Farmakológ

Farmakológ

– Én értem, hogy az orvosomnak kellett volna ideküldeni – mondta ingerülten az idős asszony -, de nem az én dolgom, ha ő nem..internetezte vagy micsoda…azt a receptet. Lehet, hogy valahová elkeverték. Ma már másodszor jövök ide hiába. Ez nekem nem egy szórakozás, elhiheti kisasszony.
A gyógyszerésznő harmincegy évesen már negyedik éve dolgozott ebben a patikában. Felhívta a szóbanforgó orvost, aki már éppen elmenőben egy ideig hagyta csengeni a telefont, de aztán visszalépett az asztalhoz és válaszolt. A gyógyszerésznő halkan, mosolyogva beszélt, majd megkönnyebbülten bólogatott. Kiderült, hogy az orvos tényleg elfelejtette átküldeni a receptet közvetítő mailt, így azután megigérte, hogy most rögtön megírja.
– Azonnal jön a recept, addig, asszonyom, megkérem, hogy a következő vevőt engedje előre.
A nő kelletlenül eltolatott és leült a többi várakozó közé, ahol különböző érthetetlen megjegyzéseket mormolt az orra alá. Amint az előre engedett vevő megkapta, amiért jött, a gyógyszerésznő megnyomott néhány gombot a számítógépen és mosolyogva nézett a várakozók felé. Ezek egyike figyelmeztette a türelmetlen asszonyt, hogy figyeljen, mert most visszamehet a pulthoz. A gyógyszerésznő most is mosolyogva mondta el, hogy az orvos elnézést kér, de valóban elfelejtette…
– Nahát, ez hallatlan…
– De most már megjött – nyugtatta gyorsan a fiatal alkalmazott -, máris adom.
A megoldódott helyzet sem nyugtatta meg az idős asszonyt, aki az ingerültségtől nagy tempóban próbálta kiszuszogni a mérgét. Másodszor kellett elővennie kártyáját és igazolnia kilétét. Amikor azután átvette az annyira várt gyógyszert, fizetett és szó nélkül távozott. Illetve visszajött és vizet kért, hogy bevehesse a tablettáját, de előbb a doboz kinyitásához segítségre volt szüksége. A gyógyszerésznő mosolyogva invitálta a következő vevőt. Közben a főnökasszony bezárta a bejárati ajtót, de ott maradt, hogy az utolsó vevőket kiengedhesse. Már öt perce zárhattak volna…

