Az életszimulátor

Összes megtekintés: 51 

– Igaz, hogy az életet próbálod modellezni? – kérdezte kíváncsian Paul Anderson.
– Én inkább azt mondanám, hogy egy tesztprogramot fejlesztek az idő függő véletlen jelenségek modellezésére, de igazából a lényeg ugyanaz – válaszolt dr. Wright a monitorok mögül.
Három monitort használt, kiterjesztve ezzel a számítógép képernyőjét. A középsőn a forráskód volt kinagyítva, a bal szélsőn a fordító és pár egyéb segédprogram, a jobb szélsőn meg a böngésző, és a dokumentumok könyvtárai. Kódolás közben csontos ujjai fürgén futkároztak a klaviatúrán, mint undok mutáns pókok, miközben a háttérben halk, megnyugtató, zene szólt, talán Beethoven vagy Mozart. Erősen koncentrált, gyorsan dolgozott.
Dr. James Wright a Matematika- és Számítástudományok Doktora címmel büszkélkedhetett, – egyébiránt szerény és barátságos férfi, a negyvenes éveit taposta – jelenlegi projektje egy életszimulátor program volt, amin keresztül az evolúciót próbálta modellezni és matematikai egyenletekkel leírni. Természettudományos gondolkodása hajtotta, mert hitt abban, hogy a világ megismerhető, és matematikai modellekkel leírható. Ateista volt természetesen, és minden természetfeletti dolgot, helyből elutasított. Úgy gondolta mindennek megvan a magyarázata és a mai szuperszámítógépek már rendelkeznek olyan számítási kapacitással, hogy egy ilyen komplex feladatokat meg tudjanak oldani. Ezért is vágott bele ebbe a projektbe.
Paul félénken állt mellette, és csendben figyelte ahogy dolgozik. Percek teltek el. Csodálta mentorát, remélte hogy idővel, szorgalommal és kitartással, ő is hasonló kvalitású tudóssá válhat. Másrészt a téma őt is nagyon érdekelte.
– Meg szabad kérdeznem, hogy haladsz? – kérdezte félénken.
– Egész jól – válaszolta James fel sem nézve a monitorból.
– Oké, akkor nem zavarlak – Paul zavartan mosolygott miközben a golyóstollát nyomkodta, menni készült.
– Várj! Mindjárt befejezem – mondta James. Igen, kész is, most elindítom a fordítást.
A számítógép hűtőventillátorai magasabb fordulatszámra kapcsoltak, ahogy a fordító program elkezdte a forráskódot bináris állománnyá konvertálni.
– Csak hadd csinálja! – dőlt elégedetten hátra a műbőr forgószékében miközben a két kezét a tarkóján összekulcsolta. Hol is tartottunk? – mosolygott kedvesen Paulra. Ne haragudj, pont most fejeztem be. Ez az 1.0-ás verzió, igaz még béta, de a súlyos hibákat már kijavítottam. Egy fél év munkája van benne…
– Nem semmi, és működik? – kíváncsiskodott Paul.
– Most fog kiderülni, éppen fordítja a gép, el fog tartani egy darabig, eddig három százaléknál tart, van időnk bőven, kérdezz bátran!
– Egyet nem teljesen értek, ha el tudnád magyarázni…
– Éspedig?
– Nem teljesen világos nekem a múltkori előadásodból az az ergodicitásos rész…
– Hát jó, nem nagy ügy – egyezett bele James, nagy levegőt vett majd belekezdett:
– Azt tudod ugye? – hogy minden idősor vizsgálatakor nem csak az a kérdés merülhet fel, hogy az egyes időközönként kiszemelt elemek milyen korrelációban lehetnek egymással, hanem érdekes lehet megvizsgálni azt is, hogy a megfigyelések halmazának részhalmazai mutatnak-e valamilyen szisztematikus viselkedést. Na mármost mint annyiszor a statisztikai tanulmányaid során, most is érdemes a megfigyelések részhalmazainak átlagát vizsgálni. Ezen esetben viszont időbeli átlagról beszélhetünk…
– Kezdem érteni – helyeselt lelkesen Paul – Akkor mondhatjuk azt is, hogy a stacionárius idősor ergodikus az átlagra nézve, amennyiben T tart a végtelenbe?
– Úgy van! Az autokovariancia függvényre nézve ez azt jelenti, hogy a függvény T esetén zérushoz fog tartani, és érdemes megjegyezni még azt is, hogy a stacionaritás, és az ergodicitás értékei, nagyon hasonlóak lehetnek egyes esetekben.
Észre se vették és már el is merültek a matematika furcsa egzakt világában, miközben a komputer nyolcmagos processzora teljes kapacitással fordította a szimulátor programot. Gyorsan telt az idő, a fordító már kilencvenhét százaléknál tartott.
Dr. Wright a fejtegetéseiben pont ott tartott, hogy:
– A folyamat, amelyet vizsgálunk, az előbb tárgyalt Gauss féle fehér zajból és egy zérus értékű normális eloszlás i-edik megvalósulásainak átlagából tevődik össze – itt hirtelen megállt és a monitorra pillantott. Hoppá, meg is van! Hiba nélkül lefordult a program. Éljen! Kezdődhet a tesztelés, próbáljuk ki!
Mindketten a kijelzőt nézték. A fordítás száz százalékon állt, most már csak futtatni kell a szimulációt.
– Kész vagy Paul? – kérdezte a doktor izgatottan. Akkor talán most megtudjuk a választ. Először az alapértelmezett paraméterlistával futtatom le.
A program elindult, a gép számolt, majd hirtelen véget ért.
– Túl gyorsan végzett, ez nem jól jel – vakargatta kis kecskeszakállát James, miközben az eredményeket nézte. Nem jó! Hmm… Próbáljuk meg a kiterjesztett paraméterekkel.
A program most még gyorsabban lefutott, mint az előbb.
– Nem értem – dünnyögött magában dr. Wright – nem ezt az eredményt kéne, hogy kapjuk. A programban már nem lehet hiba, ezerszer átnéztem és mindet kijavítottam. Itt szemantikai hibát sejtek.
– Mi az eredmény? – kíváncsiskodott Paul.
– Zéró. Pedig, az eredményeknek a pozitív számok halmazán kéne elhelyezkedniük, ehelyett a program mindig nullára fut. Mintha az entrópia függvényt nem kompenzálná a többi.
– Pedig mint tudjuk az életfolyamatok ellentétesek az entrópiával – szólt közbe a fiatalabb.
– Igen, ezért nem értem én sem. – sóhajtott csalódottan a doktor.
Csend lett, percekig némán törték a fejüket, aztán Paul állt elő egy lehetséges ötlettel:
– Lehet, hogy mégis létezik egy tényező, amit kihagytál a számításból – nézett a másikra a szeme sarkából.
– Mi lenne az? – nézett rá meglepetten James.
– Isten! – válaszolta Paul elgondolkozva…

Szólj hozzá!