A taxi

Péntek délután volt. A piros lámpánál állt és figyelte ahogy egy csinos anyuka igyekezett átkelni az úton, két gyermekével. A napsütötte délután úgy fél órája váltott át borongóssá, és már látszottak az első esőcseppek az aszfalton. Az anyukán legalább három táska lógott, tele a játszótéren eltöltött idő kellékeivel. A gyerekek egymás kezét fogták. A kisfiú egy játék teherautót húzott, utánfutója kavicsokkal teli. A kislány egy hosszú fülű nyuszit szorongatott. Valahonnan, elméje mélyéből előtolakodott egy kép: saját feleségét látta a gyerekeikkel játszani, sok évvel ezelőtt. Váratlanul érte az emlék, és hatására valami fura szomorúság lett úrrá rajta. A gyerekeik már rég felnőttek, családot alapítottak, saját életüket élték. Nem tudta meghatározni mikor, vagy miért, de eltávolodtak egymástól. Csak ünnepekkor, amolyan kötelesség tudatból volt együtt az egész család. Ezek az együttlétek feszengve indultak, udvariaskodással folytatódtak és általában vitával végződtek. Valaki megbántódott, és utána hosszú időn keresztül próbálták valahogy rendezni a dolgokat, de a tüskék csak gyűltek, és minden újabb találkozás alkalmával sokkal könnyebben robbant ki veszekedés, mert felszínre kerültek az eltemetett sérelmek. Egykoron gyönyörű feleségére már hosszú idő óta nem tekintett úgy, mint ahogyan egy nőre a férfiak szoktak. Szépsége elhervadt és valahogy bezárkózott egy olyan világba, ahol csak a lakás rendben tartása, az ebéd elkészítése és a szappanoperák vették körül. Már hosszú ideje csak fél mondatokban kommunikáltak.
A háta mögött álló autó dühödt dudálása mozdította ki a merengésből. A lámpa zöldre váltott, indulni kell. Megrázta magát és visszaterelte figyelmét a forgalomra. Hogy a torkában felgyűlt keserűséget leöblítse, kortyolt a vizes palackból amit mindig magával hordott. Egy címre igyekezett. A mai napon ez lesz az utolsó fuvar, gondolta. Zsebében ott lapult a bevásárlólista. Amint célba érnek utasával, gyorsan bevásárol. Vesz majd búzasört is, hogy iszogassa este miközben megnézi a focimeccset. Ettől a gondolattól egy kicsit felvidult. Bekapcsolta a rádiót, és mélyebbre nyomta a gázpedált. Egy taxi legyen gyors és pontos.
A kanyar után azonnal észrevette, hogy az utasa már a ház előtt várakozik. Először azt hitte, hogy egy gyerek ül a bőröndön, de ahogy közeledett, látta, hogy egy fiatal lány az. A ruhái lógtak rajta, nagyon vékony volt és törékeny. Bőre sápadt, szinte átlátszó. A fején a meleg ellenére sapkát viselt. Amikor a taxi megállt előtte, nehézkesen felállt a bőröndjéről, és kicsit megtántorodott. Az ajkai kifehéredtek. A taxis hirtelen azt hitte, el fog ájulni, ezért gyorsan kiugrott az autóból, és a hátsó ülésre segítette. A bőröndöt a csomagtartóba tette, majd megkérdezte a lánytól, hogy hova viheti. A lány megadta a címet – kórház. Miközben besorolt a forgalomba, belenézett a visszapillantó tükörbe. A lány összekucorodott a hátsó ülésen. Cipőjét levetette, térdeit a mellkasához húzta, átkarolta őket, és nekidőlt az autó ajtajának. A homlokát az üveghez nyomta és nézte az utat.
– Kicsit nehézkesen fogunk haladni. – mondta a taxis. Péntek délután van, ilyenkor nehéz átkelni a városon, nagyon zsúfoltak az utak.
A lány egy ideig nem válaszolt. A taxis azt hitte elaludt. Majd egyszer csak mégis beszélni kezdett.
– Nem baj, ha sokáig tart. Nézem közben a várost. Jól meg akarom figyelni, mert ez az utolsó alkalom amikor látom. Meghalni megyek a kórházba.
A szavak súlyosan szántották fel a levegőt, ami a nyomukban mintha jéggé fagyott volna. Belélegezhetetlen lett… A taxis megborzongott. Valamit válaszolni akart, valami okosat, vagy csak közhelyesen megnyugtatót, de a torka kiszáradt, az agya meg mintha cserben hagyta volna, mert hirtelen nem jutott eszébe semmi.
– Leukémiás vagyok. Kaptam kezelést, de úgy tűnik nem használt. Délután beszéltem az orvosommal és elmondtam, hogy rosszabbodik az állapotom és egyedül vagyok, nincs mellettem senki. Ő javasolta, hogy szedjem össze a holmimat és menjek be. Ő ma ügyeletes, fogadni fog. Azt mondta bent maradhatok a kórházban… a végéig…
