Amikor először láttalak

Összes megtekintés: 18 

Xian nem akart itt lenni, sokkal inkább bújt volna be otthon a takarója alá, hogy szemétnek nevezhető sorozatokból nézzen meg pár részt, ha már hosszú idő óta először kapott szabadnapot.
Ehelyett itt ül ebben az eldugott kávézónak a még eldugottabb sarkában és arra vár, hogy a menedzsere megérkezzen.
Nagyjából húsz másodpercenként ránézett a telefonjára, de az csak azért sem akart megcsörrenni, se rezegni, hogy jelezze, a tulajdonosát keresik.
Yanlin belökte maga előtt az ajtót, ami csilingelve nyílt ki.
A dolgozók rögtön az ajtó felé kapták a tekintetüket és nagy sóhajjal nyugtázták, hogy csak egyetlen ember lépett be. A reggeli roham után, nem biztos, hogy kibírnák, ha még egy akkora tömeg érkezne meg hirtelen.
Yanlin elengedte az ajtót, ami halkan csukódott be mögötte, és a pulthoz sétált.
Közben elnézett a hátsó sarok felé, ahol mindig ülni szokott, amikor el jön ide kévézni, mert ott elég észrevétlenül üldögélhet az ember.
Xian felemelte a fejét, hátha meglátja a menedzserét, de senki ismerőset nem látott a közelben, ezért rögtön vissza is akart nézni a kijelzőjére, hátha most kap üzenetet, de a tekintete összeakadt egy srácéval, aki a pult előtt állt.
De hiába kérdezgették, ő nem valószínű, hogy hallotta, mert annyira egyértelmű volt még a sarokban ülő számára is, hogy az a fiú őt nézi.
Elnevette magát, amikor a pultos lány a srác arca előtt elkezdett legyezgetni, hogy biztosan ebben a világban van-e még, az elbambult pedig egy kínos félmosolyra húzta az ajkait és odafordult a kiszolgáló hölgyhöz.
Még mindig mosolyogva hajtotta le a fejét, amikor végre megrezzent a telefonja. Olyan gyorsan oldotta fel a készüléket, hogy az le is fagyott pár másodpercre, majd észhez tért és végre betöltötte a hosszú, szabadkozásokkal teli üzenetet, amit Cong-Min küldött neki.
Yanlin nem is emlékezett már rá, mikor volt utoljára, hogy ennyire megragadta egy ember kinézete. Persze naponta sok szép embert lát, mert ő mindenki szépségét tudja értékelni, minden emberben van valami, amitől szép lesz a környezete számára, de elég régóta nem fagyott le ennyire egy embertől sem.
Biztos volt benne, hogy az a srác nem a Földről való, mert ennyire varázslatos egyetlen emberi lény sem lehet. Szinte hallani vélte a hangját is a zúgolódáson keresztül, ahogy kinevette őt.
Meg kellett ráznia a fejét, hogy a rendelésére tudjon koncentrálni, de így is kétszer belezavarodott, mire kimondta, mit szeretne inni.
– Itt fogyasztod, vagy elvitelre lesz? – kérdezte a szőke pultos lány, aki megpróbálta többször is felhívnia magára a figyelmét.
– Öhm… elviteles pohárba szeretném. – a szőke gyors mozdulatokkal főzte le a kávét, töltötte a pohárba, majd tejet töltött a tejkiöntőbe, megfordult, felhabosította, majd beleöntötte a papírpohárba, és egy szív alakú mintát rajzolt bele.
Yanlin kifizette a kasszásnál a lattéját és visszament a kiszolgáló pulthoz, hogy ott várja a koffein adagját. Látta, hogy a szőke emeli a poharat és egy tollat is, hogy írjon a papírpohárra, és ezt nem bírta ki, muszáj volt, hogy közbeszóljon.
– A telefonszámodat nem kérem. Bocsi, de van párom – mosolygott a lányra, aki nem tudott haragudni emiatt a srácra, jó párszor eljátszották már ezt.
– Mikor fogod végre megunni, hogy mindig visszautasítasz?
– Nem mostanában, Nicole. – a lány csak nézte, ahogy lassú egyenletes léptekkel hátrament a sarokba.
Szemei folyamatosan arra a srácra tapadtak, aki kinevette őt, és már csak ezért is meg akarta ismerni. Remélte, hogy a mai napot siker fogja koronázni és Nicole száma helyett a fiúét szerzi meg.
Amikor odaért, csak egy nagy sóhajtást hallott, majd halk motyogást, de nem bírta tovább, muszáj volt megszólítania.
– Leülhetek? – kérdezte a fiatalabb, mire Xian felkapta a fejét, mert nem hitte, hogy látja még azt a srácot, aki úgy nézett rá a pulttól, mintha máris tudná, hogy meg fogja szerezni magának. Ha már itt állt előtte, mindenféle szégyenérzet nélkül nézte meg a fiú minden egyes kis porcikáját, figyelve arra, hogy nehogy kihagyjon egyetlen egy pontot is.
