A málladozó vakolatú épületekkel körülvett, sötét udvarra néző ablak felől állandó fájdalmas kiáltozás hangzott. Erdős néni magatehetetlenül feküdt a szemközti földszint ócska szobájában, ami valaha a tábornok úr házának személyzeti szárnya lehetett. Erdős néni fiai izmos fiatalemberek voltak, egész nap dolgoztak, ritkán voltak otthon. Az öregasszony nem tudott felkelni az ágyból, éhes volt, más szükségletei is lettek volna, de csak kiáltozhatott. Már nem tudom, kinek, hiszen úgyse nyitotta rá senki az ajtót, hacsak nem megunva az állandó kiáltozást, valamelyik lakó.
Legjobb volt, ha behunytam a szememet. Mozdulni én sem tudtam. Ha félre fordítottam a fejemet, a faliszőnyegen egy helyett két oroszlánt láttam. Reggeltől vártam az idő múlását. Anyám igyekezett valami jó falat főzésével, amivel megetethet 11 óra előtt. Délben már annyira kimerített az ilyen etetés, hogy a heves szívdobogástól majdnem megfulladtam. Szólni senkihez nem tudtam, mindenki el volt foglalva a napi teendőkkel. De a beszéd még fárasztóbb lett volna. Néha átjött Rózsika néni, a szomszédasszony, segített anyámnak alám tolni az ágytálat. El voltam látva tulajdonképpen.
Hogy mi a bajom, akkor még senki sem tudta. Harmadik hónapja feküdtem öt kórházi, klinikai ágyon, puszta igyekezetből meg is operáltak. Ehhez apám ragaszkodott. A leírás szerint vastag, kanyargós vénák voltak a műtéti területben is. Mivel a beszédem is romlott, a hasműtét varratszedése után egy mentőautóval átrázattak az idegklinikára, ahol kapaszkodnom kellett az ágyba, hogy össze ne rogyjon alattam. A lábam beleakadt a rongyos lepedőbe meg a takarónak szánt pokróc rongyos huzatába. Betegtársaim látva a fekhelyemmel vívott, zömmel eredménytelen küzdelmet, önként ajánlottak fel egy stabilabb ágyat számomra. Az ételosztáskor az éjjeliszekrényre dobott ételeket el sem értem, nem hogy meg tudtam volna enni. Tonusos clonusos görcseim már nem voltak ugyan, a beszédem sem volt már mekegő, csak lassú és fárasztó. Innen saját felelősségemre (hol volt akkor felelősség?) haza kértem magamat. Otthon a konziliumba hívott nagytekintélyű főorvos megparancsolta, hogy álljak fel. Anyámék felállítottak és az így mért vérnyomásom 110/100 Hgmm volt.
Ilyen vérnyomás nincs, közölte a főorvos. Meg kell pofozni, hogy ne hisztériázzon.
Gondoltam- nekem mindegy. Ha hozzám férnek így, az ágyban, hogy meg tudnak pofozni, ám legyen. Úgy sem tudom kivédeni. Hátha akkor csak egy oroszlánt látok ismét a faliszőnyegen kettő helyett.
Nyugtalanító, meleg, különös november volt. Rettenetes meleg front, amitől nekem nemcsak gyorsan, de néha alig vert a szívem, ha megmozdultam, akkor meg össze-vissza. Villámlott, mennydörgött, de egy szem eső sem akart enyhülést hozni. Kapaszkodtam a pillanatokba, perceket, vagy órákat alig mertem remélni. Félelmemben, hogy soha nem látom többé az enyéimet, alig mertem imádkozni gondolatban. Csak pár órát kértem volna még magamnak, hogy meglássam, belép az ajtón a kislányom, aki olyan szép volt, mikor utoljára láttam. Anyám szép frizurát csinált neki. Én sose tudtam olyan csinosan öltöztetni, mint ő. Talán nem is akartam, mert azt éreztem fontosabbnak, hogy játsszon, járjon, keljen szabadon, mint én valaha a kertünk barackfái között, meg a szomszédban a rózsák, galambdúcok között.
