Restaurant "Little Hungary"

Nem könnyű elhatározás előzte meg, amikor 1980 nyarán, már negyvenegy évesen feleségemmel és két fiammal Svédországba költöztünk. Tíz évvel korábban dolgoztam már itt, s akkor, két év alatt rámragadt annyi ebből a nyelvből, hogy igen hamar munkát is kaptam.
Svédországi életünk elején valójában abból kellett volna élnünk, amihez értettünk. Feleségem a vendéglátásban volt otthon, én pedig a zenei szórakoztatásban… legtöbbször nem voltam otthon (persze már később), mivel sokat utaztam és bárzongoristaként játszottam többnyire szállodákban vagy hajókon. Egyszerűen elhittük a új barátainkból lett tanácsadóinknak, hogy éttermet nyitni legalább millióba kerül és legkevesebb két év, amíg az elkezd visszatérülni… nos: még csak nem is néztünk utána. Nem nyitottunk éttermet.
Pianobár lett volna az igazi, de képtelen ötlet volt, mert részben az csak mint egy szálloda belső kínálata létezhetett, na meg azután Svédországban alkoholárusításra a nyolcvanas években szinte lehetetlen volt engedélyt szerezni. Letettünk hát a vendéglátásról s nem is éttermeztünk közel húsz évig. Én több mint ötven skandináv, többnyire svéd városban játszottam legkevesebb egy, de sok városban évente leggyakrabban négy-öt hónapot. Volt még néhány érdekes munkám: zongoráztam-énekeltem vitorláson, de mégis mind között a legkülönösebb volt hatvan méter mélyen Berlin alatt a legnagyobb bunker egyik betontermében túristáknak… ma is alig hihetem.
Azután a kilencvenes évek vége felé a feleségem megnézett a lapokban egy pár hirdetést. Kiderült, hogy egészen elérhetö áron vehetünk egy negyven személyes éttermet teljes berendezéssel, konyhával, hűtőkkel, meg ami még kellett. Kilencvenhétben vettünk még hozzá egy zongorát is és megnyitottuk a “Restaurant Little Hungary”-t. Mégis gondunk volt rá, hogy a vendégek között elterjedjen egy másik név:

“Paprika Piano-bar”

Alkoholt persze nem árusíthattunk és a zongorát sem lehetett úgy körül ülni, mint egy igazi piano-bárban, de erre senki nem figyelt fel, mert a hangulat volt a döntő. Ebédidőben hamarosan megteltünk a környező irodák, üzletek éhes dolgozóival. Azután nálunk jöttek össze az Energiverket Volvókkal járó hibaelhárítói. Ezekkel többet lehetett viccelni s így rendszeressé vált, hogy velem együtt énekeltek étellel teli szájjal a vendégek. Kétségtelen, hogy Göteborgban akkoriban nem volt több étterem, ahol délben élő zenét hallhatott az ember. És ez így ment egészen 2001 nyaráig.
Feleségem a konyhában szörnyű gyorsan dolgozott. Kialakult, hogy ő dolgozta fel a nyersanyagot és pedig ízesítettem és elkészítettem. Egészen értehető volt, hogy állandóan kötény volt rajtam, hiszen vagy főztem, vagy sütöttem, vagy felszolgáltam; ha azután időm engedte, azonnal leültem a zongorához. Erre főleg eleinte kaptam egy pár érdekes tekintetet, vagy később, ha új vendég jött. Meglepődtek. Miért kellett volna mindig elmagyaráznom, hogy kérem, én Budapesten konzervatóriumba jártam és mindig is zongoristaként kerestem kenyerem.
A svédországi éttermekben a pincéreket “kiképzik” arra is, hogy a vendégtől néha illik meg kérdezni, hogy izlik-e az étel.
– Izlik? – teszik fel a kérdést, de legtöbbször mennek tovább és láthatóan nem is figyelnek a válaszra.
Ezért én kimondottan élveztem, hogyan reagálnak egy-egy szokatlan szituációban, amelyet persze többnyire én teremtettem meg, hogy elsüthessem a viccemet. Ilyen volt, ha néha az ásványvizes üveget úgy mutattam be, mint a finom minőségi borokat szokás, miközben a mennyekig dicsértem, hogy az éppen mennyire jó évjárat. Ha a vendég kijelentette, hogy sok volt az étel, nem tudja mind megenni, kijelentettem, hogy akkor a többit majd eladjuk féláron. Minden viccet nem akarok elmesélni, mert az akkor jó, amikor olyan a helyzet, de azt azért elmondom, hogy a legtöbb esetben a savanyú pofával járó svéd pincérekhez szokott vendégek úgy néztek rám, mint aki most talán éppen egy magyar szokással találkozik, vagy pedig elhiszi, hogy a maradékot majd rátukmálom valakire. Féláron.
Már az étterem megnyitásától kezdve rendszeresen rendeztünk Gulyásparti-t. Ezekre minden alkalommal elkelt az a negyven hely. Nos, ilyenkor volt alkohol is: már a belépéskor pálinka fogadta a vendéget, azután körözöttes kenyér s az est folyamán egy pohár fehér- és egy pohár vörösbor. A gulyáslevesből pukkadásig lehetett kérni, azután két palacsinta és kávé volt a befejezés. Na, persze sokan vettek még pálinkát vagy egy-egy üveg bort, pezsgőt. Közben zongoráztam, énekeltem s az is szokássá vált, hogy a bátrabb vendégek kiálltak a zongora mellé és énekeltek. Ez mindig siker volt!
Egy idő után már nem is kellett rendeznünk a Gulyáspartit, hanem a legtöbben születésnapjukra, házassági évfordulóra vagy legény-leánybúcsúra egyszerűen megvettek egy ilyen rendezvényt úgy, ahogyan volt. Svédországban nem eszik a pacalt s ez érthető is, mert nem túl étvágygerjesztő módon nevezik “tehéngyomor”-nak, amellyel azonnal el is veszik az ember kedvét, hogy egyszer mégis megpróbálja. A külföldi származásúak: lengyelek, olaszok és magyarok persze megeszik. Már aki szereti. Eleinte nagyszerű volt, mert egészen nevetségesen olcsón lehetett hozzájutni. A bevándorlás hullámai során azonban már alig győzték ellátni a növekvő igény s akkor már az ára is állandóan emelkedett. Lassan kellemesen csípős pacal jelent meg a gulyáspartikon, ha netán egy-egy magyarnak, vagy valamelyik mindenre elszánt vendégnek kedve szottyant rá. Egészen hihetetlen, hogy később már rendszeres szereplője lett az étlapunknak. Egy hétvégén a Göteborgban heti négy estén fellépő (annak idején világhírű rockénekes) Jerry Wiiliams zenekarának gitárosa jött be hozzánk és evett pacalt. A rákövetkező héten pacalra jött az egész zenekar.
Nagyon sok ételt találtunk ki magunk, vagy olyan neveket adtunk a napi főételnek, hogy miatta sor állt az utcán. Ilyen volt a Drakula pörkölt vámpír szósszal, vagy a Magyar ágyúgolyók paradicsommártásban. Azt, hogy “tehéngyomor”, soha nem írtuk ki…
Talán hihetetlen, de négy év után eladtuk az éttermet. Miért.? A végén már annyi volt a Gulyásparti, hogy hét közben is megteltünk kétszer-háromszor. Éjjel kettőig. Mi pedig reggel nyolcra már jöttünk vissza. Nem lehetett győzni, hiszen csak a feleségem és én: már nem voltunk fiatalok. Én közben zongoraórákat adtam s mi több: egy ideig az állami Telefontársaság kórusát is vezényeltem. Azután egyszer kocsi vezetés közben majdnem kifutottam egy kanyarból. Nem lehetett ezt két idősödő embertől elvárni. 2001 őszén mint indiai étterem folytatta egy harminchétéves “fiúcska”. Azt hiszem, még ma is megy neki.
Azért arra szívesen emlékszem, hányszor hallottam vissza:
“A szakács úgy zongorázik, mint egy profi!”