Yanlin azt hitte, hogy az idősebb elküldi a fenébe, de neki eszébe sem volt, csak túlságosan zavarban érezte magát a lattés srác vizslató tekintete alatt.
Újra feloldotta a telefonját és válogatott sértésekkel küldte el a menedzserét melegebb éghajlatokra, amiért nem volt képes megjelenni a megbeszélésen, amit pont ő szervezett ide.
– Miért is ne? – Az idősebb érezte, hogy a másik srác folyamatosan őt nézi, de nem mert a szemébe nézni, mert sejtette, hogy ezeknek a szemeknek még a legféltettebb titkait is gondolkodás nélkül elmondaná.
Visszanézett a telefonjára, de Cong-Min tudja, hogy mit kell csinálnia, ha ennyire felidegesíti, jobb, ha egyszerűen kikapcsolja a telefonját, majd visszakapcsolja, ha Xian lehiggadt.
Sóhajtva zárta le a telefont és tette le az asztalra, de így is elnézett a fiú mellett.
Yanlint egyre jobban kezdte zavarni, hogy a másik nem néz a szemébe, de még csak az arcára se, hanem helyette a telefont nézte, nem mintha bármikor is felvillant volna a kijelző, hogy értesítése érkezett.
– Lehet, hogy ez most kicsit hirtelen lesz, de muszáj megkérdeznem. Van pasid? – Xiannek teljesen lefagyott az agya, de még csak az arckifejezése is teljes döbbenetet tükrözött, majd elkomorultak az idősebb vonásai, szinte már haragosnak tűntek.
Yanlin kicsit meg is ijedt, hogy életében először valaki képen törli, de úgy volt vele, hogy ha ez a srác teszi meg, akkor nagyon is megéri, addig úgysem engedi el, amíg legalább a nevét meg nem tudja. Aztán jöhet a többi fontos adat: telefonszám, lakcím, kedvenc óvszer márka és íz.
– Nincs – nézett félre. Meg sem próbált úgy tenni, mintha felháborította volna a kérdés, tudta magáról, hogy ha valaki elég jól megnézi, akkor rögtön levágja, hogy nők közelében olyan hideg, mint egy jégtömbbe fagyott vízi hulla.
– Akkor… lehetek a pasid, vagy külön listád van a jelentkezőkhöz saját sorszámmal? Bár mindegy is, érted simán kivárnám a soromat – kacsintott rá és még el is mosolyodott, amitől úgy nézett ki, mint a macska, amelyik megette a kanárit.
Xiannek ez volt az első gondolata, amikor meglátta azt a dögös, féloldalas mosolyt, a második pedig az, hogy ha ő lenne a szóban forgó kanári, örülne, sőt egyenesen könyörögne ennek a macskának, hogy egye meg, de előtte játszadozzon vele egy kicsit.
– Hogy mi? – kérdezett vissza, mert biztos volt benne, hogy időpontot kell, kérjen a fülészetre, a rossz hallása miatt.
– Cuki vagy így megdöbbenve. Mint egy édes kis nyuszi. Szóval lehetek a pasid? – Yanlin még mindig nem hagyta abba a mosolygást, ha lehet, még szélesebbre húzta az ajkait, mint eddig.
Xian nem értette azt a srácot, aki itt ült előtte. Oké, tényleg baromi jól nézett ki, a stílusa is bejött neki és még pont abban a határban mozgott, ami imponált az idősebbnek és még nem tartotta nyomulósnak az illetőt.
De hiába forgatta a gondolatokat a fejében, sehogy nem jutott előrébb. A fiú stílusa inkább illett egy sötét, fülledt diszkóba ismerkedés szempontjából, mint egy csendes kis kávézóba.
Arról nem is beszélve, hogy nem tudta a dögös srác nevét, ahogy ő sem kérdezte meg az övét. Ami talán kicsit bántotta is, viszont viccesnek találta, hogy így ismeretlenül is a pasija akar lenni.
– Nem vagy egy kicsit gyors? Nem is ismerjük egymást.
– Motorversenyző vagyok, ennél gyorsabbnak kell lennem, most még a szintidőmet se ütöm meg. – Xian nem tudott erre mit mondani, csak elnevette magát a helyzet abszurditásán. Olyan hangosan kacagott, hogy a dolgozók is mind feléjük fordultak, mert mióta idejárt az énekes beszélni is alig hallották, de nevetni sose.
Yanlin biztosra vette volna, hogy soha szebb nevetést nem hallott még, mint az előtte ülő srácét, ezért meg akarta kérni, hagy rögzítse a telefonjával, hogy ez lehessen az új csengőhangja.
Csak nézte a fiút, aki vele szemben ült, látta a könnyeket a szemében, amiket a nevetés varázsolt oda, látta a szélesre húzott ajkait, a kissé szégyellősnek tűnő, mégis nagyon vonzó mosolyát és úgy érezte, még akkor sem volt ennél boldogabb, amikor megkapta az első motorját, pedig akkor is képes lett volna trambulin nélkül felugrani a Holdig.
