Sorsvonal

Az asztal mellett ült és bámulta az előtte lévő olcsó üvegpoharat. A pohárban jéghideg víz volt, falát pára borította. A porszemnyi cseppek egybeolvadtak s az így keletkezett kövér vízcsepp súlyánál fogva elkezdett lefelé gördülni, hosszú nyomot hagyva maga után. Mint egy könnycsepp…
Katának nem folytak a könnyei… nem tudott sírni. Valami megfogalmazhatatlan bágyadtság vett erőt rajta, lelke egyszerre volt elviselhetetlenül nehéz az összezsúfolt érzelmek hatása alatt, és súlytalan, mintha kongna az ürességtől. Mimikátlan arccal bámult maga elé. Az egyre sokasodó alágördülő vízcsepp összefolyt a szeme előtt. Időérzékét elvesztette…
Mikor a telefon megcsörrent, élesen felszántva körülötte a csendet, összerezzent. Szíve elkezdett hevesen dobogni. Nem tudta mennyi idő telt el amióta ott üldögélt – pár perc, vagy pár óra. A telefon kitartóan csengett, a kijelzőn barátnője neve. Csak bámulta, de nem akarta felvenni… nem akart vele beszélni… senkivel sem akart beszélni…
A világa a feje tetejére állt, minden megváltozott egy nap leforgása alatt! Minden amit eddig biztosnak hitt az életében megszűnt. Egy napon veszítette el munkáját és derült ki, hogy vőlegénye úgy döntött, két hónappal a megtervezett, megszervezett esküvő előtt elhagyja egy másik lányért. Mint valami harmadrangú mozifilmben… mint egy átkozott szappanoperában!!! Ez általában mindig csak másokkal történik meg… valakinek az ismerősével… vagy valaki ismer valakit aki azt mesélte, hogy valakivel ez történt… De vele hogyan történhetett mindez?? Hogyan?
Csak ült és bámult. Majd hirtelen eszeveszett düh vett erőt rajta. Felkapta a poharat és tiszta erőből a földhöz vágta. A szilánkok szétszóródtak a padlón, a víz egy tócsában gyűlt össze a konyha közepén. Felpattant a székről és dühösen felborította. Toporzékolni kezdett! Felismerhetetlen, hörgő hangon üvöltött, csapkodta a konyhaasztalt és kicsi gyűrött darabokra tépte a határidő naplóját, melyben eddig a munkájához szükséges dátumokat és az esküvői szervezés részleteit jegyezte fel.
A dühödt őrjöngés pár percig tartott, majd kifulladva, zihálva, sajgó testtel lesiklott a konyha sarkába, hátával végigszántva a falat. A térdét átkarolva elkezdett kétségbeesetten zokogni. Sírt, mert szégyellte magát – átverték és megalázták… sírt, mert a talaj kifutott a lába alól, a szépen megtervezett jövője mint kártyavár omlott össze, lapjai a semmibe hulltak. Dühös volt, reményvesztett és kétségbeesett.
Miért?
Hogyan tovább?
 