Lili fáradtan érkezett haza. Most is megfordult a fejében, hogy nem a szakmát választotta meg rosszul, hanem vannak vevők, akik nehezen viselik betegségüket, meg a körülöttük élő embereket is, így a farmakológusokat is, ahogyan gyakran viccelődő főnöknője nevezte munkatársait. Százhetvenkettő magas volt. Vékony, de nem sovány. Egy kicsit büszke is volt az alakjára. Csak nem volt, ki előtt… Haja reménytelenül göndör volt és ha a napfény olyan szögből érte, akkor a sötétbarna mellett egy vöröses árnyalat is megcsillant. Szeme meleg-barna volt, arcáról olyan kedvesség sugárzott, amelyhez mosolyt sem kellett odaerőltetni. Szép, fehér bőre volt, hibáktól mentes. Volt ugyan egy anyajegye, de a gondos természet ezt nem bocsátotta közszemlére…
Örült a szerencsének, hogy a sok ingerült vevő soha nem tudta kihozni a sodrából. Ha tudta, hogy nem ő és a gyógyszertár követett el hibát, egyszerűen nem érdekelte, ki és miért haragszik. Megszépíthette az életét, hogy szerette a zenét, de mindíg halk és nyugodt muzsikát hallgatott. Klasszikust, jazzénekeseket és sok-sok zenét, amelyben a vonósok játsszák a főszerepet.
Szülei 1200 kilóméterre laktak. Örült neki, hogy családja vette az energiát és megismerkedett a számítógép leghasználhatóbb lehetőségeivel. Rendszeresen írnak e-maileket és a Skype-on jól kezelik a mikrofont és kamerát is.
Életében egy férfival volt közelebbi viszonya, de az első éjszaka után meg is szakított vele minden kapcsolatot. Gyerekes arcú, kedves fiú volt, aki pillanatok alatt könyörtelen, undorító, durva disznóvá változott. Gyakran érezte hiányát egy igazi férfi-női kapcsolatnak. Voltak, akik elkeseredett arccal szerelmet vallottak neki, de ő bizalmatlan volt, akárhány férfit látott az utcán s elképzelte, milyen is lenne azzal… “Azzal”. A szó így formálódott meg a szájában.
A gyógyszertárban egy férfi kollégája volt, de ez ötvenkilenc évével Lilire inkább műveltségével hatott, benne a nőt hidegen hagyta. Lili élvezte a munka miatt rövid, gyakran nem szivesen félbe szakított beszélgetéseket Mártonnal, aki közel harminc éve dolgozott a szakmában, de otthon volt az irodalomban, a zenében; szerette a történelem egyes korszakait, főleg ha azoknak bibliai vonatkozásai is voltak, s a “Davinci kód” olvasása után egy-két hónapig különösen sok mondanivalója támadt. Sietett kijelenteni, hogy nem hitt el mindent, ami a regényben előfordul, de a könyv mégis elgondolkoztatja az embert. Márton élvezte ugyan, hogy Lilinek láthatóan tetszett, amiket tőle hallott, de el kellett ismernie, hogy a lány sem volt egy idősebb férfi meséitől elbűvölődött buta kis liba. Egyáltalán nem. Nem tudni, Mártonnak voltak-e ilyen gondolatai, de Lili soha nem látta jelét, hogy az férfiként is igyekezne közeledni hozzá; maga is csak egyszer gondolt rá, hogyan is reagálna, ha egyszer, ne adj Isten, a kollégája megérintené.
Így azután csak múltak az évek s ő olvasott, zenét hallgatott, mosolygott a betegeskedő vevőkre, akik gyakran már a pulttól ellépve vették be a kifizetett gyógyszert.
Egy film juttatta eszébe a kötekedő idős hölgyet. Nem haragudott rá, de eszébe jutott, hogy még lefekvés előtt odaüljön a számítógéphez. Gyanította, hogy igazából nem lenne szabad ezt tennie, de az olvasottakat soha, senkinek nem adta tovább, így hát az utóbbi két évben rászokott, hogy kis papírszeletkére feljegyzi egy-egy vevő nevét, azután otthon szinte mindíg valami meglepetésre számítva beírta azt a Google keresőjébe. Volt név, amelyből megszámlálhatatlanul sok jelent meg. Ilyenkor lehetetlen volt kitalálni, melyik lehet, akit a patikában látott. Néha az is előfordult, hogy ha a személyre ráismert a találtakban, tovább kattintott, hogy lássa, milyen szakmát fedez fel a név mögött. Talált sportolót, ornitológust, tanárembereket többet is… Ennél tovább azonban soha nem ment, nem keresett telefonszámot, nem keresett internetes vagy más kapcsolatot. A mérges, idős asszonynak a nevére nem is jött ki olyan, amely emlékeztetett volna a mostani méregzsákra. Lili csak mosolygott. – Aludj jól, öreganyám! – és mint minden esetben, a cetlit, rajta a névvel, csipetekre tépte és szétszórta a szemetes zacskóban. Kikapcsolta a gépet s lefekvéshez készülődött. Az ágy mellől azonban kicsit töprengve, hogy talán máskor is ráérne ez, visszament és megint bekapcsolta a készüléket.

