Az utolsó busz

– Sistergős mennykő! Ördög, és pokol! Mi lehet ez?
Értetlenül állt az aluljáró egyik zugában, kezében az utolsó éjszakai, furcsa módon zsúfolásig megtelt buszon zsákmányolt pénztárcával. Arcából kisimította csapzott haját, hátha a sötétben így jobban látja mit sikerült szereznie. Most, hogy visszaemlékezett rá, fura külsejű fazontól vette el, pedig nem is nagyon szokta az arcokat figyelni. Zsarukat néz, a mozdulatokat, ebből állapítja meg, ki mennyire vigyáz értékeire. Ez az idős férfi minden két percben megtapogatta öltönykabátja szív felőli oldalát, mely azt jelentette, valami értékes lehet benne. Agyában vészharangok csilingeltek, de nem érdekelte. Kellett a pénz. Jocó telefonált, hogy megérkezett az új anyag, semmi másra nem vágyott, minthogy hazaérjen, s várja a futárt.
Ezért reszkírozott meg még egy zsebelést a késői órán. Úgy vélte, az ilyen öltönyös öregnél bizonyára jó sok kápé lehet, ezek szeretik, ha zsebüket nyomja a súly, s talán egy-két hitelkártyája is van. A buszon a nagy tolongásban "véletlenül" nekiütődött a sovány alaknak, s mire az észbe kaphatott volna a tárca már az ő markában rejtőzött. Még egy bocsánatkérést is susogott a vékony száj, bár ha most jól meggondolja egy halvány vigyorba szaladt az át, mint ki mindent tud. Mert a tárcát mikor kinyitotta, úgy érezte jó nagyot vágnak a gyomorszájába. Abban ugyanis nem volt semmi. Azaz hogy ez nem egészen igaz így. Egy kártyát tartalmazott. Különös, fekete kártyát, melyre arany betűkkel írtak valamit. Egyféle kötelezvény volt. A cirkalmas betűk szinte egymásba kapaszkodtak, alig lehetett elolvasni. A szövege mit lassan kisilabizált, ekként hangzott:
"Én Belzebub, ígéretet kaptam arra, hogy – itt egy dátum következett, óra, perc, másodperc pontossággal – napján ki e kártyát birtokolja, velem jön a pokol legsötétebb bugyrába. A kártya átruházható, az esedékesség napjának 24.00 órájában kinél van, az ígéret arra a személyre vonatkozik."
A dátum a mai napra szólt. A tolvaj, amint elolvasta a szövegezést égető érzést tapasztalt ujjai hegyén, és orra furcsa kénes szagot érzett . Ekkor kiáltott fel úgy, mint azt az első sorban olvashattuk.
– Olcsó kis trükk – vigyorogta el magát, de azért zsebre vágta a kártyát.
Hátha kap érte valamit! Az öreg Sankó elég sok pénzt ad a nagypiacon a fura cuccokért. A városi nagyharang kongatni kezdte az éjfélt. A zsebében lapuló kártyán a másodperc lassan átfordult…