A kalifa alig múlt harmincéves, ám egy ritka kór következtében a keze olyan ráncosra aszalódott, mint az aggastyánoké. Ruhája félig fehér volt, hogy a telet, félig pedig zöld, hogy a tavaszt idézze. Valaha szép vonású arcát a betegség meg a hatalom tette riasztóan érzéketlenné.
Mivel az oszlopok tövében fölsorakozott vezírek és emírek erősen hegyezték a fülüket, nehogy egyetlen szót is elszalasszanak abból, ami a fenséges ajkat elhagyja, a kalifa hozzászokott a suttogó beszédhez. Csak akkor emelte föl dölyfösen a hangját, ha nagy ritkán indulatba jött.
– Fenség – borult le Orfini –, vén és ágrólszakadt vagyok. Mit véthettem ellened? Megkötözték a kezem, bár sose ártott senki emberfiának…
A terem gyertyavilágát itt-ott aranylámpások sugara erősbítette, óriási ezüst füstölőedényekből pedig áloé- és sáfrányillat szállt a magasba.
– Azt kérded, mi a vétked? – suttogta a kalifa.
Hangja dallamos volt, fölemelt jobbja pedig kékes árnyalatokban fürdött a márványpadozat visszfényében. Orfini, akit ámulatba ejtettek a hosszú, keskeny ujjak, kutatni kezdett emlékezetében, vajon nem festett-e a gazdagságról és hatalomról olyan hitvány képet, melyért halál jár. De ennek csekély volt a valószínűsége, mivel ő inkább a komor kunyhókat és a tarka bordélyokat kedvelte, meg a csapszékeket a rakparton, ahol a kikötői népség marakodik. S mert tisztelte mások vallását, csak ritkán szegte meg keleti bolyongásai során a muzulmán parancsolatot is, mely tiltotta Allah eleven teremtményeinek ábrázolását.
– Azt kérded, mit vétettél ellenem? – ismételte szelíd elnézéssel a kalifa, s odahajtotta törékeny nyakát az öregember felé, aki tisztelettel hallgatta. – Hogy megértsd, miről van szó, el kell mondanom az életemet…
6
– Atyám hatalmas gyűjteményt szedett össze a festményeidből, Orfini, és zárt ajtók mögött őriztette őket, mert úgy vélte, hogy a képeket nem szabad kitenni avatatlan szemeknek… E zárt ajtók mögött serdültem föl, titkos szobák mélyén. A legfondorlatosabb művészettel, ami próbára tenné még a te képzeletedet is, megteremtették körülöttem egy bura alatt ápolt növény finom magányát. Hogy megkíméljék lelkemben a gyermeket, távol tartottak leendő alattvalóim nyughatatlan sokaságától. Egyikük sem surranhatott el a küszöböm előtt, nehogy elérjen valamelyik keménykötésű férfi vagy gyönyörű asszony árnyéka.
Csak hébe-hóba mutatkozott az a néhány szolga, akik a gondomat viselték. Atyámat, anyámat, testvéreimet alig láttam; csupán a tanítóm nyitott rám a napnak mindig ugyanabban a percében. Tőle tudom, mi a szép és mi a rút, mi a gonoszság és mi a jóság. S azt is, hogy ha a Koránt betű szerint akarnánk követni, úgy járnánk, mint a keresztények a Bibliával, vagy a zsidók a Tórával. Féligazságok hínárja fojtogatna, a szellem kerékkötője gyanánt. A legbölcsebb sejkek, amilyen a tanítóm is volt, rég eljutottak már az isteni tudásnak arra a fokára, hogy látva lássák: a legszentebb könyv sem lehet örök érvényű.
Ez egyedül Allah kiváltsága, akinek az ulemák szerint nincs hiányossága; magasztaltassék érte a neve!
De ami engem illet, Orfini, a vallásos elmélkedések és a Korán-tanulmányok csak kurta szünetet jelentettek a szürke egyhangúságban. Az órák körben jártak, s nekem kizárólag a falakra aggatott furcsa képeid jelentették a birodalmat, az emberiséget. Színeik felizzottak a virradattal, és elhalványultak a szürkülettel.