Enyhén áttetsző, hosszú, fehér hálóing volt rajta. Zuhanyozás után csak ezt vette fel, így amikor most egy pillanatra tükörbe nézett, látta, hogy inge túl vékony, márpedig jó lenne nem megfáznia. Gondolatait azonban már annyira más foglalta le, hogy mégsem keresett melegebb ruhadarabot. Leült a számítógéphez. Amikor megjelent a Google oldala, tárcájából elővette a nevet, amely már több mint egy hete lapult ott. Azóta valami baljós érzés tartotta vissza, hogy megismerkedjen a név gazdájával. Egy idős férfi neve volt. Nézegette, majd beírta ahová szokás. Későn került az ágyba…
Ujjai egyre izgatottabban jártak a számítógép billentyűin. Többet és többet tudott meg a férfiről. Voltak még bejegyzések hasonló névvel, de semmi kétsége nem volt, hogy a sorakozó irodalmi honlapok, zenei vonatkozású bejegyzések kétségtelenül a keresett személlyel vannak kapcsolatban. Gyakran elgondolkozott, néha el is merengett, fejét csóválta, mosolygott. Amióta a patikában eltette a kis papírszeletet, akárhányszor jutott is eszébe, először mindíg elmosolyodott, s azután jött rendre ugyanaz a pár gondolat: lehet, hogy egy megtévesztő kis gazember, lehet, hogy beteges, durva vén bolond, de lehet, hogy aranyos kis gavallér, aki a légynek sem árt. Talán harmincéves házas, hat gyermeke van, harminchét unokája… Az interneten soha máskor, egyik feljegyzett névről sem keresett ki ennyi adatot. Mint a legtöbb vevőnek, ennek is megnézte a kezét, amikor az vásárláskor letette személyi, majd a fizető kártyáját a pultra. Amikor másfél hete távozott a pulttól, nem ment ki a gyógyszertárból. Két perc múlva történt az eset, amely miatt feljegyezte a nevet és amely azóta nyugtalanítja. Nem zavarta volna, ha ez a férfi a haját, vagy szeme ragyogását dícséri, vagy esetleg táncolni hívja. Udvariasan elhárított volna egy ilyen közeledést. Ez a férfi másodpercek alatt annyira elhalmozta kitárulkozásával, hogy egy szót sem tudott válaszolni neki, egyszerűen semmiféle módon nem reagált arra, amit akkor megtudott.
Jöttek a Google eredmények: hegedűművész lemezfelvételekkel a nyolcvanas évekből; költő, író, önálló estek, zenés irodalmi estek, néhány regényének, novelláinak, verseinek címe; plakátokra, koncertekre gondolt, tapsokra és ahogyan a férfi hálásan meghajol, vagy arra, amint olvasóinak kérdéseire válaszol. Az internetes előfordulások között még az apját is megtalálta. Zenei-szakmai könyveket írt. Az apa és fiú közötti kapcsolat az apa temetéséről szóló információkból derült ki. Ugyanitt olvashatta felesége, gyermekei és unokái nevét is…
Úgy érezte, leselkedik. Egy idős emberről van szó. Hetvenegy, inkább már közelebb a hetvenkettőhöz. Mi történik? Amióta munkahelyén fölírta magának ezt a nevet, érthetetlenül sokszor gondolt rá, de valami különös oknál fogva csak most csodálkozott el, hogy meg sem fordult a fejében: legyen eszed, hiszen ez tényleg idős ember. Gondolataiban, fantáziájában erre az idős emberre mosolyog szüntelen. Hogyan lehetséges, hogy napokon keresztül nem fogta fel: saját magát vezeti félre. Ezek csak ábrándok egy valójában nem is létező férfiről, aki végre valahára, annyi év után most itt van és felkelti Liliben a nő figyelmét… Lilinek egyszer rá kellett jönnie, hogy ez mégis önmaga becsapása.
Végül visszatért az egyik irodalmi honlaphoz, amelyen a férfinak egy pár napja feltett novelláját kezdte el olvasni. Egy perc sem telt el. Az első bekezdés annyira felkavarta, hogy úgy kapcsolta ki a gépet, ahogyan még soha máskor. Le sem jött az oldalról, amelyiken a novellát találta. Azután ült a félsötétben, ölében kezét tördelte és megdöbbenten nézte a vak monitort. A novellához nem mert visszatérni, pedig tudta, hogy erre úgyis sor kerül majd.
Ehelyett mi történt? Vékony hálóingében hirtelen kimelegedett. Lili azon kapta magát, hogy jobb mellét kéjesen kezdte megsimítani, ám abban a pillanatban el is kapta onnan a kezét. Még a szeme is rémülten kerekedett ki…

