(Marguerite Yourcenar: Hogyan menekült meg Vang Fo?)
„Volt a vezírnek két lánya, szép, bájos, ragyogó, mint a napsugár, termetük karcsú és sudár. Az idősebbik neve Seherezádé. Emez sok krónikát olvasott […], regéket letűnt idők népeiről; mondják, hogy ezernyi könyvet gyűjtött össze, régi nemzedékekről és hajdani királyokról szóló históriákat meg költők műveit…”
(Az Ezeregyéjszaka meséi)
1
Úgy beszélik – de Allah jobban tudja –, hogy elmúlt századok ködében Orfini, a festő, a kalifák birodalmának útjain bolyongott sírig hű tanítványával, Nicolausszal.
Lassan haladtak, mert Orfininak (akiről nyugati hazájában az a szóbeszéd járta, hogy boszorkánymester és farkasember is) unos-untalan gyökeret vert a lába: éjszaka a csillagképeket, nappal a lepkeszárnyakat tanulmányozta deres szemöldöke alól. Nem cipeltek málhát, mivel a mester a dolgok körvonalait szerette, nem magukat a dolgokat. Úgy vélekedett, nincs olyan tárgy a mindenségben, amely a megszerzésre és birtoklásra érdemes volna, kivéve az ecsetet, a festéket meg a vászontekercset.
Koldusszegények voltak, hisz Orfini egy falás kásáért és egy korty sörbetért is elkótyavetyélte nyugtalanító műveit, s óvakodott attól, hogy pénzt fogadjon el értük. Tanítványa, Nicolaus – barbár anyanyelvén Miklós – egy vázlatokkal és ujjgyakorlatokkal teli zsák súlya alatt zihálva, olyasformán görnyesztette meg a hátát, mintha az égboltot hordozta volna. Az ő szemében e zsák színültig volt hegyekkel, holdfénnyel és matematikával…
Hírük megelőzte őket a falvakban, a mecsetek tövében és a nagyvárosok könyvtáraiban, ahol göndör szakállú tudósok látták el jegyzetekkel Arisztotelész Metafizikáját. Széltében azt rebesgették, hogy Orfini egy utolsó ecsetvonással, amelyet a szembogár ébenfeketéjéhez ad hozzá, lelket tud lehelni képeibe. Az írástudók úgy tisztelték a messziről jött művészt, mint egy ulemát, a föld népe pedig úgy félt tőle, mint egy dzsinntől. Orfini gyerekesen örült az eltérő véleményeknek, mert ezek lehetővé tették, hogy a hála, a rémület és a vakbuzgóság arckifejezéseit megvizsgálhassa maga körül.
Nicolaus élelemért osont, őrködött Orfini álma felett, s révületeit arra használta, hogy életet dörzsöljön a lábába. Ez a láb nemcsak az út porával volt tele, hanem visszerekkel, anyajegyekkel és üszkösödő májfoltokkal is; mindamellett a tanítvány meg volt győződve róla, hogy mestere halhatatlan…
Hajnalonként, mikor Orfini még hortyogott, Nicolaus azokra a torokszorító hangulatokra vadászott, melyek a nádasok mögött rejtőznek. Este, ha az elcsigázott mester a földre hajította ecseteit, Nicolaus birkatürelemmel fölszedegette őket.
Amikor Orfini elszomorodott, s hajlott koráról beszélt, a tanítvány egyszerűen rábökött egy százados faóriásra; amikor az öreg víg volt, és mulatságos történeteket mesélt, Nicolaus alázatosan úgy tett, mintha szívből nevetne.
2
Egyik alkonyatkor elértek Bagdad külvárosaiba, s Nicolaus egy fogadót keresett, ahol álomra hajthatják a fejüket. A mester rongyokba burkolódzott, s tanítványa szorosan mellé vackolta magát, hogy melengesse, mert még messze járt a kikelet, s a döngölt földpadló fagyot lehelt.
A hálókamra ablakán át olyan látványt nyújtottak a vérpiros felhők, mintha isteni ecsettel pingálták volna őket az ég vásznára. A fény is festői árnyalatokban szűrődött keresztül az egyre vastagabb rétegeken, amelyek szinte varázsütésre megelevenedtek; végül az utolsó napsugár is elsüllyedt a párák szilajul gomolygó hullámaiban.
Feneketlen sötétség borult a tájra.
Pirkadatkor súlyos léptek hallatszottak a fogadó folyosóin, majd a gazda rémült suttogása medvehangon elharsogott parancsszavakba fúlt. Nicolaus megremegett, mert eszébe jutott, hogy előző nap egy lepényt lopott Orfini éhségének csillapítására, s azon tűnődött, hogy ha őt tömlöcbe vetik, a festő másnap kinek a segítségével fog átkelni a folyamon.
