EGY ÚJABB RÓMAI KÖLTŐÓRIÁS

PUBLIUS OVIDIUS NASO

Egy kis olaszországi kitérő után folytatom a latin irodalom nagyjainak a bemutatását. Ezúttal a nagy római költőírás, Publius Ovidius Naso munkásságát elemzem.
Publius Ovidius Naso, avagy röviden csak OVIDIUS i.e. 43.március 20-án született Sulmoban (ma Sulmona, Olaszország)
A római aranykor költőjeként tartjuk számon.
Előkelő családból származott. Korán Rómába került, ahol kisebb tisztségeket töltött be. Apja közügyi pályára küldte, de számára a költészet mindennél fontosabb volt.
Erről így írt:
„Önként jött ajakamra,
kötött formában az
ének:

Sponte sua carmen
numerus veniebat ad
aptos

et quod
temptabam
scribere, versus
erat.”
(Tristia, IV.10.26-27.)

Életéről maga tájékoztat leghitelesebben és legrészletesebben, ránk hagyott Önéletrajzában,
A paelignusok földjén, Sulmóban ( a magyar Nagy Lajos király olasz hadjárataiból is ismert mai Sulmonában) született. Innen, e folyóvizekben gazdag, romantikus és jó klímájú vidékről (ahol családi nevét feliratok is igazolják, s ahol máig él emléke) hozta magával a természet szépségei iránt végig megmaradó érzékenységét.
Atyja közpályára szánta, és ezért bátyjával együtt, aki 20 éves korában meghalt, Rómába küldte tanulni a kor legjelesebb szónokaihoz. Igazi mestere Arellius Fuscus volt, akinél az úgynevezett „suasoriae” (meggyőző-érvelő beszédfajták) deklamálásában szerzett különös képesítést.
Az idősebb Senecától tudjuk, hogy a „controversiá”-kat (azaz kiagyalt jogi esetekre készítendő fiktív törvényszéki beszédeket) sokkal kevésbé szerette.
A híres Porcius Latrót is hallgatta, sőt egyes frázisait költeményeibe is átvette.
Atyja további, mintegy „egyetemi” kiképzésre Athénba is elküldte, ahonnan átrándult Trójába.
I.e. 20 körül már Rómában van, de bár szól bizonyos kisebb hivatalairól, a senatusig nem futotta ambiciójából.
Ugyanis korán a költészetre adta a fejét, főleg miután M .Valerius Messalla Corvinusban megértő pártfogóra, a korabeli költők közt pedig barátokra talált. Tibullus korai halálát gyönyörű gyászelégiában siratta el.
Tisztelte Horatiust, és „láthatta” a visszavonultan élő Vergiliust.
Szerelemre hevesen és korán ébredt, bár mint Petőfi a boriváshoz, inkább versben, semmint tettel értett hozzá.
Apja talán ezért is sietette nősülését, de sem első, sem második házassága nem volt boldog és tartós. Hozzá méltó csak harmadik asszonya lett, aki Paulus Fabius Maximusnak, Augustus meghittjének rokonságába tartozott, és nemcsak a legmagasabb körökbe nyitott utat a költőnek, de hű maradt hozzá kegyvesztettsége idején is. Volt egy leánya, Perilla (valószínűleg két első felesége valamelyikétől), akit szeretett, és aki két férjétől kétszer tette nagyapává.
Ovidiust, mint költőt hamar felkapta a főváros. Ötven éves koráig boldogan élt és alkotott. Még az idős atyja, majd az anyja halálával rászakadt gyásznak is megvolt a költő szerint a jó oldala. Nem érték meg azt a súlyos csapást, amely fiukat, az elpuhult és elkényeztetett városi embert, élete két főművének – a Fastinak és a Metamorphosesnek (Ünnepek, Átváltozások) – csiszolgatása közben érte.
Augustus császár ugyanis az időszámításunk 8. éve késő őszén hirtelen a messzi Fekete-tenger partján fekvő, egészségtelen klímájú, alig pacifikált kis kereskedővárosba (Tomi(s)ba (ma Constanta, Románia) száműzte /relegálta).
A relegatio mindestre enyhébb büntetés volt a száműzetésnél (exilium: a római polgárjogát és vagyonát megtarthatta, és műveit is csak a nyilvános könyvtárakból távolították el, különben nem tilalmazták olvasásukat.
A relegatio okának részletezését, akár,mert köztudott, akár mert számára kellemetlen dolog volt, Önéletrajzában elhárítja magától, de a Tristia és az Ex Ponto bizonyos célzásai alapján úgy látszik, hogy költészete és valamiféle tévedése (carmen et error) játszott közre benne, noha sem az error (hiba) mivoltát, sem pedig költészete szerepét illetően nem tudhatunk biztosat.
A legkülönfélébb, néha igen gyenge alapokon álló feltevések közül, bizonyos körülmények mérlegelése alapján, talán Bayeux (1788) hipotézise tekinthető a legvalószínűbbnek, amelyhez a legtöbb tudós, így az orosz M. Pokrovszkij is csatlakozott. Eszerint Ovidius valahogyan, akarva-akaratlan tudomást szerzett arról a házasságtörő viszonyról, amelyet a fiatalabb Julia, Augustus unokája, L.Aemilius Paulus felesége, D. Silanussal folytatott (ezért kellett a lehető legmesszebbre és a lehető leggyorsabban távoznia)), sőt e viszonyt a házasságtörésre csábító A szerelem művészete (Ars amatoria vagy amandi) című műve kiadásával elő is segíthette.
Mint maga Ovidius írja:
… csúf ez a vád:hogy
Ronda ledérségek rossz tanítója vagyok.
(Tristia II, 211-212; Erdődy János fordítása)
Különben a városka lakói barátságosan fogadták Ovidiust, később adómentességgel és nyilvános megkoszorúzással is kitüntették. (Ex Ponto IV,14, 51.k.)
Élete végéig reménykedett a visszatérésben, de hiába kért kegyelmet előbb Augustustól, majd annak utódjától Tiberius császártól.
Valóban, Ovidiust csak valószínűleg 17-ben (60-61 évesen) bekövetkezett halála váltotta meg szenvedéseitől. Még az a vágya sem teljesülhetett, hogy legalább a hamvai jussanak haza Rómába. Tomis közelében temették el, és egy –jóllehet kései- híradás szerint a városka lakói nagyszerű síremléket állítottak neki.
Constanta városa 1886-ban szobrot emelt emlékének, amelyet a harmincas évektől E. Paratore díjnyertes sulmonai szobrának másodpéldánya hirdet.
A romániai Kostantában /Konstanzában) emlékmúzeum is található, amely méltó emléket állít a nagy római poétának.
Én magam is jártam ebben a múzeumban 1971-ben, egy Fekete-tengeri nyaralásom alkalmával.
Ráma városa kétezer év múltán, 2017. december 14-én hozott határozatával rehabilitálta Ovidiust! / A szerző.)
Így tehát az utókor igazából lerótta kegyeletét az igaztalanul vádolt nagy költőóriás előtt.