Majdnem hogy elborzadt, amikor két nappal később meglátta a férfit, amint a receptmentes gyógyszerek polcai között nézelődött. Még két hét sem telt el azóta, hogy a vásárlás után visszafordult hozzá. Vevő már egy sem volt, két kollégája elmerülten írt valamit, amikor az idős ember felhívta magára a lány figyelmét.
Most újra eljött és éppen a vitaminok polcánál állt meg. Lili munka közben is fél szemmel a férfit figyelte, érezte, hogy a szíve nagyobbakat dobban. Kint igazán hideg volt. A férfi bundát viselt és minden lépését hallani lehetett. Mintha sztepp-cipőkben járna. Lili szégyent érzett, hiszen amikor otthon a számítógép mellett elképzelte magának, nem gondolt a csúszós járdák miatt a cipőtalpaira szerelt vaskarmokra. Úgy emlékezett, feszes a bőre és kellemes férfiillata van. Istenem, én mesélem be saját magamnak, hogy… A férfi éppen mosolyogva mondott valamit Mártonnak, aki egy pillantást vetett Lili felé. – Nem. Ez csak véletlen. Ezt nem teheti. Nem illene hozzá, hogy gúnyos megjegyzést tegyen rám. Nem létezik, hogy rólam beszéltek – gondolta a lány. – De ha igen, akkor mi a csudán mosolyogtak?
A férfi úgy ment el, hogy kissé lehajtott fejjel Lili felé biccentett, aki biztos volt, hogy egy halvány mosolyt is látott a szemüveges arcon. Mint egy villám érte a gondolat: a férfinek érzékelnie kellett, hogy találkozott a tekintetük.
Nem tudott ellenállni. Valamivel később incselkedve, viccelődve kérdezte meg Mártontól:
– Amikor az az idős férfi nálad fizetett, miért néztél rám?
– Micsoda? Idős férfi? A négyhuszonhatos, vagy a többi háromszázra gondolsz? Ne kezdj ki öregekkel, mert akkor itt vagyok én.
Ez volt az első alkalom, hogy Márton egyáltalán pici célzást tett… Mire? Hiszen csak viccelt.

Lili ezen az estén úgy sietett haza, mintha késésben lenne. Megérkezvén egyenesen a számítógéphez ment, de nem kapcsolta be. Arra gondolt, hogy egy jó zuhany lecsillapítaná, mert teljes izgalomban volt. Valami történt, de nem volt biztos abban, hogy mi ez a valami. Egyet tudott: ez a férfi miatt van, de nem, szerelem az nem lehet. Maga a gondolat is képtelenség…

Zuhany után – kezében még lógott a törülköző -, a tükör elé állt és úgy vizsgálta magát, mintha valami visszataszító testi hibát keresne. Aztán hálóingét úgy tartotta maga elé, mintha kétsége lenne a méretében. Mint valami kívülálló figyelte a tükörből visszanéző alakot. A szokottnál sokkal kényelmesebb mozdulatokkal öltözött. Egy ideig még nézte magát, azután eszébe jutott Márton, de ettől megrázkódott. Erről eszébe jutott, hogy megfázhat, hát az akasztón lógó vasalt fehér munkaköpenyéért nyúlt és belebújt. Még egy pillantást vetett a tükör felé s akkor különös gondolata támadt: – Hiszen engem mindenki csak ebben a köpenyben lát. Csak nem így, a kilógó hálóingemmel. Akivel egyáltalán szót váltok, mind csak köpenyben ismer. Ez lenne az oka…?
És akkor bekapcsolta a számítógépet. Annak az irodalmi honlapnak a címét már megspórolta, nem kellett keresnie, de most az is elgondolkoztatta, hogy egy sci-fi honlap kivételével még az öt másikon is legfrissebbként volt fönt a novella, amely pár napja megijesztette.
Bár mindegy lett volna, melyik oldalt használja, visszatért arra, amelyiken egyszer már elkezdte olvasni. Amikor a szöveg feljött, percekig ült még a monitor előtt arra gondolva, hogy amit most olvasni készül, könnyen fordulópont lehet az életében. Ha pedig nem fordulópont, emlékezik majd rá…még biztosan nagyon sokáig. Olyan fontos esemény lehet ez, amelyet nem bizonyos, hogy tényleg szeretne, vagy hogy valóban akarja. Végül felemelte tekintetét és olvasni kezdett:

