Szilvi és Judit gyermekkori jó barátok, felnőtt korukban is fenntartották a barátságukat, bár férjhez menetelük után elég távol laktak egymástól. Évente legalább egyszer összejöttek, s ilyenkor lelkesen felemlegették együtt töltött gyermekéveiket. Most éppen egy alkalom adódott az István napi vásár ürügyén. Vidáman merültek bele a vásári forgatagba – megnéztek, kipróbáltak mindent, amit lehetett. Vásároltak mézes pogácsát, dobáltak karikát, megbámulták a kóklert, a tűznyelőt, felültek a láncos lupuhitára, végig járták a kirakodóvásárt, közben benemállt a szájuk, egyfolytában beszéltek, kacagtak, mint régen kislány korukban.
Jártuk-keltükben a bódékon kívül, egy terebélyes fa alatt megláttak egy jósnőt üldögélni. Kényelmesen terpeszkedett a párnái között, előtte zöld terítővel letakart, asztalként szolgáló, nagy kő. A lapos kő előtt a jósnőhöz járulók számára gyékényszőnyeget terítettek le. A nő öltözékén semmi nem utalt jósnőre, ugyan olyan nyári ruhát viselt, mint bármelyik fiatal nő a forgatagban, egyedül az előtte kiterített kártyák mutattak a tevékenységére.
– Gyere csak, hallgassuk meg, mit tud mondani! – húzta Szilvi a barátnője kezét a hevenyészett jósda felé, ahonnan éppen távozott egy „vendég”.
– Szabad? – kérdezte Szilvi, és a jósnő intésére lekucorodott a gyékényre.
Judit állva maradt, mintegy jelezve, hogy ő kívülálló, mégis őt szólította meg először a „Szibilla”.
– Megkérem, tartózkodjon mindenféle véleménynyilvánítástól, és ami itt elhangzik az magánügy, tekintse éppen úgy titoknak, mint én.
– Értettem! – válaszolta Judit megilletődve.
– Azért… – kezdte volna Szilvi, de a jósnő leintette.
– Ne szóljon egy szót se, most még én beszélek.
Szilvi csak bólintott, hogy megértette.
– Akkor most beszéljünk önről, kedves! – fordult Szilvi felé – Látom, hogy a vidám külső mögött nyugtalanság és bizonyos félelem rejtőzik. Amit mutat magából az csak máz.
– A férjem…
– Tudom, tudom, hogy mai szóval élve kiegyensúlyozott párkapcsolatban él, de azt is tudom, hogy ez is csak felszín, mint ahogy az előbb is mondtam. Ez a hárítás nem tudatos ugyan, mégis jelen van, bármennyire is igyekszik nem venni tudomást róla. Ha kérdése van, tegye fel!
Szilvi csak üres fecsegésnek tartotta ezeket a szavakat. „Blabla, de én, majd megfoglak!” – gondolta kissé dühösen.
– Igen, már előbb is meg akartam kérdezni, miért ez nagy, lapos kő az asztala?
– Köszönöm, hogy megkérdezte. Ritkán teszik fel ezt a kérdést. Ez egy nagyon különleges kő, nézzenek szét, ameddig a szem ellát nincs hasonló a környéken. Hogy került ide, nem lehet tudni. Évszázadok óta itt van, talán több is, mint ezer esztendeje. Energiát sugároz magából, és az emberek a legrégebbi időktől a mai napig is természetfeletti tulajdonságokkal ruházzák fel. Már a 13-ik századi íratok is említik, mint régi pogány szertartások helyét. Az egyház tiltotta tőle a népet, még a közelébe sem volt szabad menni – szigorú büntetést szabtak ki arra, aki megszegte a tilalmat. Egy 1250-ből származó periratban olvashatjuk, hogy Emmanuel nevű parasztra húsz botütést róttak ki, mert a „kőtől kért tanácsot”, mit tegyen haragosa ellenében.
– Igazán érdekes – vetette közbe Szilvi és igyekezett valahogy kényelmesebben elhelyezkedni a gyékényen.
– Most tegye a két tenyerét a kőre! Így a terítőre. Jól van, most mondja, mit érez?
– Meleget! Jön fel a meleg a karomon végig… Félek! Jaj, ne! – kiáltotta és felugrott.
– Mi az? Mi történt? – rémült meg Judit.
– Fizesd ki, s menjünk!
Judit pénzt adott a jósnőnek, aki köszönet képen megjegyezte.
– A kő soha sem hazudik!
A két barátnő gyors léptekkel eltávozott a rejtelmes kőtől és Szibillájától.
– Gyere, üljünk be ide a kávézóba! – hívta Judit a sápadt, remegő Szilvit
– Nyugodj meg kicsit, s mondd el, mi történt.
– Ott annál az átkozott kőnél egy olyan furcsa érzés tört rám, hogy úgy éreztem mindjárt elájulok, aztán megláttam őket!
– Kiket?
– Jaj, Istenem, hát Mártont, az én Mártonomat, akiben annyira bíztam! Őt láttam egy barna bőrű, ázsiai lány karjai között. Egy tipikus szállodai szoba kanapéján.
-Ó…
– Egy idegen ölelte az én Mártonomat! Jól emlékszem, mennyire meglepett, hogy fehér bőre milyen élesen elütött a lány barnaságától. Ilyen apróságok rögzültek, s ezek jobban fájta bárminél.
– Csak a fantáziád játszik veled!
– Nem, nem! Egészen pontosan láttam mindent, a szobát, a vízesést ábrázolóképet a falon, a sárga ágytakarót, az ázsiai lány arcát. Mostanáig soha sem láttam, de ezután megismerném ezer közül.
– Kérsz kávét?
– Inkább egy narancslevet, de nem is, nem kell semmi. Rohanok, hogy ennek a dolognak utánanézzek!
