Az őrző

Zaklatottan aludt. Érthetetlen szavakat motyogott. Hálóinge megcsavarodott a testén miközben forgolódott. Bőre verítékezett, haja kócosan takarta el az arcát. Az éjszaka világos volt. A telihold fénye az ablak előtti fára vetült és a szoba padlóján árnyékként újjá rajzolta azt.
Az alvó lány hirtelen felriadt. Felült az ágyban. Szíve olyan erősen dobogott, hogy tenyerét a mellkasára kellett nyomnia, mert úgy érezte mindjárt kiugrik a helyéről. Zihálva vette a levegőt és a rémülettől kiszáradt a szája. Körbeforgatta a tekintetét a szobán, miközben nyelvével végigsimította cserepes ajkát. Nagyot nyelt, majd kényszerítette magát, hogy minél kevesebb zajt csináljon. Minden érzékét megfeszítve figyelt. A folyosón közeledő léptek zaját hallotta. Jeges rémület futott végig a testén. Menekülnie kell! Menekülni, és menteni a tudást. A tudást akarják elvenni tőle, a tudást melynek ő az őrzője. Ha megkaparintják mindennek vége… vége a világnak. Menekülnie kell, mentenie magát, a tudást, a világot.
A léptek a szobája ajtajához értek. Gyorsan visszafeküdt, lélegzetvisszafojtva húzta magára az átizzadt takarót. Kulcs fordult a zárban, a kilincset valaki lenyomta. Ekkor velőtrázó sikoly hallatszott valahonnan a folyosó végéről. Majd hangos csörömpölés, dübörgés. A léptek gyors dobogással távolodtak az ajtaja elől a hangok forrása felé.
Itt az idő!- gondolta, miközben gyorsan kipattant az ágyból. Az éjjeliszekrényt elrántotta a helyéről, és a hátsó falára ragasztószalaggal erősen odarögzített kis csomagot letépte. Papucsát felvette és magára rántotta a köpenyt, amit az ágy végében talált. Más ruhanemű nem volt a szobában, és neki gyorsan kellett cselekednie, nem volt ideje az öltözködéssel bíbelődni. Az ajtónál termett és lenyomta a kilincset. Az ajtó kinyílt! Kívülről a zárban ott volt a kulcs, melyet pár perccel ezelőtt hagyott ott az, aki be akart nyitni hozzá. Végignézett a folyosón. Neon lámpák éles fénye világította meg. Minden ajtó zárva volt, a folyosó üres. A távolból halk dulakodás hangjai törték meg a csendet. Gyorsan elindult a folyosón az üvegajtó felé, mely az ő lakrészét választotta el az előtértől. Az előtérből nyílt a lift ajtajához vezető folyosó. Az üvegajtót kóddal lehetett nyitni. A kódot körülbelül két hete ismerte. Egy elővigyázatlan takarító körül sündörgött, miközben az beütötte a számjegyeket, hogy kiléphessen az előtérbe. Csak a megfelelő pillanatra várt, hogy használhassa. Tenyere izzadt, szíve hangosan dobogott. Olyan hangosan, hogy félt meghallhatják, ezért fejét kapkodva nézett körbe miközben gyors egymásutánban ütötte be az öt számjegyet: 2 2 1 2 2 . Milyen fantáziátlan! – futott át az agyán. Az ajtó hangosat szisszenve nyílt szét előtte. Az előtér csendes volt, sehol egy lélek. Elmosolyodott. A lifthez érve hirtelen elbizonytalanodott. Ha használja észrevehetik. Biztosan be van kamerázva, és bár köztudott, hogy a biztonsági őr éjjel alszik vagy filmet néz munka közben, mégis odatévedhet a tekintete a megfigyelő kamerák által közvetített képre, és akkor mindennek vége. Kis csomagját szorongatva a lépcsők felé fordult. Így nagyobb az esélye, hogy valakivel összefut menekülés közben, mégis kénytelen lesz ezeket használni. Legalább két emeletet kell lefelé mennie ahhoz, hogy arra a szintre érjen ahonnan a folyosó végéről a régi időkből megmaradt külső lépcsőkhöz vezető ajtó nyílik. Kibújt a papucsból, mivel a hangos slattyogó-csapkodó hangokat most muszáj volt elkerülnie. Miközben lefelé futott, hallotta, hogy az alatta lévő emeleten már nincs olyan nyugalom és csend, mint az ő szintjén. Leguggolt a lépcső korlátja mellé és onnan kémlelte az alsó emelet előterét. Egy férfi és egy nő állt a kávé automata mellett és fojtott hangon beszélgettek. Várt. A percek hosszúra nyúltak, és ő egyre türelmetlenebb lett. Néha ijedten felfelé kémlelt, mert félt, hogy észrevették eltűnését és keresik. Mikor a műanyag kávéspoharak a szemétbe kerültek, a pár lassan elindult a folyosón befelé, hátat fordítva a lépcsőnek. A lány gyorsan felugrott és folytatta útját. Megérkezett arra az emeletre, ahonnan megközelíthető volt a régi tűzlépcső. A folyosón nem járt senki, csak egy meghibásodott neon cső halk kattogása törte meg a csendet. Még mindig mezítláb, papucsát és a világot jelentő kis csomagot melléhez szorítva haladt át gyors léptekkel a folyosón. Megtalálta a régi ajtót, viszont úgy látszik átalakították. A felújítás során félig befalazták és ablakot helyeztek a helyére. Az ablak mindkét szárnyát kitárta és kissé megszédült amikor lenézett. A harmadik emeleten állt, alatta fekete mélység. Régen az épület csak három szintes volt, ezért indult innen a külső falhoz rögzített régi, rozoga tűzlépcső. Az épület az évek folyamán sok átalakításon esett keresztül, immáron tíz emeletével tört a magasba. Az éjszaka nemcsak világos volt, de hideg is. A fagyos levegő belecsapott az arcába. Megborzongott. Köpenyét szorosabbra húzta. Egyik lábát átvetette az ablakpárkányon és vadul kalimpálva kereste a lépcsőfokot amire ráléphet. Mikor a lába furcsa, kitekert pózban a lépcsőhöz ért, lassan testét is átbillentette a párkányon. A manőver közben egyik papucsát elejtette. A papucs lezuhant, felszántva a hideg, sötét mélységet és halk cuppanással ért földet. A tudást tartalmazó csomag viszont épségben megúszta. Kijutott! Az épületen kívül, a hideg éjszakában, a rozoga tűzlépcsőn ismét remény hullám öntötte el. Szabad vagyok! gondolta boldogan.