KÖLTÉSZETE
Ovidiust Vergiliusszal és Horatiusszal együtt szokták emlegetni: a triumvirek egyik, Szerb Antal szerint kevésbé jelentékeny tagja.
Ő is Róma kedvenc költője volt, de „már nem is udvari, hanem szalon-költő, ebben is „későbbi” jelenség, mint Vergilius és Horatius.”
Őt tartják az utolsó igazán jelentős szerelmi elégiaköltőnek a műfaj fejlődésében.

OVIDIUS A BARÁTSÁGRÓL
(Tristia íi.9.5-6)

Száműzetése kapcsán fogalmazódott meg benne immár híressé és klasszikussá vált mondása:
Donec eris felix, multos numerabis amicos;
tempora si fuerint nubila, solus eris.
Magyarul: Jósorsban sok a barátod, balsorsban magadra maradsz.
Saját fordításomban. Amíg jól megy a sorod, addig számos barátot számlálhatsz magad körül, ámde, ha jönnek a felhők, egyet sem találsz.
Sajnos ezek a sorok még kétezer év múltán is nagyon időszerűek! Ezt én is életem során megtapasztalhattam.

MŰVEI

– AMORES (Szerelmek)
– HEROIDES (Hősnők levelei)
– -ARS AMATORIA (A szerelem művészete)

„ Van mifelénk kinek a
szerelem művészete
újság?
Versemből okulást
nyerve, kövesse
tanom.
Fürge hajón vásznat S
Evezőt művészet
igazgat,
Gyors kocsit ez
gördít, Ámor is erre
hajol.
Automedon lovait
Szekerén ügyesen zabolázta,
Tiphys a haemoni tat
Mestere volt a habon:
Engem Venus a csöpp
Ámorhoz adott
Nevelőül,
Automedonja legyek S
Tiphyse neki magam.