De hát nekünk nincs udvarunk, talán nem is lesz. Apró csodák még lehetnek. Hátha akad egy autós barát, aki elhozza a családomat? A szívem táján olyan erős fájdalmat éreztem, hogy apám rémületére erős fájdalom csillapítót követeltem. Ki akartam bírni élve azt a napot. Jó lett volna persze még tovább élni- olvadt el bennem a gondolat a Dolargan hatására. Mosni, vasalni, főzni, napsütésben járni, tartozni valakihez, mint a többi harminc egynehány évesek. De azt a percet mindenképpen kértem még a sorstól, míg a családom megérkezik. És már az is kezdett megfordulni a fejemben, hátha van még nagyobb csoda is! Egy orvosban bíztam. Anyám elintézte, hogy pár nap múlva felvegyen a klinikára.
Aztán nyílt a szobaajtó, beléptek a gyerekeim. A párom megsimította a fejemet. Teljesült, amire vártam. Már nem féltem a villámlástól, dörgéstől, idő múlásától. El tudtam aludni.
A klinikán a professzor, akitől a csodát reméltem, megvizsgált.
– Tudja, mi a vasculitis?- kérdezte.
– Nem,- válaszoltam.
És úgy éreztem, nekem már nem is kell tudni semmit. Elég, ha ő gondolkozik.
Az ilyen kis erek gyulladása – mutatott a körmömre, ami alatt kis piros csíkok húzódtak. Ugyan, ki figyelte ezeket eddig?
-Tudja, mi a jéghegy teória?
– Nem, mondtam ismét abban a boldog tudatban, hogy elég, ha a professzor mindent tud.
– Amikor a jéghegyből csak egytizede látszik, a kilenctized meg a víz alatt van. Hát magának ez a szerencséje, hogy csak az egytized vonatkozik magára. Ha beteg, szedje a gyógyszert, ha jól van, akkor meg örüljön neki – mondta azzal az egyenletes biztonsággal, ahogy eddig is beszélt mindenről.
Átadott egy ampullát és pár szem Oradexont a tanársegédnek azzal, ha szükséges, próbálja ki nálam a gyógyszert. (Akkor ez még alig jutott túl a kipróbálás stádiumán).
Mózsik tanársegéd zsebre tette a gyógyszereket és én a tekintetemmel úgy kapaszkodtam a fehér köpenye zsebébe, mint a megmentésre váró hajótörött a jéghegy körül. A tablettát végül megkaptam. Napok alatt láztalan lettem, a pulzusom már számlálható lett, akkor is, ha megmozdultam az ágyban. Elzárhattuk az éjjeliszekrényen járó propellert, ami igyekezett megfelelő mennyiségű friss levegőt terelni felém, hogy csökkenjen a fulladásérzésem. És egyszer eljött az is, hogy felültettek a szomszédjaim az ágy szélére, úgy vártam a páromat látogatáskor.
Meg voltam mentve. Álmomban boldogan lebeghettem a jéghegy csúcsa körül azzal a biztos reménnyel, hogy élni fogok és látni fogom, megérinthetem azokat, akik hozzám tartoznak.
Biztosabb lettem abban, mint valaha, hogy a mi foglalkozásunk a legfontosabb a világon. De olyan mesterfokon kell űzni mindenkinek, ahogy a professzorom képes rá. És olyan szívvel, mint ez a fáradtságot nem ismerő tanársegéd.
Legjobb volt, ha behunytam a szememet. Mozdulni én sem tudtam. Ha félre fordítottam a fejemet, a faliszőnyegen egy helyett két oroszlánt láttam. Reggeltől vártam az idő múlását. Anyám igyekezett valami jó falat főzésével, amivel megetethet 11 óra előtt. Délben már annyira kimerített az ilyen etetés, hogy a heves szívdobogástól majdnem megfulladtam. Szólni senkihez nem tudtam, mindenki el volt foglalva a napi teendőkkel. De a beszéd még fárasztóbb lett volna. Néha átjött Rózsika néni, a szomszédasszony, segített anyámnak alám tolni az ágytálat. El voltam látva tulajdonképpen.
