Szűnni nem akaró eső

Néhány évtizede történt, amit most elmesélek, valahol Szibériában. De tulajdonképpen hely is, és idő is mindegy, bárhol, bármikor megtörténhetett volna hasonló.
Egy kisváros élte a maga csendesen csordogáló életét valahol a tajga közepén. Elég messze voltak a nagyvilágtól, de még tőlük is messzebb voltak azok az emberek, akik kint a tajgában, mindenféle civilizációtól érintetlenül, régi hagyományok által rögzített módon éltek. A kis tunguz falu emberei ritkán érintkeztek a városiakkal, többnyire csak akkor, ha egy-egy kereskedő kimerészkedett hozzájuk prémért, értékes állati prémeket vásárolni.
Az egyik nyáron nagy aszály sújtotta a vidéket, dühöngött a szárazság mindenfelé, tönkrement minden vetés. Várták, várták a feloldozó esőt, de hiába, heteken keresztül még egy kicsinyke felhő sem mutatkozott az égen. Nem éppen ünneplésre való időszak az ilyen, de a nagy hivatalos állami eseményt meg kellett ünnepelniük. Valamelyik vezetőnek az az ötlete támadt, hogy a nagy ünnepélyre hozzák el busszal a kis tunguz falu embereit is, ezzel is mutassák a Felsőbb Szerveknek, hogy náluk bizony a különböző fajtájú emberek békességben élnek.
Ahogy eltervezték, úgy is cselekedtek. Az ünnepség rendben zajlott, délután szinte az egész városka kint üldögélt étel-ital mellett a város melletti nagy réten. Az idő továbbra is napos volt, és szélmentes, folyt a bor, a vodka, zavartalanul ünnepeltek.
A tunguzok egy kis elkülönült csoportot alkottak, természetesen étel-ital nekik is adatott, de a néhány hivatalosan melléjük rendelt emberen kívül nemigen beszélgettek másokkal. Egyszer csak valaki – talán elég sokat ivott már – azzal szólította meg őket:
-Ti nem tudtok esőt csinálni? – s ezen persze mindannyian jót nevettek. Mindannyian, kivéve a tunguzokat. Ők hallgattak. Mikor a hallgatás szétterjedt, előlépett a csoportból öt apró öregasszony. Senki sem tudta a korukat, azt sem, hogy mindig ilyen kicsik voltak, vagy az öregségben összeaszalódtak? Csendesen mondták:
-Mi tudunk esőt csinálni.
Óriási nevetés tört erre ki, végighullámzott az egész réten.
Akkor az öt pici öreganyó összedugta a koponyáját és csendes zümmögésbe kezdett. A hozzájuk közellévőkön kívül alig hallotta más, akkora volt még a részeg vigyorgás.
De nemsokára megjelentek az első felhők, és alig félóra elteltével elkezdett esni az eső.

Az ünnep így hamar végetért, a tunguzokat a busszal hazavitték.
Az emberek két-három napig örültek az esőnek: végre, végre, éppen itt volt az ideje! Megteltek a patakok, megteltek az esővízgyűjtő edények, víz, víz, jaj, de jó, hiszen víz nélkül nincs élet.
Mikor már tizedik napja esett egyfolytában, az emberek kezdték megelégelni az esőt. Már sár volt mindenütt, áradással fenyegettek a folyók, az emberek most már azért lesték az eget, hogy mikor marad végre abba az eső. A városi elöljáró, mikor összetalálkozott az utcán a pópával, meg is jegyezte neki: Atyám, szólhatna ott fent, hogy most már abbahagyhatnák! A pópa sértődött arcot vágott, természetesen ő is hallotta, hogy mi történt az ünnepségen. Az én istenem ezért nem felelős! – valami ilyesmit válaszolt, aztán elsietett.
A huszadik nap után az elöljáró a katonaság segítségét akarta igénybe venni. Felhívta az egyik komáját, aki az egész körzet katonai vezetői közé tartozott.
-Besegíthetnétek, hogy elálljon végre az eső! – mert az nyílt titok volt, hogy a hadsereg próbálkozik az időjárás manipulálásával.
-Ahhoz magasabb szintű döntés kell, mint mi vagyunk – felelte a barátja, aki azért megígérte, hogy megpróbál magasabb körökben utána kérdezni. Meg is tette, és másnapra már kapott egy letolást a főnökeitől: az eső befolyásolás egy fontos projekt, állami titok, hadititok, nem szabad ilyenről civilekkel beszélgetni!