Xian nem bírta abbahagyni a nevetést, de amikor kissé csillapodott benne az inger, egyre inkább halkult és a végén már csak kuncogott. Letörölte a nevető könnyeit és jól megnézte a vele szemben ülő motorversenyzőt.
A gyermeki őszinteség annyira sugárzott a fiú arcáról és nem akarta megbántani a kellőnél jobban, és épp elég bántónak érezte a maga részéről azt, hogy így kinevette.
Már kigondolta, mi lesz következő lépése, de tudni akarta, hogy a motorversenyző mit szeretne. Belenézett a szemébe, a sajátjait kissé összehúzta, úgy vizslatta a fiatalabbat.
Yanlin kezdte kicsit úgy érezni magát, mint régen a vizsgáit, de azért viszonozta a bámulást és próbált nem arra gondolni, hogy esetleg kikosarazhatják.
– Szia, Xian vagyok – nyújtotta előre az asztal fölött a jobb kezét.
– Nagyon örülök, Yanlin vagyok.
– Részemről az öröm. Tényleg akkora szám vagy a versenypályán?
– Gyere velem és megmutatom – kacsintott rá.
– Miért van olyan érzésem, hogy nem a motorozásról beszéltél?
– Mert nem csak arra gondoltam. De ha megadod a számodat, valamikor elvihetlek egy körre.
– Vagy akár haza is vihetsz, ha motorral vagy – vonta meg a vállát Xian. – Ott talán könnyebb lenne beszélgetni. És ott nem bámulna minket mindenki úgy, mintha egyikünknek épp most nőtt volna ki még egy feje.
– Egy zseni vagy. Mondtam már, hogy imádom az okos pasikat?
– Még nem, de akkor megjegyzem, és igyekezni fogok, hogy minél többször nyűgözzelek le. Persze, csak ha szeretnél még találkozni velem. – állt fel az asztaltól és megvárta, amíg a fiatalabb is megismétli a mozdulatait, csak akkor indult el.
Sokkal gyorsabban haladt, mint a motorversenyző, ami nem volt olyan nehéz, tekintve, hogy sokkal hosszabbak voltak a lábai, ezért Yanlinéhoz igazította a lépteit, hogy a másik se érezze magát elnyomva.
Yanlin rögtön tudta, hogy Xian az udvarias emberek közé tartozik, és mindenben segít, cserébe pedig nem igazán kér semmit. Mégis megdobbant a fiatalabb szíve és elmosolyodott, hogy az idősebb önkéntelenül is egymáshoz igazította a lépteiket.
Kicsit többet kellett sétálniuk, mint amire az idősebb számított, de nem bánta, mert addig is beszélgettek. Mindketten szerették ezt a meleg, de már őszibe nyúló időt, amikor elég egy pulóver és az ember már mehet is.
Amikor megálltak a motor mellett a fiatalabb szeretetteljesen végig simította a kasztnit, és levette a bukósisakot a kormányról és a saját fejére tette. Összekapcsolta alul, majd az ülés alól kivett egy másikat és odaadta Xiannek.
Az idősebb nem igazán tudta, mit is kéne csinálnia, főleg, mikor meglátta azt a mozdulatsort, ahogy Yanlin felült a motorra. A fiatalabb közelebb húzta magához Xiant, és feltette a fejére a sisakot, bekapcsolta és kellően szorosra húzta a csatokat, hogy megfelelően tartson.
– Emeld át a jobb lábad a motoron, és ha felültél karold át a derekamat. – az idősebb megtette, amit mondtak neki és másodpercekkel később ott ült a motorversenyző mögött, teljesen hozzásimulva. – Jó szorosan ölelj át, hogy le ne ess menetközben.
Yanlin berúgta a motort és felrúgta a támaszt közben figyelve arra, hogy ne ijessze meg az idősebbet, aki gyengén, de érezhetően remegett mögötte.
– Készen állsz? – húzta szorosabbra Yanlin Xian kezeit a dereka körül, és végig simította a vastag pulóverbe bújtatott karokat.
Az idősebb a fiú hátába temette az arcát, kicsit félt a sebességtől, de semmiképpen nem hagyta volna ki ezt az alkalmat a motorversenyzővel.
Xian bólintott, hogy készen áll, de közben volt egy olyan érzése, hogy a fiatalabb nemcsak a motorozásra gondol. De amíg azok a szemek csillogva néznek rá, úgy érezte mindent képes lenne kipróbálni.
Yanlin hálát adott az összes Istennek, akinek elismerte a létezését, hogy megtalálta ezt a srácot, aki igent mert mondani egy idegennek és a félelmei ellenére felült mögé a motorra.
Még egyszer végigsimította a fiú karjait, majd lassan gurulni kezdett a motorral, de megfogadta magában, hogyha rajta múlik, akkor soha nem fogja engedni, hogy Xian megbánja ezt a napot, amikor magára szabadította a Yanlin nevű mélyen szerető sebességőrültet.

Szólj hozzá!