Órák óta kóborolt a fák között. Az ősfás parkot nem sikerült elhagynia. Folyamatosan egy magas kőfalba ütközött, és hiába próbált kijáratot találni, valahogy nem sikerült… Számára a park ismeretlen terep volt. Az épületet csak nagy ritkán hagyhatta el. Az volt az érzése, hogy körbe-körbe jár. Folyton szembetalálta magát egy-egy ismerősnek tűnő fával, vagy bokorral. És aztán megint a fal… az óriásira épített kerítés, mely áthidalhatatlan akadályként emelkedett közte és a külvilág között. A hideg minden porcikáját átjárta és az ólmos fáradtsággal társulva rettenetes teherként nehezült rá. Reményt vesztve vonszolta magát. A gondolatai lelassultak. Egy-egy szó foszlányban törtek elő az elméje mélyéből: a tudás… őrizni a tudást… el akarják venni… menekülni… meg kell menteni a világot…
Az éjszakát lassan kezdte elmosni a hajnal. Egy fa vastag törzsében odú tátongott. Pont akkora, amiben egy összekuporodott test menedékre lelhet. Leereszkedett, térdeit a mellkasához szorította. Hátát a fa törzsének támasztotta és miközben kezdte elveszíteni az eszméletét, kezével görcsösen kapaszkodott a kis csomagocskába.