Az eső meg csak esett, és esett szüntelenül.
Bár szégyellte még önmaga előtt is, de a város elöljárója ekkor kiment terepjáróval a tunguz faluba, megkérni az öregasszonyokat, állítsák el az esőt.
A faluban nem talált senkit. Az egész lakosság felszedelődzködött, és északabbra költözött. Ezt ugyan hivatalosan be kellett volna jelenteniük a körzeti elöljáróságon, de az ilyen előírásokat egyrészt a tunguzok nem is ismerték, másrészt ő maga sem törődött vele komolyan mostanáig.

Az eső meg csak esett, és esett szüntelenül.

“Szűnni nem akaró eső” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Kedves Ottilia!

    Örülök, hogy olvastál, és köszönöm a hozzászólást.
    Az általad hozott idézettel csak részben tudok egyetérteni. Annyiban feltétlenül igen, hogy a természet és az ember kapcsolatának a megromlásáért alapvetően az ember a felelős. De, ha ezt a felelősséget tovább boncolgatjuk, akkor azt is mondhatnánk, hogy az ember – ember kapcsolat rossz mivolta is szerepet játszik ebben, hiszen az emberek maguk nem tudnak "kifelé" (például a természet felé) egy egységes képet mutatni.
    A demokráciát ezért felelőssé tenni rossznak tartom, hamis csúsztatásnak. A demokrácia maga egy eszköz, hogy egy kicsit primitív példával hasonlítsam össze: egy asztallábat is lehet rosszra használni (fejbeverni vele valakit) vagy jóra (pl. az asztal részeként).
    Már Mikszáth is írt az "egyhangú döntés" egyesek általi értelmezéséről: ti. akkor a főispán hangja volt az egyetlen hang (a többséggel szemben), ami elfogadtatott. Szóval azt hiszem, hogy sokáig kell tanulni, hogyan lehet jól gyakorolni a demokráciát.

    Szeretettel üdv:
    Márta

  2. Kedves Márta! A véleményem egyezik az idézetben foglaltakkal. Gratulálok az írásodhoz.

    "Mivel a Természet gyökerét az Ember nevű kukac rágja, kézenfekvő, hogy a Természet gyógyítása az Ember hatékonyságának csökkentésével, illetve természetrajzának megváltoztatásával érhető el. Az önkényuralom által kormányzott országokban a vezető vagy az uralkodó megszabja, mit kell és mit nem szabad tenni az alattvalóknak. Ez a rendszer az egyént fölmenti a döntések alól, egyúttal minden gondolkodás alól is. Ha a hatalom gyakorlója bölcs lenne, akkor egyetlen tollvonással megoldhatná a világproblémákat, benne a Természet megóvásának feladatát is. Igen, ha bölcs lenne…

    Ám a hatalom még soha nem volt bölcs, sem emberséges. A despotikus hatalom egyetlen feladata, hogy újratermelje önmagát és megszabaduljon az ellenvéleményektől. A demokratikus keretek között megosztott hatalom az egyén birtoklási, szerzési ösztöneire épít, és vagyonát védi. Az önző és csak a saját boldogulásával törődő, individualista egyénekből álló társadalom közömbös a közös értékek védelmével szemben. Az ilyen emberek képtelenek megbirkózni azzal a feladattal, hogy saját érdekeiken túllépve, az Egésszel törődjenek. Az úgynevezett szabad ember a társadalmat és a Természetet zsákmányszerző lehetőségnek tekinti, embersége, felelőssége korlátozott; önnön tetteinek megítélésében."/Balassa Sándor/

    Szeretettel üdv.
    Ottilia

Szólj hozzá!