Kerek tíz esztendőn át minden átkozott éjszaka makacs önkínzással néztem őket a holdvilágnál, valahányszor nem jött álom a szememre.
Nappal egy szőnyegen kuporogva és tenyeremmel remegő térdemet zabolázva, azokról az örömökről képzelegtem, melyeket a jövő tartogat számomra. Nem érdekelt az arabeszkek indázó szépsége, s még a könyvek könyvének tanulmányozását is elhanyagoltam.
Úgy gondoltam, hogy a tenger a szörnyek szülőhelye, a hegyek pedig az égbolt talapzatai. És hogy e sok badarságot elképzeljem, öreg szemfényvesztő, a festményeidet használtam föl. Te hitetted el velem: a tenger olyan kék, hogy a beleejtett kő zafírrá változik, mielőtt feneket érne. Azt is a te ecseted sugallta, hogy a táncosnők úgy nyílnak és csukódnak, mint a virágok, s hogy a karcsú harcosok maguk is nyílvesszők, melyek bármikor az ellenség szívébe fúródhatnak…
7
– Tizenöt éves koromban sarkig tárultak a világtól elfalazó ajtók – folytatta már-már természetellenes szenvtelenséggel a kalifa, miután fanyalogva megízlelt egy kevés egyiptomi citromból készült sörbetet. – Lóhalálában a palota tetőteraszára vitettem magam hordszékemmel, mert a hosszú bezártság miatt a futáshoz is gyönge lettem volna. A teraszról akartam látni az égen örvénylő felhőket, ám közel se bizonyultak olyan káprázatosnak és mély értelműnek, mint a te felhőid.
Még reménykedtem, s gyaloghintót követeltem atyámtól.
Utakon rázkódva, amelyeknek se kátyúira, se köveire nem voltam felkészülve, bejártam a kalifátus minden vidékét, de nem találtam rá a te kertjeidre, melyek tele vannak buja asszonyokkal, akiknek a teste maga is kert. A parti sziklák éle elvette kedvemet az óceántól is. A lefejezettek vére sem volt olyan vörös, látványuk sem olyan szívbe markoló, mint a te kivégzett gonosztevőidé, s a földhözragadt nép együgyűsége megakadályozott abban, hogy a virágzó fák pompáját élvezzem.
Alig akad táncosnő még a legkívánatosabbak között is, akinek a testétől ne undorodnék úgy, mint a legyekkel borított, bűzlő nyers hústól. Ha valamelyik bárdolatlan katonám röhögése véletlenül megütné a fülemet, felkavarodna a gyomrom.
Hazudtál nekem, csalárd piktor! A világ nem több, mint összevissza dobált színfoltok tömkelege, amelyeket egy eszeveszett dzsinn mázol szét az űrön, s minduntalan elmosnak az emberi könnyek. És Allah csodálatos engedékenységgel tűri e tébolyt.
Birodalmam árnyékbirodalom, s én sem vagyok valóságos uralkodó; mert az egyetlen ország, mely fölött uralkodni érdemes, a hozzád hasonlók országa, nyomorult vénség!
És ezért, Orfini, sokat töprengtem rajta, milyen büntetéssel sújtsalak téged. Azt az embert, akinek mágiája viszolygást keltett bennem minden iránt, ami születésem jogán az enyém, s olthatatlan vágyat az iránt, amit hódítóként tűzzel-vassal sem tudnék megszerezni…
8
– Először arra gondoltam, hogy kegyelemből csak megvakíttatlak – mondta ki révetegen a birodalom ura –, majd arra, hogy elegendő, ha csak tőből kitépetem a karodat. De aztán meggondoltam magam…
– Miért? – kérdezte szinte tárgyilagosan a festő, palástolva félelmét, ami fölért egy felségsértéssel.
– Mert te, Orfini – rivallt rá nyomban a kalifa, aki mindaddig alig hallhatóan beszélt –, képes lennél világtalan szemeddel is áttekinteni Allah művét, és nem szégyellnéd szájjal megragadni az ecsetet!… Ennélfogva úgy döntöttem – halkult el újra a borzalmakat éneklő hang –, hogy kénytelen-kelletlen az életedet veszem el. Megértettél engem, idegen?
