Végre lejöhettem sétálni!
Az Erzsébet téren nyüzsögnek az emberek, a kisgyerekek élvezik a szökőkút váltakozó csobogását. A padokon az unatkozó szülők beszélgetnek egymással, fél szemmel követve csemetéik ténykedését. Szívesen játszanék velük, de nem tudom, az anyukák mit szólnának hozzá. Inkább meg sem próbálom!
Lassan elindulok fölfelé a Fő úton, kivárva, amíg a közlekedési lámpa zöldre vált. A Centrál Szálló előtt találkozom egy ismerőssel. Kölcsönösen üdvözöljük egymást.
– Régen láttalak, hogy vagy? Tényleg érdekel, mi van vele, nem csak udvariasságból kérdezem. Néhány percig beszélgetünk, felelevenítve a régi, szép dolgokat. Elköszönünk egymástól és tovább indulok.
A presszók előtt irigykedve nézem a fagylaltot nyalogató embereket, de én sajnos nem részesülök ebben az élvezetben. Egy pillanatra benézek a Múzeum térre. Gondolkodom, hogy arra vegyem-e az irányt, de aztán inkább a tovább haladás mellett döntök.
Az üzletek alatti pincék szellőző nyílásán dohos, áporodott levegő árad.
– Vajon mi lehet ott lent, a pincék mélyén?
A padon egy öreg, ősz hajú bácsi üldögél. Érdekes, neki is olyan dohos szaga van. Közel megyek hozzá, de nem engedem, megsimogassa a fejem. Nem szeretem, ha ismeretlen emberek bizalmaskodni próbálnak velem!
Lehet, hogy kicsi vagyok, de megvan a magamhoz való eszem.
Már megyek is tovább. Kevesen járkálnak az utcán, mindenki dolgozik, alig akad egy – két járókelő.
Balra kanyarodok a Sugár utcára. Komótosan lépkedek, nincs különösebb úti célom.
Élvezem a nyári meleget, bár egy kis hűsítő víz jól esne.
Átsurranok a kocsik közt a túloldalra.
A Medgyaszay ház előtt fiatalok egy csoportja beszélget. Elkerülöm őket, jobb a békesség.
Fölérek a könyvtárhoz, egy padnál megpihenek.
Szemlélődve nézegetem az embereket.
Próbálom kitalálni, kinek milyen a jelleme. Bár ezt valahogy mindig megérzem…
Például az idős hölgy, aki kijött a könyvtárból, jólelkű teremtés. Érzem rajta a jóságot.
Leül a padra és egy papírzacskóból pogácsát vesz elő. Félbe töri és az egyik felét nekem adja.
Egy pillanatig még dacol bennem az önérzet, hogy nem fogadok el alamizsnát, de utána nekiállok enni.
– Hiába, nehéz a kis kutyák élete!