Ismeretlen költő vers-e?


Ismeretlen költő vers-e ?
dolgozat

közreadója
Maróti Lacika III.oszt.tan.
aki felkutatta eme dolgozatot
az 1953. évben
az elemezendő vers
Dervedve dandalok üspejedő kínsort
Tehozzád, Künmüsz, herbe ropajodok.
Virágzó tespelyen pirkon hevedések
Énekelnek gyákot, s táncolnak gyenkeden.
Elnézlek pislán, olykor devernyegen,
Ütött-kopott tarszót libbentek várván
Egyetlen kovalytást gyékes espelyedből.
Ki az, ki durmad? Ki ad ta-karást?
Ki viseli kérét? Ki veszi szűvére?
Didegj csak! Ne sajnálj!
Még délek, s dandalok.
Ébegek havakat, s megfeszített tüllhúrt,
Reánk már guzsmaj száll:
Rá se ráncs, csak dalolj!
Karmajodó szívem
Alderba, s rég pakój…

A Magyar Tudákínos Akomédia
Dr.Tschuma Titusz Áll. Megengedett Magy. Irod. teljesen magánesztétát bízta meg a vers mélyreható elemzésével.

MAGA AZ ELEMZÉS

Íme, egy példája ez a munkásfiatal érzelmi robbanásának! Munkásfiatal? , kérdezhetnénk, hiszen a költemény a népies kifejezéseknek egész tárházát nyitja meg előttünk. Ám a sorok között lüktető, elemi erejű tompa kalapács ütések egyértelműen arra utalnak, hogy a munkásfiatal szerelmének tárgyát a parasztság körében, valahol a mezőn találta meg.
Az egyébként általam igen nagyrabecsült Karszeghy Arnold közesztéta szerint, ha el is ismerjük, hogy a költemény valóban egy munkásfiatal hangját közvetíti irányunkba, akkor még óvakodva sem szabad messzemenő következtetésekkel összekuszálnunk az általában a költészetet értelmezni tanuló ifjak véleményalkotási készségét, mert, szerinte, itt legfeljebb egy futó, bár reménytelen szerelmi fellángolásról van szó. Karszeghy azt is megkockáztatja, hogy egy aratás idején, a meglibbent szoknyák látványától időlegesen felhevült munkásfiatal esetével állunk szemben.
Ha ezt elfogadnánk, és ez már a magam szerényen pallérozott véleménye, akkor egyúttal termőtalajhoz juttatnánk azokat a magokat, amelyekből oly sok szomorú-fekete virág rügyei pattantak már ki még a harmincas évek közepén. Mi azonban jól tudjuk, hogy a repedtsarkú paraszt és a mindíg éhes, olajos-piszkos munkás viszonyát nem szabad a munkásfiatal alkalmilag fellobbant szexuális felhevültségének szintjére silányítanunk.
A költeményből áradó szomorú hangulat kimondatlanul is hazánk történelmének arra a korszakára utal, amikor e két osztály még nem ismerte fel az érdekek és törekvések közös vonásait, annál is inkább nem, mivel a hatalmon lévő polgári osztályok is e két legerősebb népcsoport hamisan történelmi eredetűnek beállított ellentétét sugalmazták, s bizonyos politikai kérdésekben erre is építettek. A munkásfiatal, bár még csak ösztönösen, de már érzi ebben a számító, gonosz sugallatban a sunyi settenkedéssel megbúvó disszonanciát, azt ugyanis, hogy az új világért megvívandó harcában csupán egyetlen harcostársra számíthat, s ez éppen a parasztság.
A költemény második felében felfokozott, kés&őbb pedig lefelé tendáló tempó szinte kínálja a vita megoldását: az ismeretlen költő maga is megoldást kutat, de végül kilátástalannak itéli mag a jövőt. De csak látszólag! Ebben a látszólagosságban történelmi horderejű gondolat csillan meg: miközben a leányka künn énekel a mezőn, az érzelmeivel magára maradó ifjú rádöbben, hogy egyedül nem veheti fel a harcot a népelnyomó burzsoá rétegekkel szemben. Az a három súlyos, kemény pont, amely a költeményt zárja, nem egyéb, mint felkijáltójel, amely tüzes kardként süvít bele a magyar történelem éjszakájába: csak együtt lehetünk erősek! Legyen bár szó szerelemről!
És ebben rejlik a költemény értéke!

Szólj hozzá!