Az ítélet hallatán Nicolaus, aki addig a pillanatig tétován görnyedezett, kiegyenesítette derekát, előrántotta csorba tőrét, s rávetette magát a kalifára; két őr kellett, hogy lefegyverezzék.
Az uralkodó torz mosollyal, mélyet sóhajtva tette hozzá:
– És azért is gyűlöllek, Orfini, mert meg tudtad kedveltetni magad az emberekkel… még az igazhitűekkel is… Öljétek meg a gyaur kutyát!
Nicolausnak az istenített mester iránt táplált szeretete túlszárnyalt minden e világi szerelmet, amelyet önző férfiszívből asszonyi vonzerő kiválthat. A tanítvány előrelépett, nehogy kilövellő vére foltot ejtsen Orfini köpönyegén. Akkor az egyik katona megvillantotta kardját, s Nicolaus feje elvált a törzsétől.
A szép háremhölgy duzzadt, karmazsinvörös ajka közül kivillantak hófehér gyöngyfogai, ahogy erotikusan csilingelő hangon, gonoszul fölkacagott.
A rabszolgák szempillantás alatt eltüntették a holttestet, s Orfini megbámulta a márványpadlón a piros vértócsát. Bár hite szerint a halál pillanatában egy rabságra kárhoztatott lélek szabadul ki a test börtönéből, nem tudta teljesen elrejteni szomorúságát… Végül az uralkodó türelmetlen mozdulatára két herélt törölte le a festő arcát egy gyolcskendővel.
– Figyelj rám, Orfini – suttogta a kalifa kiszáradt torokkal –, mert még nem jött el a sírás ideje. Őrizd meg szemed élességét, hogy ne homályosítsák el hiábavalóan ejtett könnyek. Mert nem bosszúból kívánom a halálodat; nemesebb terv vezérel. Úgy akarom, hogy használd ki azt a néhány drága órát, mely még hátravan az életedből, és alkosd meg főművedet: egy festményt, ami a legvégső titkok foglalata… Aligha kétséges, hogy a halál torkában az isteni bölcsesség hatol majd be műved minden részletébe. Az emberi érzékek határain túl is érzékelni fogod a dolgok lényegét… Ez az én tervem, Orfini, s hidd el, rá tudlak kényszeríteni, hogy véghezvidd. Ha visszautasítasz, mielőtt megöletnélek, szemed láttára tűzre vettetem a képeidet. Márpedig az ilyen értelmetlen pusztítást ép ésszel egyetlen lángelme sem bírja elviselni. Inkább gondolj arra, hogy egy halálraítélt utolsó kívánságát teljesítem; én is erre fogok gondolni, és bízvást elmondhatjuk, hogy nem járunk messze az igazságtól…
A kalifa jelt adott a kisujjával, s a heréltek, akik az imént felszárították a festő könnyeit, most egy kifeszített vásznat hoztak be. Orfini megrázkódott, s választott egyet a különböző színű és hosszúságú ecsetek közül, melyeket legyező alakban egy abesszin rabszolga nyújtott oda neki. A lábánál guggoló eunuch törte porrá a festéket; csapnivaló munkát végzett, és Orfini csak annál jobban sajnálta a lenyakazott Nicolaust.
9
A mester nekilátott, hogy megfesse kedvenc témáját, a vihar utáni tengert és félkörben a partvidéket, amely még magán viseli a pusztítás sebhelyeit. A márványpadló csodálatosképp nedvessé vált, de az átszellemült Orfini, elmerülve az alkotásban, nem vette észre, hogy bokáig vízben dolgozik.
Egy törékeny lélekvesztő megnőtt a festő ecsetje nyomán, s most már a vászon egész előterét elfoglalta.
Hirtelen felhangzott a távolban az evezők ütemes zaja, olyasfajta elevenséggel, mint a halászmadarak szárnycsattogása. A zaj közeledett, lassanként (egyik oszloptól a másikig úszva) betöltötte a termet, azután megszűnt, s csak néhány fennakadt vízcsepp tündökölt remegve az evezők tollán.