“Gyógyszertárban

Az idős férfi már hetvenedik születésnapján is túl volt. A hóval- jéggel borított gyalogutakon ropogott a cipője talpára szerelt acélkarom, nehogy elcsússzon, mint előző télen. Hat éve szívinfarktussal vitték be a mentők, de kétszeri katéteres beavatkozás után azóta gond nélkül elélt a gyógyszereken, amiket felírt neki az orvos. Ezekhez negyedéves adagokban küldte háziorvosa a recept-emailt személyi számmal, ő pedig ment és kiváltotta. Amióta felfigyelt a fiatal gyógyszerésznőre, gyakrabban is elsétált vitaminokért, recepmentes altatóért inkább csak azért, hogy lássa őt. Ma, az alkonyi félsötétben lépett be a gyógyszertárba. Az ajtó nyitásakor tekintete máris a fiatal eladónőt kereste. Ez azért volt érdekes, mert amióta először látta, azóta utcán, otthon, félálomban is eszébe jutott ez a majdnem vékony, mosolygós, fehér köpenyben is kedvességet sugárzó jelenség. Amikor letépte a sorszámot, mégsem tudta eldönteni, örülne-e annak, ha éppen nála kellene kiváltania a receptjét. Ráadásul a szokásos szívgyógyszerről van szó, köztük valami vércsomó képződését gátló, szívalakú apróságokkal. Nos, tényleg hozzá irányította sorszáma. Éppen ahhoz a lányhoz”.

Lili nem hitt a szemének, pedig ez volt az a bekezdés, amelynek olvasása közben pár napja hirtelen, rémülten és teljesen szabálytalan módon kapcsolta ki a számítógépet. Kétségtelen volt ugyanis, hogy a férfi leírta azt az esetet, amely Lilit azóta is foglalkoztatja, izgatja, sőt, aggodalommal tölti el, de a férfi nem is sejthette, hogy egy gyógyszerész szinte nyomozott utána, ráakadt a múltjára és a honlapokra. – Hát persze hogy nem tud róla! – mondta ki halkan.
Egy perc után kicsit bátortalanul folytatta az olvasást:

