyula.

Alig aludt el, midőn már az öreg, hosszú kabátos professzort ott látta az ágya mellett állni és kabátja olyan hosszú volt, hogy egész uszályt képezett.
– Servus amice – szólt a professzor és Gyuszi fölkelt, megfogta a hosszú kabát végét, mely a földön hevert s fel kezdtek emelkedni. Mindig feljebb, feljebb szálltak, a felhők csupa fehér kövekkel kirakott utak voltak, s mind közelebb-közelebb értek az éghez. Ekkor észrevette Gyula, hogy az ég, nem mint földrajzából tanulta puszta levegő, de pompás illatos rét, szállongó, szellő ringatta fűvel, továbbá észrevette, hogy a csillagok nem az említett földrajz szerinti világok, hanem a legfényesebb, legtarkább virágok, illatos, üde kelyhekkel.
A virágok énekeltek, minden fűszál zengett és a szellő fölöttük dalolt.
– Botanizáljunk amice! – szólt a professzor, és megálltak egy virág előtt. Nagy, pompás, liliomalakú virág volt az, tarka fényű kehellyel. Gyuszi belenézett a kehelybe. Mélyén harmatgyöngy ragyogott, melyben mint egy tükörben, vonult el kép kép után. Fényes seregeket látott, görög jelmezben, fölöttük istennők szálltak.
Feltűnt egy királyi palota aranyfényű tornyokkal. Fehérlő oszlopai alatt egy szép nő tördeli kezeit és tépi arany haját. A királyi palota lábainál égő város terült el, az utcákban vér folyt, mindenütt üldözött szökevények, vagy halálra eltökélt küzdő hősök. Űzik egymást a képek. Görög hajósok a végtelen tengeren, édes ajkú, aranyhajú szirének, egyszemű óriások tarka tömkelegben vonultak el Gyula szemei előtt.
– Hogy hívják ezt a virágot? – kérdé végre Gyuszi
– Homer! susogott a professzor. Es tovább mentek.

Megálltak egy fa előtt. Ágai szivárványok voltak, melyeken apró képű, csillogó szemű kis koboldok [manók] ugráltak fel s alá, a méla holdfény ódon erkélyszobába világított, melyben két ifjú alak ölelkezett. Egy másik ágon aranykoronás bibék táncoltak a hűs erdő sűrűjében, szamárfüles emberek baklábbal tarkították a tömeget, s odább három rút nő kevert egy sajátságos italt, míg száraz ajkaik tompa átkokat mormogtak.
– Másutt meg bíborszínű virágok nyitották meg csodás kelyheiket a fénylő napsugárnak, s belőlük angyalszép nőfejek hajlottak ki, énekelve szerelmi dalokat, nem messze onnan szivárványos ágyon, koporsót vittek, s benne egy lányka feküdt nagy kehellyel.
Mély, bús sóhajtás húzódott keresztül a légen-OPHELIA .Gyula meghatottan s kérdőleg tekintett a professzorra. – Shakespeare!-mondta a professzor.

Majd elértek egy nagy pusztára, ahol, szép keleti nők, hímzett kaftánokban táncoltak pálmák alatt, vagy nyugodtak selyem kereveteken, bíboros gránátalmákat harapdálva. Csendes tavak terültek el, kéklő habjaikon ringatózó lótuszokkal, s a lótuszokból bűbájos arcok integettek, hajlottak egymáshoz s égő csókokat váltottak a csillagos keleti éjben.
Ott férfiak ültek asztal körül, megénekelve a bor és szerelem mámorát, előttük varázslók, nőszemekkel és folyton hangzott az elragadó, mámorító dallam.
-HAFIZ- suttogott a professzor, és ismét tovább mentek. Most egy bíboros vadrózsa előtt álltak meg; kelyhéből sajátságos bús dallamok ömlöttek s mélyén csodás képek vonultak el, fényesen és elmosódva, zilált ragyogó vonásokkal. Puszta volt ott, végtelen puszta, a hold lenézett reá és keskeny ezüstös érben fürdött meg, mely keresztül folyt rajta, szellő susogott a sárguló fű fölött, susogott örökszép dalokat.

Minden néma volt s a némaságban hang, minden csendes és a csendben dallam. És egyszerre csak a messziségből áthangzott egy bús, lelket rázó dal; furulyaszó volt, csendes és szomorú, mint egy elégia. Az is elhangzott. Fényes seregek tűntek fel, nemzetiszín zászlókkal, elragadó harci dalok hangzottak a kehelyből.
Ott egy síremlék állt, mellette könnyező lantos Isten , és minden könny, mely reá esett az oszlopra, kővé vált, vakító fényes gyémánttá. És az isten megpendítő lantjára az ének felhangzott az éghez, angyalokat híva le segélyül, lehangzott a sírok mélyébe, felébresztve a halottakat. Erdély állt az oszlopon.
– PETŐFI! suttogott a professzor- és tovább mentek. És mentek virágtól virághoz és a vén professzor ajkáról hullott név név után, mint egy gyöngysor.
– Elég lesz amice! szólt végre a professzor és Gyula lejjebb szállva, ismét csak csillagokat látott, fénylő csillagokat, kék fellegtelen égen.
Másnap a kis Gyula nem is gondolt leckéjére, hanem gyorsan felöltözködött és iskolába ment.
– Sok szerencsét! intettek a virágok az úton. És a madarak is ezt csiripelték.
-Sok szerencsét! Es Gyula köszöntgetett erre is, arra is, pedig nem is értette, hogy mit mondanak. Az iskolában pedig kitűnőt kapott, s csak azon csodálkozott, hogy a vén professzor sehogy sem akart emlékezni a mennyei útról. De Gyula nem felejtette el azt, amíg élt, s az irodalomtörténetnek az a része, melyet akkor meg nem tanult, az egyetlen volt, mely fejében örökre megmaradt.
Igy vált Gyulából a leghíresebb irodalomtörténeti professzor.
Vége.

“Gyula a virágok barátja-mese” bejegyzéshez 5 hozzászólás

  1. Drága Babu! Megbocsásd, csak verseidet olvastam…eddig.
    Nagyon jól forgatod tollad elbeszélő kategóriában is.
    Szeretettel gratulálok.
    M.(f)(l)(f)

  2. Kedves Babu!
    Szeretem a meséidet, (f)s ezt a mostanit különösen. Nehéz megtalálni a hangot egy olyan nehéz tantárgyhoz, mint az irodalomtörténet. Pedig mennyi szépséget rejt, mint azt a meséd is igazolja.
    Szeretettel: Szabolcs B)

  3. Nagyszerű mesevilág ez kedves Babu, szinte már én is odaképzeltem magam, s milyen büszke lettem, mikor Petőfit és Erdélyt láttattad velünk! Köszönöm az élményt! Szeretettel: Éva

Szólj hozzá!