Hogy mi a bajom, akkor még senki sem tudta. Harmadik hónapja feküdtem öt kórházi, klinikai ágyon, puszta igyekezetből meg is operáltak. Ehhez apám ragaszkodott. A leírás szerint vastag, kanyargós vénák voltak a műtéti területben is. Mivel a beszédem is romlott, a hasműtét varratszedése után egy mentőautóval átrázattak az idegklinikára, ahol kapaszkodnom kellett az ágyba, hogy össze ne rogyjon alattam. A lábam beleakadt a rongyos lepedőbe meg a takarónak szánt pokróc rongyos huzatába. Betegtársaim látva a fekhelyemmel vívott, zömmel eredménytelen küzdelmet, önként ajánlottak fel egy stabilabb ágyat számomra. Az ételosztáskor az éjjeliszekrényre dobott ételeket el sem értem, nem hogy meg tudtam volna enni. Tonusos clonusos görcseim már nem voltak ugyan, a beszédem sem volt már mekegő, csak lassú és fárasztó. Innen saját felelősségemre (hol volt akkor felelősség?) haza kértem magamat. Otthon a konziliumba hívott nagytekintélyű főorvos megparancsolta, hogy álljak fel. Anyámék felállítottak és az így mért vérnyomásom 110/100 Hgmm volt.
Ilyen vérnyomás nincs, közölte a főorvos. Meg kell pofozni, hogy ne hisztériázzon.
Gondoltam- nekem mindegy. Ha hozzám férnek így, az ágyban, hogy meg tudnak pofozni, ám legyen. Úgy sem tudom kivédeni. Hátha akkor csak egy oroszlánt látok ismét a faliszőnyegen kettő helyett.
Nyugtalanító, meleg, különös november volt. Rettenetes meleg front, amitől nekem nemcsak gyorsan, de néha alig vert a szívem, ha megmozdultam, akkor meg össze-vissza. Villámlott, mennydörgött, de egy szem eső sem akart enyhülést hozni. Kapaszkodtam a pillanatokba, perceket, vagy órákat alig mertem remélni. Félelmemben, hogy soha nem látom többé az enyéimet, alig mertem imádkozni gondolatban. Csak pár órát kértem volna még magamnak, hogy meglássam, belép az ajtón a kislányom, aki olyan szép volt, mikor utoljára láttam. Anyám szép frizurát csinált neki. Én sose tudtam olyan csinosan öltöztetni, mint ő. Talán nem is akartam, mert azt éreztem fontosabbnak, hogy játsszon, járjon, keljen szabadon, mint én valaha a kertünk barackfái között, meg a szomszédban a rózsák, galambdúcok között.
De hát nekünk nincs udvarunk, talán nem is lesz. Apró csodák még lehetnek. Hátha akad egy autós barát, aki elhozza a családomat? A szívem táján olyan erős fájdalmat éreztem, hogy apám rémületére erős fájdalom csillapítót követeltem. Ki akartam bírni élve azt a napot. Jó lett volna persze még tovább élni- olvadt el bennem a gondolat a Dolargan hatására. Mosni, vasalni, főzni, napsütésben járni, tartozni valakihez, mint a többi harminc egynehány évesek. De azt a percet mindenképpen kértem még a sorstól, míg a családom megérkezik. És már az is kezdett megfordulni a fejemben, hátha van még nagyobb csoda is! Egy orvosban bíztam. Anyám elintézte, hogy pár nap múlva felvegyen a klinikára.
Aztán nyílt a szobaajtó, beléptek a gyerekeim. A párom megsimította a fejemet. Teljesült, amire vártam. Már nem féltem a villámlástól, dörgéstől, idő múlásától. El tudtam aludni.
A klinikán a professzor, akitől a csodát reméltem, megvizsgált.
– Tudja, mi a vasculitis?- kérdezte.
– Nem,- válaszoltam.
És úgy éreztem, nekem már nem is kell tudni semmit. Elég, ha ő gondolkozik.
Az ilyen kis erek gyulladása – mutatott a körmömre, ami alatt kis piros csíkok húzódtak. Ugyan, ki figyelte ezeket eddig?
-Tudja, mi a jéghegy teória?
– Nem, mondtam ismét abban a boldog tudatban, hogy elég, ha a professzor mindent tud.
– Amikor a jéghegyből csak egytizede látszik, a kilenctized meg a víz alatt van. Hát magának ez a szerencséje, hogy csak az egytized vonatkozik magára. Ha beteg, szedje a gyógyszert, ha jól van, akkor meg örüljön neki – mondta azzal az egyenletes biztonsággal, ahogy eddig is beszélt mindenről.
Átadott egy ampullát és pár szem Oradexont a tanársegédnek azzal, ha szükséges, próbálja ki nálam a gyógyszert. (Akkor ez még alig jutott túl a kipróbálás stádiumán).