“Amikor odalépett a pulthoz és a személyazonosságát igazoló kártyát átnyújtotta, nem kerülte el a figyelmét, hogy a lány – talán 27-28 éves lehet -, tekintetével egy kicsit tovább időzött vevője kezén, vagyis egyszerűen megfigyelte azt. Amikor azután a férfi eltette a gyógyszereket és fizetett is értük, a lány nem úgy adta vissza a kártyáját, mint a legtöbb eladó szokta: csak úgy, durván átcsúsztatva a pulton. Felemelte azt, méghozzá olyan különösen magasra, hogy az már szándékosnak érződött. Egy pillanatra a férfi szemébe nézett, de máris lefelé pillantott: ismét a kezére. Ez az itt eltelt egy perc egyszerűen felkavarta a férfi lelkét, de még arra is fel kellett figyelnie, hogy gyomrában is mozgolódnak az idegek. Mintha ezek a szemek meghipnotizálták volna. Nem volt kellemetlen. Cseppet sem. El kellett volna lépnie a pulttól, de ő felnézett, egyenesen a lány arcába és két nagyon hosszú másodperc után, szinte hangtalanul mondta:
– Köszönöm.
Biccentett is hozzá, de kicsit úgy nézett ki a jelenet, mintha igazából nem akarna távozni. Mintha azt várná, a lány igazolja, hogy a vásárlás valóban befejeződött és ő elmehet. A fehérköpenyes jelenség szája pici mosolyra húzódot és a számítógép felé fordult. A férfi tétován a kijárat felé indult, de megállt a polcok között. Látszott rajta, hogy valóban időhúzásból emel meg egy-egy dobozt, hiszen meg sem nézte, mit tart a kezében. Tekintetével konstatálta, hogy egyetlen vevő sincs rajta kívül. A lány felé nézett. Lili volt a neve. Elolvasta a köpenyére tűzött réz-színű táblácskán. G. Lili. Ez állt rajta. A férfi mutatóujját emelte fel, mint aki fel akarja hívni magára Lili figyelmét, pedig az nem fordult el. Ott állt és őt nézte. Komoly volt.
– Kérdezhetek valamit? – és csattogva elindult a pult felé.
– Tessék? Bocsánat, nem hallottam – mondta rekedten a lány. A férfi egészen a pulthoz ért.
– Most nem gyógyszerről szeretnék beszélni.
– Nem? Tessék…
Köztük a pult volt és egy centivel sem több. A levegő hirtelen olyan lett, mint egy átlátszó vattafelhő, amely elbódítja az embert és nem enged szabad mozgást..
– Én elég idős ember vagyok. Már régen nem fantáziálok szerelmi kapcsolatokról és belátom, veszélyes, talán meggondolatlan, felelőtlen tőlem, hogy megosztom magával azt, ami velem mostanában történik. Noha nem szándékom találkozót kérni magától, kikivánkozik belőlem és ettől biztosan jobban is alszom majd az éjjel. Nekem gyermekeim vannak két házasságból. Az első házasságom elhamarkodott volt, a második igazi. Most is együtt harcolunk meg minden hónapot, minden évet. Mégis: amióta először láttam magát, olyan érzésem támadt, hogy valahogyan elkerültük egymást: időben is és minden szempontból. Nem hihetné senki, hogy én ki akarok kezdeni magával, hiszen soha nem tartottam elfogadhatónak, amikor igazán idős emberek, mint én is, nem látják be, hogy harminc-negyven-ötven év különbséget nem viselhet el sem egy házasság, sem semmiféle férfi-női kapcsolat, még akkor sem, ha az megbecsülésre, egymás iránti csodálatra épülő…szerelemként kezdődik. Legtöbb esetben arra kényszerül a fiatal, szép feleség, hogy egyre gyakoribb megbetegedésekkel küzdő férjét ápolja, vagy inkább ápoltatja. S akkor hol van a szeretet? Pláne hová lesz a szerelem? Én csak azt akarom, hogy tudjon róla: én nagyon sajnálom ezt az elviselhetetlen időeltolódást, mert nem születtünk úgy, hogy találkozhattunk volna. Maga és én. Nem, nem vagyok biztos, hogy megnyertem volna az érdeklődését, de most, ma és amióta először láttam, tudom, hogy én mindent megtennék, vagyis megtettem volna, hogy…nos, ezt akartam mondani. Remélem, nem hoztam nagyon kellemetlen helyzetbe, mert azt sajnálnám, viszont annak örülök, hogy volt bátorságom elmondani. Kérem, ne válaszoljon, ne vígasztaljon. Remélem, hogy nem kényszerítettem sajnálatra….jó éjt és, mivel a közelben lakom, biztosan találkozunk még.
A lány tényleg nem szólt.
Az idős ember most kimondottan fáradtnak nézett ki. Ezalkalommal is nehezen szakadt el a pulttól, de igyekezett, hogy talpa most ne csattogjon annyira, amitől aztán járása kissé komikusra sikerült. Nem nézett vissza.
Félúton hazafelé hirtelen eszébe jutott, hogy vissza kellene mennie, mert a lány biztosan most indul hazafelé. Dehát még azt hihetné, hogy erőszakodkodni akar vele, vagy ha nem, ezzel akkor is mindent tönkretenne, mindent elrontana.
Elrontana? Mit? Hiszen Lilivel nincsenek, nem is lehetnek tervei. Sem most, sem később. Itt már nem lehet jövő és nincs szó szerelemről sem. Nem mehet vissza. Legfeljebb mint vevő.
Lemondóan, lehajtott fejjel csattogott fölfelé az enyhén emelkedő járdán és gondolatban, ahogyan már hetek óta, tovább beszélgetett a lánnyal: Lilivel”.

