A RÉGI TEMETŐBEN

Magasan tornyosulnak felettem az öreg fák lombjai, a borostyánnal befutott fatörzsek ijesztően hajladoznak a sötétedő, amúgy is árnyékos temetőben. Síri csend van, csak a lépteimet kísérő roppanó hangok hallatszanak, ahogy rálépek egy száraz faágra, vagy ahogy elakad a lábam egy-egy keresztbe nőtt liánban. A távolból néha ágak reccsenése hallatszik, ezektől pedig nem nehéz megijedni egy efféle helyen, de aztán rá kell jönnöm, hogy csak a száraz növényaljban bogarászó nagyobb testű madarak keltik a zajt. Annak ellenére, hogy tisztában vagyok azzal, hogy hol sétálok, nyugodt vagyok, nem ijeszt meg a rengeteg sírkő, vagy földhant látványa. Néha meg is állok valamelyik parcellánál és elgondolkodom, vajon miként lelhette halálát az ott nyugvó néhai teremtés. Itt most azokra gondolok, akiknek fejfájára ez van írva, hogy: Élt 1 évet, vagy élt 3 évet, vagy éppen 24-et. Nem ismertem őket, évtizedekkel, talán évszázadokkal mi előttünk éltek, mégis elgondolkodom. Aztán tovább megyek, elhaladok sok bokor alatt rejlő sír mellett, túl vagyok már a temetői szemétlerakón is, ahol véletlenül tényleg csak temetői hulladék van kihelyezve, koszorúktól a száraz virágokig. Aztán lassan a német katonák sírhelyéhez érek, amely az emlékműtől csupán néhány méterre van. Még kiscserkész korunkban Gyuszi bácsi vitt minket arra, a sírra rendszeresen vittünk koszorút és mécsest. Őket sem ismertem, csak Gyuszi bácsi régi, feledésbe merülő történeteit felelevenítve állok meg a sírhelyeknél, melyek a mai napig tiszteletet ébresztenek bennem. Évekkel ezelőtt még a sírkőre kihelyezett, vasból készült katonai sisak jelezte a hősök örök nyughelyét, ma már ezt sem találom. Egy jó ideig ácsorgok még, tűnődöm az élet értelmén, látván azt, hogy bárhogy is élünk, szegényen vagy gazdagon, könnyen, vagy nehezen, a végén mindannyian ugyanott kötünk ki és az élet összes élvezete, vagy átélt fájdalma odavész. Aztán évek telnek el és szépen lassan mi is feledésbe merülünk. Ez pedig így lesz, amíg világ a világ. Keresvén kiutam a temetőből, egy rőzsét gyűjtő öreg anyóka lépett elém. Egy kicsit megijedtem a hirtelen felbukkanó, szakadt anyókától, ezt még tetézte hiányosan elhelyezkedő vasfogas vigyora is. –Honnan a fenéből pottyant maga ide? – kérdeztem, még egy kissé riadtan. Feleletétől ugyancsak kikerekedtek a szemeim, mivel csak ennyit mondott: -„Lent-
ről”. A hideg futott végig rajtam ettől a választól, de ő vigyorogva folytatta:- Talán még nem hallottál a folyosókról? –Milyen folyosókról? –Amik itt vannak arra bent,- szólt, majd a temető belseje felé mutatott göcsörtös, görbe ujjaival. Ekkor már ijesztőbbnek hallottam a fák reccsenő hangjait, a legszívesebben elfutottam volna, de látni akartam a folyosókat. –Talán láthatod, megmutatom, merre van,- mondta, majd a temető közepe felé vezetett. –Itt vagyunk. –De én nem látok semmit. –Nézz le, előtted van!
Ahogy lenéztem, egy mélyre nyúló lyukat láttam a földön, ki tudja hova vezetett. –Mi ez, valami alagút? –Olyasmi, jó messzire elnyúlik, több ilyen is van a falutok alatt. Még az élők építették őket, de ma már csak a holtak használják. –Miket mond? A holtak? –Igen, a szellemek. Azok a nyughatatlan lelkek, akik holtukban sem találták meg lelki békéjüket.
Nem igazán hittem a szellemekben, de nagyokat nyeltem, amikor belegondoltam, hogy van egy sötét lyuk, amin keresztül a halott lelkek kedvükre vándorolhatnak. Megdermedtem, az biztos. Hirtelen fázni kezdtem. Összehúztam magamon a nem túl vastag kardigánomat, miközben figyeltem ahogy az anyóka az összegyűjtött rőzsét tuszkolja befelé a lyukba. –Most mit csinál? Csak nem oda hordja a gallyakat? –Dehogynem. Tüzet fogok rakni, ez távol tartja őket. Nagyon félnek a tűztől. –Azt akarja mondani, hogy maga odalent lakik? –Persze aranyom, már legalább kétszáz éve! Ettől a választól merevedtem le igazán, egy hang sem jött ki a torkomon, de mindent hallottam amit az anyóka a továbbiakban mondott: -Most még több rőzse kell! Közeleg a halottak napja. Ilyenkor nagyon nyughatatlanok. Szinte hallom a lépteket, ahogy közelednek a föld alatti folyosókon. Katonák is vannak köztük. Magányos, sérült lelkek, akik a megnyugvást keresik. –Miért pont halottak napján jönnek elő? –Mindig jönnek, de ilyenkor többen. Nem tanácsos ez idő tájt a temetőben tartózkodni! Maradjatok a házaitokban és gyújtsatok gyertyát a halottaitokért! Motyogott még valamit a néne, de már nem igen hallottam, mert eltűnt az alagútban. Néhány pillanat múlva nem csak őt, hanem a lyukat sem találtam sehol. Elindultam kifelé, már kicsit gyorsabb léptekkel és közben azt vártam, hogy felébredjek. Bíztam abban, hogy mindez csak álom volt, de nem, nem ébredtem fel. Méla gondolataimból egy éppen arra hajtó Spar-os kamion kürtje rángatott ki, ahogy rám dudált. Ekkor valamennyire kijózanodtam, de még mindig nem vagyok tisztában a dolgokkal. Éppen ezért továbbra is maradnak a gondolatok: Vajon tényleg léteznek ezek a föld alatti alagutak és ha igen, akkor hová vezetnek?…

/A történet azon részét, ahol az öreg anyókával találkozom nem valós események ihlették, csupán a falunk alatt (állítólag) húzódó alagutak inspiráltak a történet megírására./

Vértesacsa, 2015

“A RÉGI TEMETŐBEN” bejegyzéshez 1 hozzászólás

  1. Drága Elisabet!
    Jól rám ijesztettél a végén. Egyébként érdekfeszítő, izgalmas írásod félelemmel töltött el.
    Még jó, hogy megmagyaráztad az anyókát. Hát, jó fantáziád van.
    Ja, és elolvastam az előző írásod is, az is nagyon tetszett. /Túracipő/.
    Szeretettel gratulálok: Viola (f)(l)(f)

Szólj hozzá!