Kinyújtotta a kezét. Szemét a földre szegezte, és mozdulatlanul térdepelt tovább. Csakúgy, mint minden más napon. Egyhangú életébe a vasútállomáson átmenő emberek különbözősége hozta csak a változást. Kisgyermekek kacaja, anyukák ingerült és fáradt zsörtölődése, párok enyelgése, lopott és kiabált szavak tömkelege, emberek lökdösődése, egymásra oda nem figyelése, az üzletemberek komoly telefonbeszélgetései és a siető léptek. Ez volt a vasútállomás. Egy hely, hol titkos találkák, vagy nem várt találkozások történtek. Hol az emberek egymást tapossák, hogy minél hamarabb elérhessék úti céljukat, ahonnan később majd ugyanolyan sietve távoznak. Ugyan ezen a helyen ült naphosszat, de senki sem szánt rá, még egy pillantást sem. Vagy a telefonjukba mélyedtek, vagy csak úgy szimplán maguk elé meredtek. Nem nagyon mozdult. Hogy nem akart vagy már nem is tudott, senki sem tudta, még ő maga sem. Ő már rég elfogadta ezt. Teljes közönnyel fordult maga és a világ felé. Nézte az előtte gyorsan elhaladó, melegen öltözött embereket, de az agyával nem igazán fogta fel. Az élet számára már nem jelentett semmit. Még szenvedést sem. Az már rég elmúlt. Nem gondolkodott, nem fókuszált semmi különös tevékenységre. Csak lélegzett. Még lélegzett, de már nem sokáig. Néha, nagyon ritkán volt egy-egy pillanata, amikor magához tért a különös révültségéből, de ez már egyre ritkábban fordult vele elő. Ilyenkor eszébe jutott, hogy ember. Hogy neki nem kéne ilyen érdektelennek lennie a világgal és önmagával szemben. Felrémlett előtte, hogy mi volt azelőtt, hogy ide jött volna és elhagyta volna magát. Eszébe jutott a lánya. Majd a temetése. A fia. És az árulása. A neje. A barátja. Majd a keserűsége. Eszébe jutott Isten. Az időszak, amikor hitt, hogy létezik valaki, aki feltétel nélkül szeret. Ilyenkor felelevenedett előtte az a nap is. Amikor döntött. Ám előtte még egy esélyt adott mindenkinek. A fiának. A nejének. A barátjának. Istennek. Esélyt adott nekik, hogy megakadályozzák. Esélyt adott nekik arra, hogy megmagyarázzák és kiengeszteljék. De semelyikük sem élt vele. Sem a fia. Sem a neje. Sem a barátja. Sem Isten. S ezután rájött. Rájött arra, amire előtte még sokan, de ő ezt eddig nem fogadta el. Rájött, hogy nincs értelme. Nincs értelme annak, hogy egész nap halálra dolgozza magát, kiteszi a lelkét a szeretteiért, azért hogy valamit jól csináljon, amiért köszönetképpen észre se vegyék. Rájött, hogy értelmetlen a tudás, ha nem tud vele semmit sem megváltoztatni. Megértette, hogy nincsen olyan hogy örökkön örökké. Rádöbbent az egyetlen igazságra, amely valaha is létezett. Az életnek nincsen értelme. Hiába a sok munka, törődés. Felesleges szeretni, hogyha a végén cserben hagynak. Nincsen értelme élni, ha egyszer úgy is meghalsz. És ha nincsen értelme élni, akkor minek van? Van e egyáltalán értelme valaminek? Érdemes bármibe is energiát fektetni? Megéri e hinni, ha végül kiderül, hogy amiben hittünk, az nem is létezik? Megtérül e valaha minden rossz, amit elviseltünk egy nagyobb cél érdekében, de végül kiderül, hogy a semmiért tettünk valamit. Minduntalan ezek a kérdések merültek fel benne. Valójában miért is él? Mi értelme van mindennek. Az emberek csak rohannak az egyik helyről a másikra, de sehol sem állnak meg, mivel sietniük KELL tovább. Ha meg megállnak, akkor rádöbbennek az igazságra. Az élet értelmetlen. Monoton, egyforma napok egymás után. Ez az élet. Ha pedig színt viszel bele, egy idő után az is kifakul. Szürke napok tömkelege egy két színes folttal, utána meg nincsen semmi. Vajon a semmi jobb a szürke és eseménytelen napoknál? – merült fel a kérdés a fejében. Leengedte a kezét, melyet eddig maga előtt tartott. Lassan megpróbált fölállni. Lábaiba újra életet rázott, majd elindult. Lassan lépkedve haladt. Ő nem sietett sehova sem. Lépett egyet, majd megállt. És ez így ment, amíg a vágányokhoz nem ért. Itt is ideges, és türelmetlen emberek fagyoskodtak. Már mind szerettek volna felszállni a vonatra, hogy folytathassák véget nem érő útjukat. Ő is ott állt közöttük, ám neki most fog véget érni a hosszú, fáradságos és értelmetlen útja. Ezen egy kicsit elmosolyodott. Nem volt benne félelem. Inkább kíváncsi volt. Lehet e vajon valami rosszabb ez eddigieknél? Végignézett magán és átgondolta az életét, majd önmagával teljes egyetértésben arra jutott, hogy nem. Az élet az emberi lét mélypontja. Közeledett a vonat. A peronon lévőket felszólították, hogy lépjenek hátrébb. Óvták őket a semmitől. Pedig az jobb, mint ami itt van. Bebeszélik az embereknek, hogy a halál rossz. Csakhogy tovább szenvedjenek. Ezen gondolatok után az emberünk felnevetett. Keserűen és kárörvendően. Tudta, hogy őrült, de jól érezte magát ebben az állapotban. Elindult. Lenézett a sínek közé, és elcsodálkozott, hogy milyen könnyű. Csak egy lépés. Semmi több. Lépett. Élete utolsó pillanatában, a fájdalom, majd a semmi előtt, anélkül, hogy eljutott volna az agyáig, hitt. Hitt benne, hogy jobb lesz. Hogy lesz értelme annak, hogy szenvedett. Vágyta az újrakezdés lehetőségét. Remény éledt a szívében, hogy lesz valami a semmin belül is. Hogy talál valamit, amiben érdemes hinni, amiért érdemes bármit is tenni. Majd eszébe jutott. A fia. A neje. A barátja. Isten. Remélte, hogy nekik van valami az életükben, még Istenében is, amiért érdemes létezni. Mert anélkül megőrül az ember, és az Isten is.