Ez volt a novella utolsó mondata. A lány meg sem mozdult. Éppen olyan tehetetlenül mozdulatlan volt most, mint akkor, amikor azon az estén, percekkel zárás előtt a férfi ott állt vele szemben a pult másik oldalán. A szöveg egy ideig még ott vibrált a monitoron, majd automatikusan sötétre váltott. Kicsit később Lili egy mozdulattal visszahozta a képet és találomra beleolvasott a novella utolsó soraiba. Azután hagyta, hogy újra elsötétedjék a monitor és akkor lassan elmosolyodott. Ujjhegyeivel végigsimította a képernyő alsó peremét, de a mosoly még sokáig ott maradt az arcán.
Halkan kimondta a férfi keresztnevét, majd a teljes nevet. Azután szabályosan kikapcsolta a gépet és lefeküdt az ágyba. Elalvás előtt még felidézett mozzanatokat a férfi írásából. Megállapította, hogy a novella nem torzított semmit a megtörténteken. Szinte szóról szóra megegyezett annak a különös pár percnek minden pillanatával. Végül elaludt. Utolsó gondolatában még hallotta saját magát, amint ezt mondja: – ez az ember hetvenkét évet várt rám.

Reggel első gondolata volt, hogy igen, tényleg megtörtént, amit azon a honlapon olvasott. Vele történt meg. Velük, kettőjükkel. Azután elkomolyodott, amikor arra gondolt, hogy a férfival bármelyik napon találkozhat, hiszen közel lakik. Miért keresne másik gyógyszertárat? Egyszer már volt is ott. Azóta… Idős ember! Mit teszek? Mi történik itt, hiszen mire számítok én valójában? Kire gondolok én, amikor őrá gondolok? Mégis várom, hogy jöjjön.

A tél azt sem tudta merre meneküljön: a tavasz 19 fokkal érkezett. Az utcákon vidámabbak voltak az emberek. Csodálták, hogy egy csapásra így megváltozhat a világ. Lili rámosolygott a napra, azután eszébe jutott egy merész ötlet. A férfit már több hete hiába várta. Meg volt zavarodva. Vette a bátorságot és megnézte a címét. Öt, talán hat alkalommal sétált el a férfi lakása előtt, amikor egyszercsak meglátta. Azt hitte, megáll a szíve.
Elmentek egymás mellett. A lány még három lépést tett s akkor a férfi után fordult, mintha rá akarna kiáltani: “Nem látod, hogy itt vagyok? Halló!” Összeszorította két öklét, indulatosan előre hajlott és gondolatban szinte sikoltott a bundás férfi után. A valóságban azonban meg sem mert szólalni vagy legalább elindulni a nyomában.
Este megkereste a novellát, legörgetett a szöveg aljára, ahol beleolvasott a hozzászólásokba. Azután, mintha valaki vezetné az ujjait, írni kezdett. Megtehette, hiszen “Farmakológ” név alatt már régen regisztrálta magát ezen a honlapon. Amikor befejezte az írást, úgy küldte el, hogy át sem nézte. Csak azután kezdte el olvasni saját hozzászólását, amikor már tudta, nem törölheti ki és nem is vonhatja vissza. Ezt írta:

“Kedves Szerző, bármilyen hosszúra is sikerül valakinek az élete, ha azt is gondolja, hogy már semmi meglepetés nem érheti, megtörténhet a legváratlanabb. Hiába is az a – mondjuk – hetven, hetvenöt év és egy élet során szerzett gazdag tapasztalat. Lehet, hogy Lili, a novellában szereplő lány, hosszú évek óta vár már arra, aki tényleg őszintén és feltételek nélkül szereti, aki értelmet és igazi boldogságot hozhatna az életébe. Megértem a sorokat, amelyeket a nagyon fiatal feleségek és idős férjek bizonytalan kapcsolatáról olvashattam és teljes felelősséggel nem is tudok ellene mit felhozni. A vak szerelem pedig felelőtlen és fájó. Pedig gyakran mindkét részről teljes őszinteséggel kezdődnek az ilyen kapcsolatok…
Valami azt súgja nekem, hogy ez a novella megtörtént eseményt ír le. Nem szeretnék Lili helyében lenni. Elkeserítő lehet, ha ő tényleg ilyen szituációba került…
Üdvözlettel:
Farmakológ”