– vége –

“Restaurant "Little Hungary"” bejegyzéshez 4 hozzászólás

  1. Kedves [b]Viola[/b], hálásan köszönöm soraidat. Külön köszönet azért, mert a jelek szerint a Holnap-on nincs nagy kelete a prózának, Te mégis olvastad. Köszönöm a névnapi megemlékezést is.
    Én még sokat zenélek: 28-án kezdem az öszi turnét; január 21-ig már van heti 3-5 városban fordulunk meg. Kivéve a Karácsony elötti két hét (a hosszí ö és ü-re valami egészen más jelenik meg!). Szóval sok-sok kilómétert kell megtenni…

    Nagyon köszönöm az olvasást, üdvözlettel:

    PiaNista

  2. Kedves László!

    Először is szeretettel köszöntelek NÉVNAPOD alkalmából.
    Számomra igazi csemege az írásod, nagyon érdekesnek találtam.
    Nagy szerencsétek, hogy párban vagytok és egymást tudjátok segíteni. Azért nem lehetett könnyű egy idegen országban, mindenképpen dicséretet érdemeltek.
    A másik nagy szerencséd, hogy művész vagy és a zene szárnyán azonnal kapcsolatba kerülhetsz a közönségeddel. Egyszóval, örülök, hogy olvashattam.
    Kívánom, hogy jó egészségben továbbra is érezzétek jól Magatokat.
    Szeretettel: Viola :]

  3. Kedves[b] Márta[/b], köszönöm az olvasást. Kicsi félreértés lehet, mert nekünk nem Stockholmban volt az éttermünk és nem akkor, amikor Te ott éltél. Viszont tudom és sokszor elmentem elôtte a Götagatanban, ahol a Budapest étterem volt. Elég magas árakkal. Mi viszont Göteborgban éltünk és élünk, s az éttermünk is itt volt bent a városban. 1997 és az új évezred elsô éveiben éltük ezt a kellemesen izgalmas éttermes életet.
    Egyébként éppen a 80-as években Finnországban, Helsinkiben is volt egy Piroska nevezetû magyar étterem. 3-4 alkalommal ettem is ott. Kicsi, szorosan berendezett/bezsúfolt étkezde volt, de jól fôztek.

    Köszönöm és minden jót neked:

    PiaNista

  4. Kedves PiaNista,

    érdeklödéssel olvastam írásod, mert 1988-89-ben Stockholmban éltem a fiammal, de bizony nem emlékszem magyar étteremre.
    Viszont 1992 óta Bécsben élünk, és ha Bécsben járnál, nagyon tudom ajánlani az itteni magyar éttermek közül a Piroschka-t. Biztos szakértöbb szemmel néznéd öket, mint az egyszerü elégedett vendég. Egy jó darabig a városszélén volt vendéglöjük, mi ott fedeztük fel öket, aztán egy-két éve beköltöztek egy gazdag negyedbe, ahol sok az olyan nyugdíjas, aki megengedheti magának, hogy akár mindennap ott egyen — de mennek is az emberek, mert jól föznek. Azonkívül az itteni embereknek nyilván nem idegen annyira a magyar konyha, mint a svédeknek.
    Szóval, örültem az írásodnak, érdekes lenne még több európai város magyar éttermeiröl való összehasonlítást olvasni.
    Üdvözlettel:
    Márta

Szólj hozzá!