A katonák lámpásokkal jöttek. Íj húrja feszült pattanásig a vállukon, s a legvadabbak torkán sűrű egymásutánban oktalan ordítások és dörmögések törtek elő. Nehéz mancsukkal megragadták Orfini nyakát, s ő képtelen volt nem észrevenni, hogy ruhájuk ujja színben sehogy sem illik napvédő kendőjükhöz.
A festő egy teve engedelmességével követte a zsoldosokat, tanítványától gyámolítva. Látták, ahogy a Tigris folyó partján, melynek tükre most alig fodrozódott, a teherhordók csoportokba verődve, hosszú szárú vízipipából szívják a hasist.
Átvágtak egy vásártéren, s Orfini hol szinte karnyújtásnyira, hol csak a szeme sarkából látta a kufárok nyüzsgő hangyabolyát. Itt egy helybéli keresztény olajjal, borral és más hasonló portékával szolgált, de ha kellett, drága szőtteseket is kigöngyölített a porba. Ott egy édességkereskedő, apró termetű kaftános zsidó, tálcaszám pakolta bódéja elé a cukorkát, töltött süteményt és citromos kalácsot. Emitt egy buzgó illatszerárus rózsavizet, aleppói szappant, friss mósuszt, meleg ámbrát kínálgatott boldog-boldogtalannak. Amott egy élelmes szerecsen datolyát, barackot és nílusi uborkát tukmált a sokadalomra, míg ébenfekete társa, aki a megszólalásig hasonlított rá, jázminnal, liliommal, ibolyával, bódító mirtusszal kalmárkodott.
A következő téren egy imám homlokráncolva bámult a katonák után. A sarkon dervisek forogtak saját tengelyük körül, sejtelmes szúfi zenére, szédítő iramban; fehér vagy bíbor csuhájuk zászlóként lobogott; Orfini nagy gyönyörűségét lelte bennük. De a festőt lenyűgözték a kupolás dzsámik és szentélyek is, melyek tövében elhaladtak; a hószín felhők hasába szúró minaretek éppúgy, miként a Korán-iskolák pazar kapuboltozatai. Az egyik előtt egy kádi és egy mufti vitatkozott élénk taglejtésekkel.
Később hepehupás utcákon botladoztak, s a csőcselék összesereglett, hogy kigúnyolja a gonosztevőket, akiket látnivalóan a vesztőhelyre visznek.
Úgy tűnt, semmilyen mágia sem segíthet a balvégzetű foglyokon: csapóajtó nem nyílt a talpuk alatt, hogy megszabaduljanak szorongatott helyzetükből, kőlépcsők sem csavarodtak alá a föld gyomrában szunnyadó kincses barlangokba, s az ifritek sem mutatkoztak, hogy elragadják őket égbe nyúló sziklák tetejére.
A katonák csak dühös fintorokkal válaszoltak Orfini puhatolózására. A mester hátraszíjazott keze kegyetlenül sajgott, s a nekikeseredett Nicolaus jobb híján mosolyogva nézte: ez pótolta nála a zokogást.
3
A müezzinek rég elkiáltották már harmadik imára hívó éneküket, mikor késő délután megérkeztek az uralkodói palotához. Arabeszkekkel ékes roppant homlokzat magasodott elébük. A zsoldosok tapasztalatból, a két rab hallomásból tudta, hogy kereken harminc torony tör a mennyek kozmosza felé, elszórt alakzatokban ólomüveg ablakok nyílnak a falakon, a csillogó csempék száma pedig a végtelennel kacérkodik. A főbejárat faragványainak művészi pompája örök életére megigézte azt, aki csak egy pillantást is vethetett rá.
Áhítatosan léptek be a kapuőrség sorfala közt.
Odabenn előbb a vörös uralkodott mindenen, majd a narancs, a sárga, a zöld, a kék, végül a lila. Orfini látta, hogy az egymásból nyíló csarnokok festése, a kerevetek kárpitjai és az aláhulló drapériák a harmatcseppen megtörő fénysugár színeit követik, ám hirtelenében nem tudta eldönteni, tetszik-e neki ez a szabályosság.
A remekbe faragott ajtók zenei hangot adtak, s a régiek szeszélyéből úgy voltak elrendezve, hogy ha valaki délről észak felé keresztülhaladt a palotán, az egész skálát végigjárta. Mindez arra irányult, hogy az emberfölötti hatalom benyomását keltse, s napnál világosabbá tegye: a legostobább parancsnak is olyan végérvényesnek kell lennie, amilyen a Próféta tanítása.