A taxis sokat látott ember volt. Az autóban számtalan sorsra, élet útra derült már fény. Az utasok nagy része szívesen beszélt magáról. Elpanaszolták gondjaikat, bajaikat, és néha megosztották vele örömeiket is. A taxis jó hallgatóság volt. Voltak állandó utasai, akiket rendszeresen fuvarozott és így egy-egy család életébe, szinte beépült. A múlt héten is ő vitte a két öreget a Damjanich utcából a kórházba, ahonnan a férj már sohasem tért haza. Aztán a tegnapi napon az özvegyet fuvarozta végig a hivatalokhoz, ahova be kellett jelentenie a férje halálát. Büszke volt arra, hogy mindig tudott valami vigasztalót mondani, el tudta terelni a figyelmet a tragédiáról, és mosolyt tudott csalni az emberek arcára a legnehezebb helyzetekben is. Viszont a törékeny lány a hátsó ülésen elnémította. Nem tudta pontosan megfogalmazni, hogy a fiatal emberre váró halál hatotta-e meg ennyire, vagy inkább a tény, hogy a lány egyedül van. Egyedül megy be a kórházba meghalni.
– Ne vegye tolakodásnak, hogy megkérdezem, de hogyhogy egyedül van? A családja nem tud önnek segíteni?
– Nincs családom. A szüleim autó balesetben haltak meg amikor két éves voltam. Az egyedüli rokonom a nagymamám volt. Ő nevelt fel. Nehezen éltünk, de nem panaszkodhatom. Szeretett engem. Mindig arról álmodoztunk, hogy majd egyszer elmegyünk megnézni a tengert. A nagymamám járt fiatal korában a tengerparton. A nagyapámmal. Készült róluk ott pár fotó. Nagyon boldogok voltak akkor, ott. Talán az utolsó boldog és felhőtlen pillanatok a nagymamám életében… Nagyapám fiatalon meghallt. A nagymama egyedül nevelte fel az anyukámat, majd elveszítette őt is. Erősnek kellett maradnia, hogy engem nevelhessen. A képek a tengerparti nyaralásról voltak a legnagyobb kincsei. Rongyosra nézegettük őket. Mama mesélt a hullámok hangjáról, meg arról, hogy a homok milyen finom és milyen jó benne mezítláb sétálni. Azt mondta, hogy a tengernek illata van. Tenger illata. Néha megszagoltam a fényképeket, hátha érzem rajtuk a tenger illatát… Azt mondta látta a napot, amint kiemelkedik a tengerből, azon a helyen, ahol a víz az éggel összeér. Néha rajtakaptam, ahogy a képekkel az ölében zokogva sír. Ilyenkor csendben maradtam, kiosontam a szobából, és úgy tettem mintha nem láttam volna. Előttem sohasem sírt. Volt egy kis perselyünk. Abba gyűjtögettük a pénzt az útra. Nagyon szerettem volna elmenni a nagymamával a tengerpartra… Tavaly halt meg… Magamra maradtam. Az orvos azt mondta, talán a megrázkódtatás is közrejátszott abban, hogy megbetegedtem. És most már én sem láthatom a tengert…
A taxis mélyen hallgatott. Olyan váratlan érzelem hullámok keverték fel, amiket alig tudott uralni. A lány egyedül fog meghalni a kórházban, és sohasem láthatja a tengert… A tenger! Ő már látta a tengert. És talán róla is készült ott pár fotó. De már nem emlékszik rá, hogy hova tette őket. Talán az egyik fiók mélyére… Nagyon fiatal volt akkor, gondtalan, bohém, tele álmokkal és tervekkel. Igen, szinte látja magát ahogy bohóckodik a fényképezőgép előtt, miközben a forró homok perzseli a talpát! A következő nyáron megismerte a nála nyolc évvel idősebb, férjes asszonyt, akibe halálosan szerelmes lett. Halálosan, mert ez a szerelem megölte a gondtalan fiatalságot, és semmivé tette az akkor dédelgetett terveket és álmokat. Az események más útra terelődtek. Hat hónapig bujkáltak, majd az asszony elvált, hogy ismét férjhez mehessen. Az alig húsz éves fiúból hirtelen férj, majd apa lett. Így aztán alá kellett rendelnie az álmait a szükségleteknek – család fenntartó lett, az irodalmári tevékenység meg nem fizetett valami jól… A barátaitól eltávolodott, mert a felesége nem szerette a társaságukat. A színház, a koncertek is elmaradtak, mert a felesége nem szeretett sehova se járni… Hamar rájött, hogy a nő akit elvett szellemileg nem illett hozzá, nem volt igazi társa. A házasságuk elején, amíg a szerelem tartott, ez elviselhető volt. A nő szép volt és kívánatos, és ez mindent felülírt. De az idő múlásával egyre nehezebben viselte az életet amit élt…. Nem a saját útját járta! Olyan volt mintha valaki más nadrágját hordaná – nem illett hozzá, kényelmetlenül érezte magát benne, szorította. És most valahonnan, a lelke legmélyéről előkerült egy kép egy fiatal srácról, teli álmokkal és tervekkel, aki bohóckodik a tengerparton, miközben a forró homok perzseli a lábát.
Hátranézett. A lány arcán könnycseppek gördültek le. Hirtelen kellett végiggondolnia rengeteg mindent, de elméje felvillanyozódott a felismeréstől, hogy most, ebben a pillanatban, nincs más lehetőség. Egyszerűen nincs más választása!
Elővette a GPS-t és betáplálta a célt. Ha szép nyugodtan haladnak, akkor is időben odaérnek, hogy láthassák amint a nap felkel. Kiemelkedik a tengerből, azon a helyen, ahol a víz az éggel összeér.

“A taxi” bejegyzéshez 6 hozzászólás

  1. Hát ez meghatóan szép olvasat volt így kora reggel Andrea.Egyik szemem sír a másik "mosolyog".
    M:):(rcsi

Szólj hozzá!