Parancs teljesítve

Yonas lehorgasztott fejjel állt a felesége és kisfia sírja előtt. Búcsúzni jött ki a kertbe a sírokhoz. Saját maga temette el őket a kert elülső részébe, mert halálukkor már nem működött semmiféle temetkezési szolgáltatás. Az emberek csak egyszerűen meghaltak, ahol éppen érte őket a halál. Lassan megszűnt minden szolgáltatás, nem volt áram, nem működött a gázszolgáltatás és a vízcsapokból sem folyt már ivóvíz. A házakban, a lakásokban és kórházakban mindenütt holttestek hevertek, nem volt, aki eltemesse őket, mert mielőtt valaki elszánta volna magát szerettei eltemetésére, már maga is halott volt.
A járvány iszonyú gyorsan és hatékonyan pusztította az embereket, szinte alig egy hónap alatt elnéptelenedtek a települések, kihaltak a nagyvárosok, megszűnt a közlekedés, mozdulatlanság és csend honolt a kísértet városok kihalt utcái felett. Nem hallatszott már a gyermekek sírása és a szülők jajveszékelése, dermedt hallgatás uralta a vidéket, – csak szél cibálta változatlanul a fák ágait. Fényt csak nappal lehetett látni, egyébként vaksötét volt minden. Rövid és kilátástalan harc után fokozatosan megszűnt létezni az emberiség.

Eleinte még próbáltak úrrá lenni az ismeretlen betegségen, az egészségügy az egész világon heroikus küzdelmet folytatott a betegek megmentésért. A világszerte szinte egy időben támadó ismeretlen kórokozó ellen azonban semmiféle hatékony ellenszert nem tudtak kifejleszteni. A tudósok és orvosok csak találgatták, hogy vajon mi okozta a váratlanul fellépő magas lázat, a szervezet rohamosan gyors és visszafordíthatatlan megsemmisülését. Mindenféle mende – monda kapott szárnyra: idegen bolygóról behurcolt vírus, földön kívüliek jól szervezett támadása vagy valami elmeháborodott személy bosszúja az emberiség ellen.
Az igazság szerint senki nem tudott elfogadható magyarázattal szolgálni a világon mindenütt egyforma intenzitással pusztító járványra. A politikusok szokás szerint össze – vissza beszéltek, és igyekeztek lelket önteni az emberekbe, de rövid időn belül megszűnt minden média szolgáltatás. Sorban elhallgattak a TV és rádióadók, megszűnt a mobiltelefon szolgáltatás, nem jelentek meg az újságok és persze áram hiányában leállt az internet is.

Egyszerűen nem volt, aki az egész ellátó rendszert működtesse, így szinte hetek alatt évezredeket léptek vissza az emberiség történelmében.
Yonas városában is a sötétség és a káosz uralkodott. Néhány helyen tűz ütött ki és egy – egy ház porig égett. Az utcákon sok elhagyatott és összetört autó állt, a házakban elhullott háziállatok és temetetlen holttestek hevertek. A tömegközlekedés sem létezett már, a buszok és vonatok valahol útközben elakadtak, az utasok vagy a járművekben, vagy azok mellett lelték halálukat.
Az emberek pánikszerűen igyekeztek elmenekülni a betegség elől, de nem volt hova menni. Nem segített semmiféle karantén, vagy elkülönítés, sem fertőtlenítőszer, sem védőoltás vagy gyógyszer. Az ismeretlen betegség mindenkit utolért, hiába tettek kétségbeesett intézkedéseket a hatóságok, egyszerűen nem létezett hatékony védekezés a pusztító és megállíthatatlan járvány ellen.
Egyre nagyobb lett a csend, csak néha zavarta meg a kísérteties nyugalmat egy-egy távoli robbanás zaja. A bűz elviselhetetlen volt, az oszlásnak indult holttestek újabb fertőzést okozhattak volna, ha még lett volna kit megfertőzni, – de nem volt.
Yonas nem halt meg. Furcsa módon még csak meg sem betegedett, miközben környezetében egyre – másra haltak az emberek.
Maga sem értette, hogy miért maradt életben, miközben körülötte aratott a halál. Meghalt mindenki, akit szeretett, a családja, barátai, munkatársai, akikkel együtt dolgozott a hivatalban, az ismerősei, szomszédjai. A járvány kitörésétől számított alig egy hónap múlva tökéletesen egyedül maradt.
Legszívesebben véget vetett volna az életének, de aztán még sem tudta rászánni magát erre a végzetes lépésre. Csak sodródott az eseményekkel, ápolta a hozzátartozóit, amíg csak lehetett, gondoskodott az ellátásukról, hozta az egyre rosszabbodó híreket a városból.
Élt egyik napról a másikra és nem értette, hogy őt miért nem támadta meg a betegség. Igyekezett mindent megtenni szerettei szenvedéseinek enyhítésére, de tulajdonképp semmi érdemlegeset nem tudott tenni. Mindenki meghalt körülette, nem volt kihez szólnia, nem kérhetett senkitől segítséget, csak magára számíthatott, mindenre magának kellet megoldást találnia.
A napok lassan múltak, mégis hónapok, majd egy év telt el. A járvány után egy évvel Yonas úgy érezte el kell mennie, mert megbolondul a folytonos egyedülléttől. Az örökzöld japán babérból vágott csokrokat Marthe, és a kisfia sírhantjára helyezte.
– El kell mennem Marthe. Nem bírom itt tovább!
Szerette volna elmondani, hogy belefáradt az egészbe, hogy mennyire hiányoznak neki, hogy mennyire szerette őket. A könnycseppek lassan peregtek le az arcáról.

Ebben a pillanatban megszólalt a testébe épített csipogója. Meglepődött, már annyira régen kapott utoljára utasítást!

– Bravó TMX-12-es! A parancsot kiválóan teljesítette, az emberiség 99,9 százalékban elpusztult az Ön áldásos beavatkozásának köszönhetően. A Vezér maximálisan elégedett Önnel, számíthat a legmagasabb fokú elismerésre!

– Az új parancsnak megfelelően alakuljon vissza! Leveheti azt az undorító emberi formáját, melyet hosszú éveken át kellett viselnie! Még egyszer gratulálok!

Yonas egy pillanatig habozott, majd parancsnak megfelelően visszaalakult űrlénnyé. Tudatában valami halvány emléknyom motoszkált, hogy valahol, valamikor egy férfinak felesége és gyermeke volt egy, a lakók által Földnek nevezett bolygón…
Elhessegette magától ezt a furcsa érzést.
– A parancs teljesítve! Jöhet az invázió!