Ezzel ott is hagyta Juditot, kirohant a kávézóból. A barátnője csak nézett utána.
Otthon Szilvi felhívta Mártont, de nem vette fel a telefont, csak az üzenetrögzítő jelentkezett. Az asszony egész délután az ablaknál állt nagy idegesen, várta haza Mártont. Már estébe hajlott az idő, amikor nagy lendülettel benyitott. Szilvi megfordult, de tekintetében nem a viszontlátás öröme csillant meg, hanem valami egészen más. Az ember meg is döbbent, még hátra is lépett, mintha menekülni akarna a kitörni készülő vihar elől.
– Te gazember, te mocsok! – indult is a támadás.
– Mi történt, minek dühöngsz?
– Még kérdezed? Láttalak ezzel a két szememmel, hogy ott hetyegsz azzal az ázsiai nővel a szállodában. Ne tagadd! Láttam!
– Miket beszélsz? Megbolondultál?
– Láttam éppen úgy, ahogy most téged látlak! Sárga ágytakaró, tájkép a falon vízeséssel. Soroljam?
– A francba! Megmondtam, hogy ne legyen felvétel! Megölöm őket! – kiáltott fel dühösen és elrohant, még az ajtót se csukta be.
„Szóval, igaz. Nem csak a fantáziám játszik velem!” – nézett utána megdöbbenve Szilvi.
A férfi pedig kocsiba vágta magát és néhány perc múlva berontott a szállodába, egyenesen az igazgatóhoz.
– Megmondtam, hogy ez privát randi, nincs filmezés, kamerázás! – üvöltötte, hogy még az ablakok is rezegtek bele.
– Nem is volt felvétel, főnök! Le ne harapja már a fejemet! Szóltam a fiuknak, és feléje se mentek a szobának.
– Nem hiszek neked! Gyere, ellenőrizzük le!
Semmi nyomát nem találták a filmezésnek, fényképezésnek és a „stáb” is tagadott minden ilyesmit.
– Hát, ez érthetetlen! – nézett bizonytalanul a többiekre.
– Az…
– Megyek, kérdezzem meg, mi is ez az egész?
Otthon Szilvi, bár nagyon zaklatott volt, elmondta, hogy a jósnőnél jelent meg előtte ez a jelenet. Márton nem is kérdezett többet, hanem ment megkeresni a jósnőt és Juditot. Csak ez utóbbit találta meg, még mindig a kávézóban üldögélve. A jósnőnek nyoma veszett.
– Pontosan mikor történt ez a látomás? – kérdezte Márton izgatottan a lányt.
– Meg tudom neked mondani, szinte percre pontosan, mert nemrég harangoztak délre, és én azon gondolkodtam, hogy ha végzünk ezzel a szamársággal, mehetünk ebédelni. Félegy körül lehetett.
– Döbbenet! Ez nem lehet igaz! Pont akkor… – motyogta a férfi elképedve, hiszen a két időpont, a látomás és a légyott, egyezett.
Ameddig Márton odavolt, Szilvi összeszedte magát és dühödt tettvággyal előhózta a két nagy bőröndöt az ágy alól, és az ura ruháit, cipőit, iratait, fürdőszobai dolgait mind belerakta. Meg is telt velük a két bőrönd, és kitette az ajtó elé. Mikor este megjött Márton, nem engedte be – a biztonsági láncot már akkor beakasztotta, ahogy a csomagokat kirakta.
– Mi ez a bolondéria? Engedj be azonnal! – kiabált a férfi az ajtó előtt.
– Menj vissza az ázsiai nődhöz! Ide ne dugd többé az orrodat!
– Mégis mi a bajod?
– Tudod te jól, s most már én is tudom. Elárultad magad.
– Ez nem lehet igaz! Engedj be!
Addig-addig még végül Márton vette a bőröndöket és átment a szállodába, ahol ő volt a gazda. Szilvi pedig még másnap beadta a válókeresetet. Különös válóper kerekedett belőle. Már az előzetes meghallgatáson szinte nevetségessé vált Szilvi álláspontja, hogy a férj hibájából mondják ki a válást.
– Tisztelt bíróság! – kezdte Márton ügyvédje – Védencemmel sem tagadni, sem megerősíteni nem óhajtjuk a felperes állítását, csak azt kérdezzük, tisztelettel, hogy egy látomás alapján lehet-e ítéletet hozni?
Az események váratlan fordulatot vettek – néhány újságíró szenzációt szimatolt az ügy mögött és kutatást végeztek a férfi munkája körül, ennek az lett az eredménye, hogy a felperes Szilvi minden követelését teljesítve Márton gyorsan be akarta fejezni az ügyet. A lavina azonban már megindult. A botrányt nem lehetett elkerülni. Márton kénytelen volt áthelyezni más országrészbe „tevékenységi körét”.
Kedves Kitti!
Meglepődve láttom, hogy ezt a régebbi írásomra rábukkantál. Köszönöm!
Üdv: Szabolcs B)
Furcsa dolgokat produkál az élet! Az emberek is néha megbuggyannak, mint a napra tett kaja. Örvendtem ennek az írásodnak, amiből tisztán látszik milyenek is vagyunk mi egyáltalán. 😉 Akár az egyik oldalt nézem, akár a másikat, zsák a foltja effektust találok, és akkor még az újságírók sehol sincsenek. 😀
Kedves Rita!
Ehhez a történethez az ötletet egy valóban megtörtént bírósági eset adta, ahol a válóper alapja egy vélt és félreértett látomás volt. Az iparszerüen űzött jövöbelátás nyílvánvalóan csaláson alapszik.
Örültem a jelentkezésednek – itt is!
Szeretettel: Szabolcs