Karácsony Székelyéknél

Halkan ült fel ágyában, nehogy fölkeltse a másik ágyban alvó gyermeket. Kibújt a hálóruhából, a zoknikat valahogy kitapogatta a földön. Ahogy félig meghajolt, egy rugó megreccsent, s az asszony máris halkan megszólalt: – Vigyázz magadra!
Mindig ilyen ébren alvó volt az ő Sárikája, ha akart volna, sem tudott volna elszökni mellőle legénykedni, jött a huncut gondolat, ami mosolyt csalt ajkára. De nem is akart soha, még csak gondolatban sem… Nem cserélné fel soha senkivel az ő szelíd, csodálatos asszonyát, akinek esze úgy vág, mint a borotva, és a kezéből soha nem esik ki a dolog.

Kinézett az ablakon. Az éjjel sok hó hullott. Még jó, hogy a tegnap levágta a disznót. Szegény Gyuri, milyen szelíd állat volt, és okosabb a falugazdánál, minden szavát értette, azt is megérezte, mikor bús vagy jó a kedve. Amikor négyen lefogták, és már a késé volt a főszerep, hirtelen az jutott eszébe, már nem lesz többé, akinek elmondja titkos bánatait, azokat, amiket még Sárinak sem mondhat el. Mert vannak olyanok is, azok a nehéz gondolatok, amiket ez a nagyképű, tolvajvilág okoz.

Aztán Gergő képe villant fel hirtelen, aki karácsonykor tölti be a hét évet, az ünnepi asztal, ahonnét nem hiányozhat a húsleves, a pörkölt és a töltött káposzta, s a kés, ami az előbb megszusszant egy percre, nagy erővel tartott immár magabiztosan a kedvenc állat szíve felé.

A falu is fölébredt, nem hagyták tovább aludni a kakasok. A szél kacagva billentette meg fején a bundás sapkáját. Sűrűn hullott a hó, s amint kilépett a kapun a fejszét hóna alá szorítva, kimért léptekkel elindult az ismerős hegyek irányába.

Jócskán eltelt az idő, amikor végre megállt, de csak azért, hogy visszanézhessen oda, ahonnét elindult. A völgyben a falu akkorának tűnt, mint egy fecskemadár, még a markában is elfért volna. A bakancs nyomát betakarták az egymással versengő hópelyhek, s hirtelen arra gondolt, most nem találná meg senki, ha valami baja esne. De ahogy jött, olyan hirtelen foszlott el a vészes gondolat, hisz ő itthon van, nem eshet semmi baja, itt minden hegy, völgy, tisztás, ösvény, forrás és patak az övé, csak itt lehet biztonságban és sehol máshol.

Ahogy felért a gerincre, már messziről meglátta a fát. Az évszázados fenyőfák, mint védő sorfal, úgy vették körül. Alsó ágairól lerázta az araszos havat. Még a nyár derekán kinézte, már akkor feltűnt neki arányos termetével és dús ágaival. Fogta magát és leült a hóba a fával szembe. Képzeletében már látta is, ahogy este Sárival és Gergővel aggatják fel a már elkészített szaloncukorkákat, diókat és almákat az ágaira. Mert náluk nincs, és nem is volt soha titkolózás, csak egyszerű, közös őszinte örömünnep.

-Teremt az Isten helyette mást, mert szeret minket… Egyedül csak Ő szeret minket! – nyugtázta magában, majd egy csapásra vágta ki a fácskát. A hóna alá fogta, és elindult hazafelé az angyalokkal együtt.