A katonák áthurcolták őket számtalan szögletes vagy kör alakú termen, melyek az évszakokat, a világtájakat, az életet és a halált jelképezték. Alexandriai gyertyák lobogtak a falak mentén. Helyenként, ám sose ott, ahol várták, belső udvarok ékelődtek a csarnokok közé, szökőkutakkal, csobogókkal, medencékkel, parányi halastavakkal.
Végül megritkult a levegő, mint a hegyek ormán, a csönd pedig méllyé, egyszersmind hallhatóvá vált. Ebben a mély és hallható csöndben még a megkínzott bűnösök sem mertek volna jajveszékelni.
4
Egy eunuch nesztelenül félrehúzta a bársonyfüggönyt. A katonák gyermekek módjára megreszkettek, s a maroknyi csoport belépett a terembe, ahol egy emelvény tetején, igazgyöngyökkel kivarrt párnák lágy ölelésében, ott trónolt a kalifa. Kedvenc háremhölgye épp befejezte a hastáncot, majd lekuporodott, de alig sejthetően tovább vonaglott – puhán, élvetegen, utánozhatatlan kecsességgel. Fekete rabszolgák legyezték mindkettejüket.
A damaszkuszi szőnyeggel, kínai selyemmel díszített csarnok padlója smaragddal és egyéb drágakővel volt kirakva, mennyezetét márványoszlopok hordozták. Mögöttük buja délszaki kert terült el: rózsa, nárcisz, kamilla bontogatta szirmait a pálmák és gyümölcsfák árnyékában. A virágok egy része ismeretlen fajtához tartozott, melyeket a tenger túlsó feléről (vagy talán a hetedik mennyországból) hoztak merész utazók. A zöldellő pázsiton patak csörgedezett keresztül. Orfini gyönyörködött az almában, amelynek egyik fele bíborszínű volt, mint a piruló szerelmesek, másik fele fakó sárga, mint a kiterített holtak; s csodálta a rubinszínt játszó szilvát, a repedésig érett narancsot, a feketén gyászoló olajbogyót is.
A háborítatlan csendet azonban furcsamód egyetlen szárnyas éneke sem törte meg, mert a madárdal megzavarhatta volna elmélkedésében a birodalom urát; még a méheket is elűzték. Áthatolhatatlan fal metszette ki a kertet a világ többi részéből, így a puszta lehetőségét is kizárták annak, hogy a szél, mely a csataterek hullái fölött suhan el, ujjaival megérinthesse az érinthetetlen ruha szegélyét.
A festő szépérzékét akarata ellenére elbűvölte ez az embertelen harmónia.
A teremből oldalvást rálátás nyílt a bibliotékára is, amely viszont Nicolaus kíváncsiságát szította fel úgy, mint Orfiniét a csarnok és a kert.
Az ismeretlen könyvtárnok nyilvánvalóan igyekezett a megkívánt köteteket, fölbecsülhetetlen értékű kéziratokat akár külországból is beszerezni, hogy fiatal urának kedvére tegyen. A messze földön nevezetes tékában a Korán több példánya mellett éppúgy ott voltak tömött sorokban a régi és újabb arab mesék, mint az indus, babiloni és óiráni regék. Hariri munkáit a csodálatos perzsák művei követték, példának okáért Firdauszi pennájából a Királyok Könyve. Köztudomású volt, hogy Rumi különféle tárgyú írásai egy egész roskadozó polcot megtöltenek, míg Attár, a másik legendás misztikus lenyűgöző példabeszéde, A madarak tanácskozása a legtöbbet forgatott kötetek közé tartozik. A kalifa kifinomult ízlésére vallott, hogy kortársaival ellentétben nemcsak a matematikust becsülte az istentagadó Omar Khajjámban, hanem a költőt is. Háfiz tüzes bort és szép leányokat megéneklő verseinek dívánja természetesen az egyik fő helyen díszelgett.
Akadtak még orvosi és bölcseleti értekezések, mindenekelőtt a buharai Ibn Szina meg a lélek halhatatlanságát vakmerően cáfoló córdobai Ibn Rusd tollából (akiket az európai hitetlenek Avicennának és Averroësnak neveztek). De megbújtak a polcokon görög filozófusok művei és a hozzájuk fűzött kommentárok is, elszórt szigetek gyanánt a Korán-magyarázatok végtelen tengerében.
Az egész bámulatos gyűjtemény a költészet és a filozófia, más szóval a szellem, az emberség, a civilizáció jelképe, egyben sajátos materializálódása volt, a néhány alig eldugott, testi szerelmet, női és férfiúi érzékiséget festő szöveg dacára, vagy tán épp azért…
Folyt köv…