A vezírek és emírek, vállig vízben, az etikett megkövetelte merevséggel szép sorban lábujjhegyre ágaskodtak. A tajték már elérte a kalifa szívét. Olyan mélységes volt a csönd, hogy egy megbüntetett rabnő néma könnyhullatását is hallani lehetett volna a szeráj felől…
A semmiből fölbukkanó alak valóban Nicolaus volt. Viseltes, hétköznapi ruhája lógott rajta, melyen még látszott a feslés is, amit hajnalban, a katonák betoppanása miatt nem tudott megvarrni; nyaka körül azonban furcsa vörös kendő lobogott.
Orfini befejezte a munkát, ám az utolsó ecsetvonás előtt halkan így szólt:
– Halottnak hittelek…
A másik − felelet helyett − izmos karját nyújtotta, s szolgálatkészen besegítette a festőt a tengeren hintázó bárkába, melynek minden részlete, még deszkáinak erezete is tökéletes aprólékossággal lett kidolgozva.
10
Az oszlopok boltíveit, az egész márványmennyezetet megkettőzte a víz; úgy rémlett, mintha Nicolaus egy roppant sziklabarlang belsejében forgatná az evezőket.
Halvány derengés csorgott szét, mint az elfolyó égbolt.
A fejedelmi könyvtár kötetei, a féltve óvott kéziratok és kitábok a habok hátán lebegtek, s ahogy a tinta elázott, a díszesen cirkalmazott betűk, kalligrafikus írásjelek és színpompás miniatúrák is összemosódtak. Orfini azonban tudni vélte, hogy amit a szellem tiszta világa kínnal-keservvel megteremtett, örökké létezik az időben, s nem veszhet el semmilyen sorscsapástól.
Az alámerült vezírek, emírek, katonák, eunuchok és rabszolgák haja ott kígyózott a hullámokon, ám testük mozdulatlan volt; csak néha emelkedett meg lágyan egy-egy kar, amint halak és medúzák szelték át a süket vizet. A kalifa feje úgy úszott a tenger színén, akár a tavirózsa; később lesüllyedt, s a szenvtelen arc püffedni kezdett, a kidülledt szemgolyók pedig rézsút fordultak a fény felé. Még a háremhölgy tüzes, kéjvágyó tekintetét is kioltotta, hideg tükörré üvegesítette a halál.
– Nem gondoltam volna – mondta a festő hitetlenkedve –, hogy annyi temérdek vizet tudok festeni, amennyi elegendő egy egész trónterem elárasztásához… Most mitévők legyünk?
– Az ég barátságos, a levegő simogat, és pártunkat fogják a múzsák – sorolta ártatlan életörömmel Nicolaus. – Keljünk át a hullámokon túlra…
– Nem bánom – egyezett bele örömest Orfini.
És az öreg mester (korát meghazudtoló fürgeséggel) magához ragadta a kormányt, erőtől duzzadó tanítványa pedig buzgón hajolt az evezők fölé. A bárka lassan, de biztosan távolodott, keskeny barázdát hasítva a mesebeli, valószínűtlenül kék vízen. Kisvártatva a barázda hangtalanul összezárult, mint egy behegedő seb.
Ha az olvasó a trónterem felől nézi, már nem tudta volna felismerni az evezőpadokon ülő férfiak vonásait; ám még kivehető volt Nicolaus vérvörös kendője, míg Orfini szakálla zabolátlanul röpködött a szélben. A lapátok csobbanását elfojtotta a távolság. A bárka csak egy folyvást zsugorodó festékfolt lett a mennyboltnak (az alkonyóra színeiben ragyogó) mérhetetlen freskóján.
Forró, érzéki, aranysárga pára szállt föl a vízről, akár a hurik lehelete.
A lélekvesztő ekkor megkerült egy fantasztikus alakú szirtfokot, mely elzárta a kijáratot a nyílt tenger felé. Mielőtt teljesen eltűnt volna, még rázuhant a kőszirt szívszorító árnyéka.
Végezetül a porig alázott művész, Orfini meg kutyahűségű tanítványa, Nicolaus örökre elhajózott a szelek szárnyán a kalifák (és mindennemű földi uralkodók) birodalmából a mester által festett, szemkápráztató óceánon…