A király eltávozott…
Harmatos ködfátyollal omlott le az őszi reggel. Az erdő sűrű csendje körbe ölelte, mint féltő anyai kéz a védtelen gyermeket. Óvatos léptekkel, kecsesen haladt előre, méltóságteljes királyi fejdíszét magasra emelve. Hallotta más szarvasbikák harcra hívó bőgését, de megvető gőggel tudomást sem vett róluk. Ő volt a környék legerősebb bikája, hatalmát csak egy – egy messziről idetévedt, fiatal szarvasbika merte megkérdőjelezni néha. Ilyenkor bebizonyította, hogy semmi keresnivalója sincs idegen trónbitorlónak az ő birtokán.
Erős volt, büszke és legyőzhetetlen.
A tisztásra kibukkanva, szilaj bőgéssel adta tudtára az erdő minden lakójának, hogy a fenséges úr megérkezett. Patájával vadul kapálta a tisztás füves talaját, messzire rúgva néhány kiszakadt fűcsomót. Orrából meleg pára felhőket eregetve az égbe, fitogtatta az erejét az őszi erdő színes lombruhába öltözött fáinak.
A vadász a magaslesen ülve, izgatottan irányította távcsöves vadászpuskájának irányzékát a királyi vad szügyére. Elcsattant a lövés.
Egy pillanatig néma csend ülte meg a tájat, majd riadt állatok csörtettek valamerre láthatatlanul. Az öreg bika testén enyhe remegés futott át. Tudta, hogy futni, menekülni kellene, de teste nem engedelmeskedett akaratának. Érezte, hogy valami szörnyű, megbocsáthatatlanul rossz dolog történt. Másodpercek alatt elszállt a testéből minden erő, hirtelen nagyon fáradt lett. Nem vágyott másra, mint hogy lepihenjen egy kicsit, itt a tisztás harmatos, zöld füvében.
Csak egy kis erőt akart gyűjteni, hogy aztán folytatódjék minden, úgy, mint régen. Lassan rogyott térdre, majd dőlt az oldalára. Szerette volna felemelni a fejét, de a gyönyörű agancs korona felemelése meghaladta az erejét.
Kétségbeesve nézett körül, az ismerős fákban, bokrokban keresve valamit, valamit, ami még nemrég megvolt, de most egyszerre elveszett. Látása elhomályosult, testén még egy utolsó, vibráló remegés futott végig, majd hangos sóhajtással örökre megpihent.
A király eltávozott…