Vannak emberek szép számmal, akiknek egész élete a harcról, a mindenhol és mindenkor győzni akarásról szól. Lefordítva a hétköznapi élet jelenségeire, ez olyan tettekben mutatkozhat meg, mint például letúrni a Suzukit az útról, mert udvariaskodik, vagy túl lassú. De gyakrabban történik, ha idősebb nő vezeti. Lealázni a beosztottat, ha hibát követett el, de főleg akkor, ha egyéb gondjai miatt szemmel láthatóan összecsapnak feje fölött a hullámok. Kitagadással fenyegetni a gyereket, mert merészelt rossz jegyet hozni. Leordítani a tanárt, mert merészelt rossz jegyet adni.
Megkritizálni a feleséget a “brutál 40 deka” ünnepek alatt felszedett súlyfeleslegért. Szócsatában legyőzni a pénztárost, a buszsofőrt, a pincért. Barátot, barátnőt folyton emlékeztetni önnön tökéletlenségére. Ha ez utóbbi esetleg visszatükrözné nekünk jól irányzott projekciónkat, akkor levonhatjuk a következtetést: minden barátnál jobb egy jó ellenség, mert abba, alkalomadtán egészséges impulzivitással belevághatjuk a túlélőkést.
Hát így védi magát izmosra táplált egónk azzal, hogy megállás nélkül támad, és máris megnyerte a meccset, megszerezte a nálunk gyengébbek, vagy a pillanatnyilag gyengélkedők energiáját. Ő pedig minden győzelemtől hízik és növekszik tovább.
Párkapcsolatokban is fellelhető ez a jelenség. Nem minden esetben a férfi az elszívó és a nő az átadó. Vannak esetek, amikor fordított a szereposztás. Az egyik túl sok, a másik túl kevés, de nem hiány van, hanem egyensúlytalanság. Az elnyomott energia kell, hogy felszabadítsa saját erősségeit. A bölcsesség, az intuíció, az elfogadás, befogadás, az okos szeretet, a hit mellé kell, hogy aktivizálja saját védelmi képességét. Elengedhetetlenül szükséges, hogy védje magát, de nem kell, hogy támadjon, mert a két erő állandó harcából nem származik más csak végtelenségig tartó háború. Nem ez a végső cél, hanem az egyensúly elérése.
Nézzünk egy mesés példát. Van a Szépség és a szörnyeteg című, sokak által ismert és kedvelt Disney mese. A történetre sokan rábiggyesztették a bélyeget, hogy Stockholm-szindróma kialakulását ábrázolja rejtetten, mesés jelenetek köntösében.
Mint tudjuk ez a jelenség a fogvatartott személy olyan pszichológiai alkalmazkodását jelenti, amikor egy vagy több súlyosan kiszolgáltatott helyzetben lévő személy, bizonyos idő elteltével együttműködik az emberrablóval/túszejtővel, magáévá téve annak céljait, támogatva annak sokszor alantas, vagy szadista érdekeit.
Szerintem, itt nem erről van szó. Hanem az elején felvetett szempont szerint leegyszerűsítve, a női és férfi energiák egyensúlytalanságáról, illetve az egyensúly elérésének kísérletéről, szélsőségesen ellentétes jellemű személyek találkozásán keresztül.
Hogy is van ez? Adott egy lány, aki álmodozó, kicsit furcsa. Aki kilóg a sorból, nem érdekli a piaci kavalkád, a pletyka, a flört. Környezete lököttnek tartja, pedig csak “nincs itt”. Szociálpedagógiai és pszichológiai nézőpontból vizsgálva ADD-vel küzdőnek, tehát figyelemzavarosnak mondanám, aki a hétköznapi életben kissé elveszett, mert örökké máshol jár az esze, de akit nagyon is érdekel és leköt a “lényeg”.A kötelező udvariasság, a társadalmi konvenciók neki csupán mellékes dolgok, míg másoknak a létezés életbevágóan fontos elemei. A lány, aki beilleszkedési zavara miatt hátrányt szenved a közösségben, mert a közösség nem szereti, ha valaki kilóg a sorból, maga is érzi, hogy nincs a helyén.
Mégis kiszúrja magának a hiú pojáca, aki önmaga és környezete szerint az eszményi férfias férfi. Pedig izomagyú primitív, aki nála értéktelenebb rajongókkal veszi körbe magát, mert akkor talán nem tűnik fel annyira saját értéktelensége és felszínessége. Ez a típus szociálpedagógiai megfigyelés szerint, aki fiatalon ADHD-ben, azaz figyelemhiányos hiperaktivitásban szenved. Kezelhetetlen, impulzív. Ha éppúgy, mint hősünket gyenge jellemmel is megáldja a sors és mindez rossz társasággal párosul, felnőttkorára szép, kerek, kocsmahősi szociopata karriert futhat be, pont úgy, mint a mesebeli Gaston.
De a lány, akinek számít a belső és a lényeg, tudja, hogy neki nem ez kell. A visszautasítás Gastonban bosszúvágyat szül, és beindul a konspiráció a lány és apja, a feltaláló ellen. Nem ismerős ez valahonnan? Érdekes, hogy ezután az apa, majd helyette a lány egy történeti hajtűkanyarral a narcisztikus szörnyeteg börtönébe kerül, akiről megtudjuk, hogy apja is narcisztikus volt, és hogy a gyermeket a saját képére formálta. Hát persze, hogy ő maga is malignus nárcizmusban szenved. Egész környezete ezt sugallja. A lehelet is megfagy körülötte.
