Az öreg, – mint minden nap ebéd után – komótosan ballagott a park fehér murva kaviccsal felszórt kacskaringós útján. Görbe botjával szokás szerint piszkálgatta az út menti bokrok tövében az eldobált hulladékot.
Nem tudta elnézni, zavarta a sok szemét látványa. Egy idő óta rendszeresen összeszedte és a padok mellett felállított szeméttartóba dobta, amit talált. Sokan megmosolyogták e miatt, de nem törődött vele. Botjával egy lilás színezetű papírdarabot kotort elő az egyik bokor tövéből. Fölvéve, jött csak rá, hogy egy tíz ezrest tart a kezében.
– Vajon ki veszíthette el? – futott át fejében a gondolat.
Leült az első útba eső padra és kisimította a gyűrött papírpénzt. Talán meg is tarthatná?
– Valakinek biztos nagyon hiányzik ez a pénz – morfondírozott magában.
Szíve szerint visszaadta volna a gazdájának, de őt aligha fogja megtalálni. Elhatározta, hogy a vasárnapi istentisztelet után beleteszi a perselybe. Ott mindenképp jó helye lesz!
Az elhatározástól megnyugodva tette el a pénzt a belső zsebébe.
Egy darabig még szedegette a szemetet, majd hazafelé vette az irányt. Út közben betért az egyik útba eső kis élelmiszer boltba
A pultnál egy fiatalasszony vásárolt felvágottat. Két iker kislánya a háta mögött rakoncátlankodott.
Az eladó flegmán kérdezte a nőt:
– Huszonhárom deka lett, levegyek belőle, vagy maradhat ennyi?
Az asszonyka arca elpirosodott és szinte félve felelt neki.
– Nem, csak húsz dekát kértem. Tudja, hónap vége van.
Az eladó bosszúsan levett néhány szelet felvágottat és a fiatal nő elé csapta a közben becsomagolt árút.
Az öreg nyelt egyet, de nem szólt semmit.
Zsebéből elővette az összehajtogatott tíz ezrest és észrevétlenül az asszony bevásárló kosarába ejtette.
– A Jóisten nem fog megharagudni rám! – gondolta és szó nélkül kifordult a boltból.
