A kő

Az ember sétál az út szélén, cipője orrával adébbpöccint egy kődarabkát, vagy mondjuk: kavicsot. Az felháborodik:
– Mi szükség volt erre? Én nagyon jól éreztem magam eddigi környezetemben. Most újra és megint alkalmazkodnom kell – gondolta a kődarab, de azután laposabbik oldalán végre megállapodott. – Mert nem is lenne az baj – folytatta -, hogy néha máshová kerülök, de gyakran adódik úgy, hogy új szomszédkövek, vagy primitív homoktúrás támogatására szorulok, magam pedig állandó és nagyon kellemetlen bizonytalanságban, gyakran bizony súlypontommal fölfelé várom a jószerencsémet. Márpedig hosszú évszázadok múlhatnak el, amíg végre újra történik valami és visszakaphatom békémet. Akkor azután újra boldog leszek. Egészen különleges élmény ez. Hirtelen megszűnik bennem minden feszültség és kétség, jövőmet pedig újra békésnek látom.
Lehet, hogy jobb az útszéli kavicsnak. Legtöbbjük világlátott, mert hol egy gyermek, hol egy vágtató ló patája, lezuhogó víz vagy rengés mozdítja tovább és megint tovább. Tudok olyanokról, akiket távoli tájakról hoztak vagy már azelőtt is szállítottak valahonnan valahová. Persze kétségtelen: az ilyen kövek sorsa az állandó szorongás vagy éppen a jövőtől való mérhetetlen rettegés. Egyetlen vigaszuk, hogy életük egy tartalmas, eseménydús lét. Hiába adódik azonban egy-egy nyugodt, egyensúlyban eltöltött napjuk vagy sok-sok évezredük, mert egész létüket áthatja a kétség: ;jaj, jaj, mikor jön egy erő, amely újra kimozdít egyensúlyomból?;
És a kődarabka folytatta:
– Ismertem egy sziklaormot. Közvetlen mellette feküdtem magasan a felhők fölött, az örök hó világában, amíg egy nap iszonyú fényességre eszméltem. Fokozódó izgalommal figyeltem az orom oldaláról lehulló kövér vízcseppeket és erecskéket. Akkor, már tudtam előre, csak pillanatok vannak hátra addigi kiegyensúlyozott nyugalmamból. Az oromról a megolvadó-leszakadó hó és jég kimozdított egyensúlyomból és durván elsodort, szinte kilökött a legszörnyűbb semmibe. Csak zuhantam, szinte pörögtem önmagam körött. Néha össze-összekoccantam más kövekkel, jégtörmelékkel, míg végül tompa huppanással elértem egy fűborította lejtő szélét, ahol azután hamarosan a legszerencsésebb módon, fekve sikerült elhelyezkednem. Egy egész világra láttam rá onnan, amint az alattam elterülő táj képét felfogtam. Eshettem volna szerencsétlenebbül is, de nekem így alakult. Érdekes, örömömben mennyire elkalandoztak akkor-kelt gondolataim. Ezért juthatott eszembe a kérdés: mikor és hogyan kerülhettem én olyan szédítően magasra, hogy ott feküdhettem a hótakaróm alatt amióta csak emlékezni tudok. Nekem azonban azelőtt is kellett léteznem! Volt néha sötét, volt néha egy kicsit világos: ahogyan mi szeretjük. Kerestem a pillanat emlékét, amikor először néztem fel kétségtelen tisztelettel a szinte hegyes sziklacsúcsra: az Oromra. Persze. Valójában éppen a hó olvadásakor láthattam először. Ez csak egyet jelenthet, mert nincs az a szél, nincs az a víz-sodrás, amely fölvinne egy magamfajta kis követ ilyen magasságba. Vagyis: valamikor föntről eshettem a hóba…az Orom tövébe. A holdról, nem? Nevetséges…
Most, hogy megnyugodtam, azon merengek, mennyi út, mennyi idő lehet mögöttem…
Hihetetlen, mégis rémlik valami a múltból. Rengett a világ és tüzes sziklák döntötték le az Ormot. Hullámzott körülöttem az egész világ. Vetődtem egyik helyről a másikra. Pillanatig sem volt nyugtom. Forró szelek, hideg esők, havazás, gőzölgő fortyogás váltotta egymást. Micsoda idők! Micsoda világ volt az!
Azután történhetett valami. Egy ideig ott feküdtem biztonságban félig földbe taposva egy ösvény szélénél, ahol nem is olyan rég valaki egyszerűen megbiccentett. Kikapart a földből. Csak engem! Annyi-annyi más kő mellől fölvett és nagy lendítéssel beledobott egy tóba. Hogyan kelhet valakinek ilyen elvetemült gondolata, hogy felvegyen…egy követ…és elhajítsa? Mi ennek az értelme? Mi ebben a jó vagy érdekes? Eldobott. Bele a vízbe. Messzire. Egészen be a kis hegyi tó közepébe megszüntetve addigi nyugalmamat, bizonytalanná téve mindent, amely létezésem jövője. Láttam, amint a víz sötétebb és sötétebb lesz körülöttem. Azt hittem, soha nem lesz vége. Merültem. Lefelé. Itt, lent, már teljes a sötétség. Igaz, fekszem és egyensúlyom is újra visszanyertem. Odafent ez lenne a mindíg áhitott boldogság. Hiszen ez maga a megelégedett biztonság és béke. Itt lent azonban híg, mozdulatlan iszapban fekszem. Márpedig az iszap a kő legprimitívebb rokona. Karakter nélküli, megfoghatatlan semmi. Iszonyat fog el, ha arra gondolok, hogy létezésemet itt kell bevégeznem, hiszen ha szikrát vetek sem látja senki: én egy kő vagyok! Itt, ahol még csak meg sem biccenthet valaki. Mindíg az egyensúly volt létem legnagyobb vágya és reménye. Minden kő vágya ez! Most, itt lent a sötétben, a mélyben új gondolatok lepnek meg. Ha legalább néha feltűnne egy kis fény, azzal megmaradhatna egy apró éltető reménye létem egy majdani folytatásának. Egy tóba dobott kőnek azonban még a remény sem marad meg: nem emeli föl senki. Onnan többé már semmi el nem mozdíthatja. Semmi. Legfeljebb egy új vagy egy másik világ.

Göteborg, 2007.

“A kő” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Kedves Laca, Te tudod, mennyire örülök, hogy olvastad ezt a prózát, itt köszönöm meg az ôszi versem olvasását is. Lehet, hogy a prózának inkább A BÜVÖS KÖ címet kellett volna adnom, talán többen megnyitották volna. Most én is rossz olvasó vagyok, mert már ég a szemem: 5-én lapzárta van és két szeptemberi elôadásról és a Göteborgi Könyvvásárról kell írnom (t.k. hosszú beszélgetés Jókai Annával, Kukorelly Endrével és még 6-7 másikkal).

    Folytatom is.

    Köszönöm és ölellek!

    Laci

Szólj hozzá!