Gyermek volt… tizenkét éves… A kandalló előtt ült a nagymamájával. A szülei a konyhában voltak. Vidám beszélgetésük, nevetésük kihallatszott az edények csörömpölése mögül. Kint mindent hó borított. Karácsony volt, és a pattogó tűz melege és fénye meghitté varázsolta az estét. Boldog volt. Biztonság, szeretet és valami megfogalmazhatatlan varázslatos érzés járta át a lelkét.
A nagymamája kis csomagot vett elő. -Tessék, nyisd ki! Ajándék!
A gyermek szemei felcsillantak, de a csomagolópapírt mégis türelemmel, áhítattal bontogatta. Nem akarta széttépni. Az ajándék egy kis könyvecske volt. Nem, nem is könyv. Egy füzet! Régi megfakult lapokkal, szamárfülekkel, foltokkal. A füzetben sűrűn teleírt oldalak. A füzet végén viszont üres lapok. A gyermek érezte, hogy valami fontosat tart a kezében, de nem értette mi lehet, ezért kérdőn nézett a nagyira.
-Ez egy füzet amit az anyukámtól kaptam, mikor olyan idős voltam mint te. Teleírta sok jó tanáccsal az élet dolgairól. Fontos dolgokról amiket neki is az anyukája és a nagymamája tanított, illetve amiket ő maga tapasztalt meg. Először csak olvasgattam, forgattam a lapokat. Voltak tanácsok, amiket hasznosnak találtam, és olyanok, amikről azt gondoltam, én másként csinálnám ha az élet engem hasonló helyzetbe hozna. Mikor úgy éreztem én is megéltem már bizonyos dolgokat, elkezdtem írni a füzetbe. Így hát ebben a füzetben van a családunk sok évtizedet átívelő élettapasztalata. És most rajtad a sor, hogy megkapd ezt a tudást. Olvasd, őrizd, majd gyarapítsd.

A nagyi ölelése hosszúra sikerült. Ki akart bontakozni belőle mert meg akarta nézni, hogy mi más van még a karácsonyfa alatt.

Robbanás!
Tűz!
Lángok mindenfelé!
Lángokba átcsapó karácsonyi fények!
A lángokban elvesző szeretett arcok. Anya! Apa! Nagymama!

-Nagymamaaaa! Neee! Nagymamaaa!!!

-Jóóózsi! Gyere gyorsan! Megtaláltam! Hozz gyorsan takarót! Nincs eszméleténél! Órák óta fekhet itt! Szólj be, hogy küldjenek ki valakit hordággyal, elsősegély felszereléssel!
-Ok, megvolt! Mindjárt jönnek. Takard be. Lélegzik?
-Igen!
-Mi az a kezében?
-Az a kis csomag? Az egy füzet. Nem szabad elvenni tőle. Mindenképpen oda kell tenni mellé, hogy hogyha felébred, azonnal rátaláljon. Öt évvel ezelőtt, pont karácsonykor gázrobbanás volt a házukban. Meghaltak a szülei és a nagyanyja. A csodával határos módon a kislány pár karcolással megúszta. Ez a füzet volt a kezében, mikor a tűzoltók kimentették. Nem maradt az egész házból semmi, minden porrá égett. Csak a gyerek meg ez a füzet maradtak épen. Nagy sokk volt ez neki. Azóta kezelik itt a zárt osztályon. Két évig nem szólt egy szót sem. A füzet jelenti neki az egész világot. Őrzi. Mindenkitől félti. Nagy munkájuk van benne a pszichiátereknek. A professzor maga foglalkozik vele. Néha jobban van, úgy tűnik kezdi érzékelni a valóságot, néha viszont visszaesik. Olyankor el akar szökni. Ez már a hatodik szökési kísérlete…

“Az őrző” bejegyzéshez 4 hozzászólás

  1. Kedves Andrea!

    Nagyon tetszett a novellád, mondhatnám úgy is, hogy remek. Nálam Te havi győztes vagy, de én nem a zsűri vagyok. Gratulálok, további eredményes írást kívánok sok szeretettel.

  2. Kedves Andrea!
    Írásod olyan izgalmasra sikerült, hogy ideszegezett a képernyő elé.
    Nagyon jó, szívesen olvastam.
    Szeretettel: Viola (f)

Szólj hozzá!