Napjainkban hál\’istennek egyre több az állatbarát. A házi kedvencek között a macskák elől talán mégis a kutyák viszik el a pálmát, hiszen már léteznek kutya szépségszalonok, kutya divatházak, sőt kutya panziók is. Egyes emberek oly mértékig rajonganak négylábú kedvenceikért, hogy szeretetüket bármelyik gyermek, szülő, vagy házastárs is megirigyelné. Akiket azonban egyszer is megharapott egy feldühödött házőrző, vagy akár egy agyon kényeztetett öleb, bizony tisztes távolságból \”szeretik\” a kutyákat. Oda a bizalom.
Így volt ezzel mostanáig a bátyám, Pisti is, mígnem egy napon gyökeresen megváltozott a kutyákhoz fűződő távolságtartó, már-már ellenséges magatartása.
Azon a nevezetes napon, amikor az egyik falunkbéli éppen a születendő gyermekének örömére tartott világraszóló mulatságot, egész éjjel az én hőn szeretett bátyám húzta a talpalávalót. Bárándon is ismerik a mondást, miszerint az ökör iszik magában, az örömapa pedig köztudottan nem ökör volt, hanem vasutas. Így aztán nem csoda, hogy reggelre az én zenész bátyám is úgy elázott, hogy nem találta a világát. Még hogy a világát, de a fogsorát sem! Ez bizony igen komoly veszteség bármely szegény embernél, hát még egy zenésznél! Fogatlanul szórakoztatni a nagyérdeműt? Ki hallott még ilyet? Nemcsak, mint látvány leírhatatlan a fog nélküli zenész, de bizony a nótabéli szerelmes szavak is sziszegőssé válnak nála, akár a kígyóknál!
Lógatta is a fejét az én bajba jutott testvérem, mígnem a húgom azt nem mondta neki:
– Ha már ennyire félnótás vagy, hogy még a fogadat is elhagytad, legalább lenne annyi eszed, hogy visszaemlékeznél rá, hol jártál utoljára, amikor még megvolt!
– Hogyhogy hol jártam, nagyokos! Hát mit tudom én? Ha nem rúgtam volna be, akkor biztosan tudnám! Sőt ez esetben a fogamat sem hagytam volna el!
– Akkor most, hogy kijózanodtál, lódulj és próbáld megkeresni! Hátha előkerül!
Ment is az én bátyám, akár a szófogadó nebuló, megkeresni az elhagyott fogsorát. Ekkorra már a háziak is kijózanodtak. Meg is kezdődött a hajsza az elveszett jószág miatt. Aki csak élt és mozgott, mindenki a műfogsort kereste. Mindhiába. Bizony az nem került elő.
Pár nap múlva, amikor a bátyám ismét látogatást tett az említett családnál, a termetes méretű komondor a fogatlant meglátva örömében annak nyakába ugrott. De bizony a mi Pistink nem rajong a kutyák ilyen fajta fogadtatásáért. Most is megpróbálta azt békésen levakarni. Majd mikor belátta, hogy ez bizony szép szóval nem fog menni, ráförmedt a vendégszerető négylábúra.
– Takarodj innen, te hülye kutya!
A termetes ebet azonban nem rázta meg, hogy értelmi képességeit becsmérlik. Megragadta a bátyám nadrágszárát és gazdástul a kert végébe ráncigálta. Ott azután csillogó szemekkel győzedelmesen leült Pisti bátyám földön heverő fogsora mellé.
– Ki érti a kutyákat? – szólalt meg a háttérből a gazdi. – Miért nem hozta elő, ha egyszer megtalálta?
– Mert több esze van, mint kettőnknek együttvéve – simogatta meg az odasimuló bozontos fejet a bátyám. – Hiszen tudta, hogyha a szájába veszi a fogsort, az esetleg összeroppanhat.
– A leírt sorok megtörténte óta lelkiismeretesen gyűjtik a csontot Bárándon a Hunyadi 24 szám alatt…
“A megtalált bizalom” bejegyzéshez 2 hozzászólás
Szólj hozzá!
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Nagyon szép történet, gratulálok! 😉
Kedves Ica! Aranyos történetet hoztál, jót mulattam rajta. Engem gyerekkoromban többször is megharapott kutya, úgyhogy nem igazán vagyok velük nagy szerelemben, bár több írásom is szól a kutyákról, hiszen náluk sem lehet általánosítani, akárcsak az embereknél. 🙂 Szeretettel: Éva