ÍGÉRET A NAGYMAMÁNAK

ÍGÉRET A NAGYMAMÁNAK

Petikét kicsi kora óta a nagyszülei nevelték. Nem azért, mert árva lett, hanem azért, mert a szülei mindketten arra kényszerültek, hogy munkába álljanak. Ugyanúgy, ahogy most is, úgy régebben is nagy gondot okozott a mindennapi kenyér előteremtése. Amikor Petike minden evős, totyogós lett, édesanyja a nagyszülőkre bízta a kisgyermek felügyeletét, ő pedig elment dolgozni. A nagymamák köztudottan nagyon szeretik az unokákat, így volt ez kis hősünk mamájával is. Amit csak tudott, mindent megadott a kisgyereknek, kényeztette, sütött-főzött neki és bárhová ment, mindenhová vitte magával. Ez így volt később is, amikor a kisfiúcska cseperedni kezdett. Hét, vagy inkább nyolc éves lehetett, amikor megbeszélték, hogy kirándulni fognak egy nagyot a hegyekben. Tudván Petike, hogy nagymamája még sosem látott nagy hegyet, így megígérte neki, hogy együtt fognak elmenni oda és ehhez még egy túracipőt is vesz neki a saját zsebpénzéből. A nagymama nagyon boldog volt, izgatottan várta a nagy napot, miközben észre sem vette, hogy a Peti által tett ígéret óta már hónapok teltek el, azután szépen lassan évek is. Még mindig várt a túracipőre, de a fiú mindig másra költötte a pénzét. Hol moziba ment, hol pedig vett egy jó kis magnót, vagy bármit ami éppen megtetszett neki, csak éppen a nagyira nem gondolt. Egyik nyáron a fiú táborozni ment a barátaival. Egy hetet töltöttek a fenyvesekkel borított hegyek között. Amikor onnan hazaért, nagy meglepetés fogadta. Minden barát, rokon jelen volt, dugig terített asztal és virágok. Csak éppen a nagyi nem volt sehol. –Mi történt? Hol van a nagyi?- kérdezte. Édesanyja szomorúan lépett oda hozzá és odasúgta neki, hogy: „a nagyi elment.” A fiú elkomorodva így szólt:
-Pedig megvettem neki a túracipőt. –Sajnos elkéstél vele. – szólt az édesanyja. Peti szája sírásra görbült, eszébe jutott minden szép emlék, amit a nagymamájával éltek át és nagyon bánta, hogy nem tartotta be a mamának tett ígéretét. A túracipő a nagymama féltve őrzött kincsei közé került, kinek mindig mosolygós, derűs arcának emléke örökre helyett kapott a fiú szívében…

“ÍGÉRET A NAGYMAMÁNAK” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Kedves Elisabet!
    Így szokott ez történni, hogy akkor vesszük észre és érezzük az ürt a szeretett ember iránt, mikor már késő. Tanulságos írásodhoz gratulálok. A nagyik nevében (f)
    Barátsággal: Anita

  2. Drága Elisabet!
    Írásod nagyon megható, még a könny is kiszökött a szememből.
    Örülök, hogy olvashattam.
    Szeretettel gratulálok: Viola (f)(l)(f)

Szólj hozzá!