 
Dagadt szemekkel, kócos hajjal állt a tükör előtt. Már egy hete munkanélküli szingli… Azóta ki sem lépett a lakásból. A kapucsengő hangjára összerezzent. Átvonszolta magát az előszobába és beleszólt a kaputelefonba. A póstás volt, aki ajánlott levelet hozott. Átvette és kinyitotta a borítékot. Értesítés – felvették az orvosi egyetemre!
Szinte már el is felejtette, hogy jelentkezett…
Titokban tette. Gyermekkora óta orvos szeretett volna lenni, de családja anyagi gondokkal küzdött, ezért a kitűnő érettségije után azonnal munkába állt. Nem igazán szerette az irodai munkát, de megnyugtatta a gondolat, hogy így segíthet a szüleinek. Remélte, hogy pár év alatt sikerül majd a családjának törleszteni a felvett hitelt, és akkor talán végre ő is megvalósíthatja álmát és orvosnak tanulhat.
Aztán megismerte Gergőt, és a kapcsolatuk gyorsan fejlődött. Gergőnek jó állása volt, szépen ívelt felfelé a karrierje. Azt akarta, hogy az esküvő után Kata hagyja ott a munkáját, hiszen ő eleget keres, bőven el tudja tartani mindkettőjüket. Arra vágyott, hogy amilyen gyorsan csak lehet, szülessen meg az első gyerek. Nagy családot akart, és egy jó háziasszony feleséget.
Kata nem volt jó háziasszony. Az anyasághoz is fiatalnak érezte magát… De szerette Gergőt, biztonságos boldogságot érzett mikor vele volt. Reggelente, mikor mellette ébredt, boldogan nyugtázta, hogy minden tökéletes, olyan amilyennek lennie kell. Próbált belesimulni Gergő jövőképébe. Főzni tanult és közben látta magát, amint nagy családi összejövetelekre készíti a többfogásos vacsorát, miközben három gyermeke türelmetlenül szaladgál körülötte, mert alig várják már, hogy megkóstolhassák a desszertet.
A tanulás vágyát néha sikerült teljesen kiirtania magából, néha viszont olyan erővel tört fel, hogy szinte alig kapott levegőt. Egy ilyen pillanatban töltötte ki és küldte be a jelentkezését az egyetemre. Arra gondolt, talán Gergő megértő lesz majd. Tanulás mellett is lehet háziasszony és anya! Aztán meg, ha dolgozni szeretne az egyetem után, valahogy majd kialakulnak a dolgok. Gergőnek meg kell értenie! Gergő is szereti őt, biztos nem fogja majd elvárni tőle, hogy feladja az álmát!
De Kata nem mert beszélni Gergőnek az almairól. Mert minden energiáját abba fektette, hogy megfeleljen az elvárásainak. Takarított, vacsorát főzött, szépítgette a lakást, és egyre kétségbeesettebben igyekezett elhitetni magával, hogy az élete csodálatos.
Hiába volt minden… Gergő fél éve meglátta és megszerette Marikát, aki arra született, hogy odaadó feleség, háziasszony és anya legyen…
A magára maradt Kata, most kócosan és dagadt szemekkel csak állt az előszobában, kezében a sikeres felvételit igazoló levéllel…
 
….
 
Kata kissé álmosan nyitott be a kórház kapuján. Kezében kávét szorongatott. Jól esett a hideg reggelben a kávé melege. Na meg aztán valahogy ébren is kellett maradnia. Éjjel sokat dolgozott. Már két és fél éve, mióta egyetemre járt, tanulás mellett otthoni munkát vállalt – könyvek digitalizálásában vett részt. Begépelte őket a számítógépébe.
A belgyógyászat a harmadik emeleten volt, meg kellett keresnie az osztályos orvost, aki mellé gyakorlatra beosztották. Remélte, hogy egy idősebb, nagy tapasztalattal rendelkező, türelmes orvos lesz majd, akitől rengeteget lehet tanulni. Miután átöltözött a nővérektől kért útbaigazítást. Garai doktort kell keresnie, aki fiatal orvos, még csak két éve dolgozik itt.
Na, ez is jól kezdődik! – gondolta magában miközben rohant a hatos kórterem felé.
Az éppen nyíló ajtóban futott össze vele. Kata nyújtotta a kezét, elhadarta a nevét, és a férfi szemébe nézett. A barna és a zöld szempár egymásba fonódott, tenyerük összeért és mindketten úgy szorították a másik kezét, mintha az életük függne rajta.  Egy végtelenbe nyúló pillanatig fürkészték egymás arcát, és mindkettejüket elöntötte a furcsa, ismerős érzés, a felismerés, mely szavak nélkül tudatta a másikkal:
Ismerlek téged!
Mióta világ a világ ismerlek.
Szeretlek időtlen idők óta.
Vártalak és most itt vagy.
Sohasem engedlek többé el.
 

“Sorsvonal” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Kedves Viola!
    Nagyon szépen köszönöm! A történet kitalált. Azt szerettem volna valahogy szemléltetni, hogy sohasem tudhatjuk, hogy egy adott esemény szerencse vagy balszerencse, a pillanatban amikor megtörténik. Egy szörnyű eseményről, amit nagyon nehezen élünk meg, kiderülhet idővel, hogy lényeges volt sorsunk egyengetésében.

    Nagy öröm számomra, hogy elolvastad. 🙂

  2. DE JÓ, KEDVES ANDREA!
    Ismét hajnalban vagyok Nálad és hogy valami jól is sikerülhet? Örömmel tölt el.
    Ugye nem fikció? Nyugtass meg. De ha az is, elfogadom, mert végig tetszik az írásod.
    Szeretettel: Viola (f)

Szólj hozzá!