Még aznap este jött a válasz:

“Kedves Farmakológ, az az idős férfi nagyon sokat gondol Lilire és ez a tragikus időeltolódás alig elviselhető számára. Ha van is reinkarnáció, akkor az nem mindíg igazságos. Egyébként pár hónapja családjával elköltöztek a környékről, úgy, hogy már nincs értelme arra sétálni. Kérem az Istent, vagy bárkit aki ezen segíteni képes, hogy adja kezét Lilinek, mert olyan teremtés ő, akire hetvenkét évet várt ez a férfi, ő pedig olyan rendes volt, hogy eljött. Hozzá.
Ó, Istenem…

Öleléssel:

Hegedű tokkal”

A nyár végén jött haza a szüleitől. Amikor mindent elrendezett lakásában, felnyitotta a novellát, beleolvasott a hozzászólásokba, de még akkor is az övé volt az utolsó.
Újabbat írt és rövidet:

“Kedves Hegedű tokkal!
Újra elolvastam írását és most is tetszett.
Üdvözlettel:
Farmakológ”

Nem győzött várni. Három nappal később jött a válasz. A “Privát Üzenetek”-nél felkiáltójel állt. Rákattintott:

“Kedves Farmakológ, köszönöm, hogy felkeresett. Én egy ideig még felmegyek mindegyik olyan irodalmi honlapra, ahol férjem…”

Lilinek itt elállt a lélegzete. Hiszen nem a férfi írja ezeket a sorokat. Kibuggyant a könnye, de igyekezett minél előbb tisztán látni, hogy olvashassa a választ. Szóval:

“…ahol férjem írásai szerepelnek. Szeretném ugyanis mindenkinek megköszönni az olvasásokat és a hozzászólásokat. Valószínű, hogy ezt röviddel ezelőtt gyorsan lefutó betegség következtében elment férjem is elvárja tőlem.
Köszönöm szépen eddigi érdeklődését:

Z.V.”

A megdöbbent Lilinek eszébe jutott, amit abban a vallomásban – mert hiszen az volt! -, a férfi a fiatal feleségekről és idős férfiakról mondott. Vajon Z.V. hogyan, mennyit ápolta a férjét? A lánynak szokásává lett, hogy fölment valamelyik honlapra és ott a férfi novelláit, verseit olvasta. Mindez csak tápot adott azokhoz a gondolatbeli beszélgetésekhez, amelyeket még sok éven át folytattak ők ketten: Lili és az idős férfi, aki hetvenkét évesen döbbent rá, hogy Lili megérkezett, eljött hozzá és belépett az életébe.

Göteborg, 2011.

“Farmakológ” bejegyzéshez 3 hozzászólás

  1. KÖSZÖNÖM KEDVES LÁSZLÓ!
    A nevüket ismerem, de nem a Magazinból, hanem a Fészbukról.
    Szeretettel: Viola

  2. A Hanyecz Pista és Etelka feleségére gondoltam. Mindketten írnak: Pista verseket, Etelka meséket.

    Köszönöm az olvasást.

    PiaNista

  3. Kedves László!
    Kitűnő novelládat nagy érdeklődéssel olvastam, GRATULÁLOK.
    Szeretném megköszönni egy korábbi írásomnál a hozzászólásodat. Abban írtál egy Etelkáról, aki göteborgi és ismered a férjét is. Egy kis zavar támadt emiatt, akire én gondoltam, nem az. Jó lenne ezt tisztázni.
    Szeretettel: Viola :]

Szólj hozzá!