Mózsik tanársegéd zsebre tette a gyógyszereket és én a tekintetemmel úgy kapaszkodtam a fehér köpenye zsebébe, mint a megmentésre váró hajótörött a jéghegy körül. A tablettát végül megkaptam. Napok alatt láztalan lettem, a pulzusom már számlálható lett, akkor is, ha megmozdultam az ágyban. Elzárhattuk az éjjeliszekrényen járó propellert, ami igyekezett megfelelő mennyiségű friss levegőt terelni felém, hogy csökkenjen a fulladásérzésem. És egyszer eljött az is, hogy felültettek a szomszédjaim az ágy szélére, úgy vártam a páromat látogatáskor.
Meg voltam mentve. Álmomban boldogan lebeghettem a jéghegy csúcsa körül azzal a biztos reménnyel, hogy élni fogok és látni fogom, megérinthetem azokat, akik hozzám tartoznak.
Biztosabb lettem abban, mint valaha, hogy a mi foglalkozásunk a legfontosabb a világon. De olyan mesterfokon kell űzni mindenkinek, ahogy a professzorom képes rá. És olyan szívvel, mint ez a fáradtságot nem ismerő tanársegéd.
Dr. Petrányi Gyula professzorra emlékezve. 1966.
Ma, 2019-ben elértem azt, hogy többszöri visszatérő szívszenzációk után megfelelő gyógyszerek segítségével nincsenek szív panaszaim. Úgy jó 25 évvel a debreceni gyötrődések után egyszer telefonon beszéltem Mózsik professzor úrral, aki már régen Pécsett dolgozott. Nevemre nem emlékezett egyből az idő távolából, csak a bajaimról, tüneteimről ismert rám.
-Maga az, akinek carditise volt?- kérdezte.
Hát igen, akkor senki nem akart ilyesmit kimondani. Jó szokás szerint több nagy ember is csak a hisztériát emlegette. Sok mindent tudok, de a szívemet hisztériássá tenni még én sem.
Ja, és nem tesztekkel tartották a kapcsolatot, hanem személyesen a gyakorlat vezetőkkel, meg a professzor urakkal is, ha úgy adódott. Családias volt a hangulat Debrecenben, merhettünk kérdezni az előadóktól. Pár hónapig jártam Pesten is, ott elveszett embernek éreztem magamat, a barátnőim kibírták. Jó orvosok lettek, egy még ma is él közülünk, 92 éves. Az agya tökéletesen működik, süt, főz, ellátja magát. 7 dédunokája van. Magdolna
Sajnos, ma az a fontos a felvételinél, hogy jó jegye van a matekből az érettségin, talán mi voltunk az utolsó olyan évfolyam, ahol az érdeklődés számított. Felvették a jelentkezőket és akinek nehéz volt, otthagyhatta. Aki elvégezte, megállta a helyét az életben, ahogy apámék idején is így volt. Magdolna
Kedves Magda!
Nagyon tetszett ez a szépen rendszeresen kidolgozott
alkotásod.Meggondolva írsz minden szót!(l)
Olvasva a karcolatot eszembe jutott,hogy régebb mennyivel
okosabbak voltak az orvosok.Több mindent tudtak,mint a mai
fiatalok,tisztelet a kivételnek.Erdekelte őket a beteg állapota.
Ma bárki elvégezhet egy egyetemet ,ha fizeti a költségeket.
Nem számít ,hogy nem is érdekli a szakmája ,csak legyen
diploma a kezében.Szomorú!:(
Gratulálok szeretettel írásodhoz…..Babu(l)
Most is nagyon nehezen sikerült bejelentkezni, az okát nem tudjuk, miért. Köszönöm megértő hozzászólásodat és mindenkori kedves figyelmességedet. Jó lenne, ha a többi kedves, hozzám intézett sorokat is mindig meg tudnám köszönni, így most próbálom kihasználni erre az alkalmat, hátha mások is olvassák. Magdolna
Furcsa az orvostudomány. Míg nem kerül az ember olyan orvoshoz, ki valóban kiváló a szakmájában, addig egyszerűbb ráfogni: hisztériás. Hatalmas teher mehetett le rólad, mikor jobban lettél, és még csodálkozni kellene, ha esetleg ilyenkor kialakul még egy pánik betegség is pluszban a fulladástól. Örülök az eredménynek…