(Ovidius: Ars amatoria)

– METAMORPHOSES (Átváltozások)

A tizenöt könyvre osztott, hexameterekben írt munka rendszeresen állítja egymás mellé azokat a mitológiai történeteket, amelyek valamilyen átváltozással végződnek. Az egymással csak lazán összefüggő történeteket a világ kezdetéről szóló és Julius Caesarnak üstökössé változásáról szóló elbeszélése foglalja keretbe.
Kiemelkedik ezek közül a Négy korszak ( A világ négy korszaka), I.89-150.)

„Első volt az aranykor. Kényszer meg nem alázta,
Törvények nélkül és önként élt becsületben.
Megtorlás senkit nem ijesztett, nem fenyegettek
Érctáblák senkit, bírája előtt nem esengett
Félve, remegve a nép és mégis biztosan éltek.
Akkor büszke fenyő még nem szállott le az ősi
Hegycsúcsról, hogy fürge hajóként fusson a vízre.
A hazain kívül más partot senki nem ismert.
Nem volt trombita még, kürt sem volt, kard se, sisak se,
Hadseregek sem voltak, mégis békevilágban,
Boldogan és tétlen henyeségben folytak az évek.
Az anyaföld szűz testét még nem tépte fel ásó,
Szántás nélkül, bőven adott mindent, ami kellett.
Volt eleség elegendő s nem folyt érte verejték,
Gazdag terhük alatt roskadoztak a fák, a hegyoldal
Telve szamócával, szedret kínálnak a bokrok,
Makkot hullattak Jupiter szent fái, a tölgyek.”
(Fordította Rónai Pál)
Latinul így kezdődik: Aurea prima satas et aetas,
Vindice nullo, sponte sua sine regem rectumque colebat….

A másik fontos része az átváltozásoknak a Daedalus és Icarus
(Metamorphoses VIII, 183-235.)

– FASTI (Római naptár vagy Ünnepi naptár)
– -TRISTIA (Keservek vagy Szomorúságok)
– -EPISTULAE EX PONTO (Levelek Pontusból)
– -IBIS
– -HALIEUTICA (Halászat)

HATÁSA AZ UTÓKORRA

Ovidius a római költői technika legnagyobb virtuóza volt. Nem vett át új műfajokat a görög költőktől, hiszen az elődei már elvégezték. Szabadon dolgozhatott azokkal a művészeti eszközökkel, amelyeket az elégiában Tibullus és Propertius, a tankölteményekben és az elbeszélésben Vergilius alakított ki. Ő az első római költő, aki nem a görögökre, hanem az aranykor idősebb költőire támaszkodva emelkedett fel mint a nyelv és a verselés továbbfejlesztője, legkiválóbb mestere. Tartalmi tekintetben, a gondolatok mélységét és az érzelmek bensőségét illetően azonban messze elmarad egy Horatius, Vergilius vagy Tibullus mögött.
Vergilius és Horatius az augustusi nagy történelmi pillanat költője, Ovidius az átmenet a római költészet úgynevezett aranykorából az ezüstkorba és már a hanyatló császárság költője. Szerb Antal is elismeri, hogy Ovidius „nyelve és verselése a lehető legtökéletesebb”, de hozzáteszi:” a már túlságosan is szép, mondják a latin irodalom szakértői. Sok benne a modorosság, a szójáték, a paradoxon, a formai szellemesség.”
A középkorban a legnagyobb hatású antik költők egyike, az ébredő világim költészetnek pedig mintaképe volt, sokan utánozták. Népszerűségét a reneszánsz idején sem veszítette el, a kor nagy művészeit elsősorban ő ihlette a klasszikus mondák festői feldolgozásában. Metamorphoses-ából sokan merítettek témát, például Shakespeare és olyan költők tanultak tőle mint Ariosto, Tasso, Milton.
Szerb Antal úgy vélte: „Ovidius maradandóságában bizonyára nagy szerepet játszott az, hogy az utókor nehezebben emelkedett fel Vergilius, Horatius és Propertius magasságához, mint hozzá.”

“EGY ÚJABB RÓMAI KÖLTŐÓRIÁS” bejegyzéshez 1 hozzászólás

  1. Érdeklődéssel olvastam írásod, mely nagyszerű. Legjobban az lepett meg, hogy 2017-ben rehabilitálták a költőt, elgondolkodtató. Gratulálok!

Szólj hozzá!