Az apai (vagy anyai) agymosás tehát sikeres volt. A megfelelni akarás a felfoghatatlanul magas elvárásoknak sikerrel lerombolta a kialakulóban lévő elérhető személyiséget. Így már ő is használati eszközöknek tekinti a környezetében lévő embereket, vagy legfeljebb megszerzendő szelftárgyaknak, akikkel csak addig van jó viszonyban amíg azok úgy működnek, ahogy ő elképzeli. Ha elromlottak, kidobja őket.
A két férfit (Gaston és a szörny) a történetben tulajdonképpen egynek személynek vehetjük. Benne különváltan, de kifejeződik két személyiségzavar mintája, ahol az egyik, a súlyosabb akár egész életen át titokban maradhat, és pusztíthatja közvetlen környezetét rejtetten, a világnak kizárólag vidám, extrovertált párját megmutatva.
Ez utóbbi a ma hibásan működő férfienergiát szimbolizálja. A retorikai értelemben jó beszédet mutató, sok ígéret illúzióját keltő jelenség létezik a politikában is, amelyet azután előremutató tettek nem követnek. A minőség akár hatalmas sikereket érhet el a társadalomban, mert az megvezethető, de egymagában, vagy akár támogatókkal együtt hosszútávon vakvágányra futtatja azt.
Ez nem valódi erő, hanem gyengeség, mivel hiányzik mellőle, mert nem lett hozzá társítva a jó női energia jövőbelátó bölcsessége. A történethez visszakanyarodva ezért is vonzódnak ezek a férfiak mindketten Belle személyéhez, mert őbenne abból túl sok van. Belle egy empata, mert mindenkin segíteni akar és mindenkit elfogad, de nem úgy, hogy eközben feladja személyiségét és látszólagos előnyökért azonosulni kezd a rosszal.
Nem teszi, még akkor sem, ha ennek árán jobb helyzetbe kerülhet, akár meg is menekülhet, mint a Stockholm szindróma esetében tenné. Sokkal inkább javítani akar rajta, vagy legalább tükröt mutatni neki, de oly módon, hogy magát a személyt nem utasítja el, csak a módszerét, a tetteit. Ezt a szándékát nem is rejti véka alá, pedig az őszinteség olykor veszélyes lehet.
Megkezdődik a harc a jó és rossz között, a szépség és a szörnyeteg között. Ez utóbbi megnevezések inkább a két lélek tulajdonságaira engednek következtetni, nem pusztán a külső megjelenésükre. A jó és a rossz minőségjelzők sem helytállóak itt, hiszen mindkettőjükben inkább túl sok van valamiből. Belle figurájában a pozitív értelemben vett nőiből, a szörnyetegben a negatív értelemben vett férfiból, ugyanakkor megtalálható bennük ugyanezek ellenkezője is.
De mégis rendkívül fontos, hogy a harcban és a későbbi enyhülés idején átadjanak egymásnak önmagukból, hatni tudjanak egymásra, változást idézzenek elő a másikban, mert ez kell nekik a fejlődéshez és ez kell a körülöttük lévő miliőnek a visszaváltozáshoz, és a felengedéshez. Ahhoz is, hogy a világukban lévő örök, zord télből végre tavasz, tehát megújulás legyen.
Megvolt a küzdelem és azt követte az enyhülés. Belle érthető módon visszavágyik ahhoz, akit a történtek előtt is szeretett. Pozitív fordulat, hogy a szörnyeteg elengedi a lányt. Vajon miért, hát tényleg szereti? Ő, aki még sose szeretett? A lánnyal nem közölte szemtől szemben.(De küldött neki egy dalt:)) Lehet, hogy itt tart most a világunk a két minőség harcában. Még nem ért véget. A szörnyeteget talán már sikerült szeretetünkkel inaktiválni. Bár tudjuk, hogy szabad akarattal újra aktiválhatja saját magát.
De ott van még Gaston is, a hiú, a bosszúszomjas, aki kész másra vetíteni a saját hibáit, eltussolni szörnyű tetteit, gyengeségeit továbbra is eltakarni, pribékjeit másokra uszítani. Ami vezeti, az a revans vágya és a mindig mindenkor győzni akarás. Ő nem képes bocsánatot kérni és megbocsátani Belle-nek sem. Gaston nem képes egyenesen odaállni egy nő elé a fizikai valóságban, és előrenyújtott kézzel, felfelé fordított tenyérrel egy valóságos, és nem elképzelt táncra felkérni őt.
Ez a gesztus olyan tiszta és egyenes, egyszerűségében tökéletes lehetne. Minden benne van. amit jelképez. Nem megalázkodás. Felhívás az együttműködésre, a döntésképesség bizonyítéka, és az esetleges visszautasítás felvállalása is. Ehhez viszont le kéne vetni nemcsak a szörny, hanem Gaston gúnyáját is az átváltozáshoz.
Csak akkor láthatnánk meg végre a sok szenvedésben igazivá transzformálódott hercegünket, aki mindig is létezett a felrakott lazúrok alatt. Azt a férfitípust aki igenis érez, és ettől a tulajdonságától több, jobb, egyedibb, erősebb, és akire nekünk istenigazából, meg voltaképpen a világnak is, égető szüksége van.
