Elég volt átélni

Összes megtekintés: 50 

A portás Barta bácsi fia, Kálmán sikerrel végezte a gimnáziumot. Humán beállítottsága és a jó rajzkészség, szorgalom vezették sikerre. Tizennyolc évesen már saját kiállítása nyílt. Igaz, csak az iskolai könyvtár olvasótermében, de kiállítás. És saját! A továbblépés, továbbtanulás nem okozott gondot. A Művészeti Főiskolát is sikerrel végezte, és tervezőmérnök lett a készruha gyárban.
Eredményes évek következtek. Az általa tervezett termékeket országszerte ismertek voltak, sőt külföldi szerződések vezető termékei is lettek. Hamarosan megnősült és gyermekei születtek. Csupa siker. Csak éppen a festésre nem jutott ideje, hiába volt ez szíve minden vágya.
Most ott áll a nyitott üveges ajtónál. Még nem lép be. Hallgatja a bentről kiszűrődő zsivajt. Valaki észreveszi és felkiált:
– Kálmán! Itt van Káli! Gyere be, gyere, gyere!
Mind odatódulnak hozzá. Meglepődve veszi tudomásul a zajos üdvözlést. Volt padtársa, Laci is megjelenik. Lelkesen ráznak kezet, ölelik meg egymást.
– Ülj hozzánk. Ott vagyunk az oszlop mellett. Most megint együtt vagyunk, négyen. Pityu, aki előtted ült, és Árpi, aki én előttem.
Körbe ülték az asztalt, és kezdődött a szokásos kérdezősködés, emlékezés.
– Hallom, Árpikám zenész lettél. Szép szakma! – kezdte a társalgást Laci – Pisztonon játszottál diákkorodban a diákzenekarban. Most is trombitálsz?
– Persze. Azt szeretem a fúvósok közül. Trombita, piszton. Egy katonazenekarban zenélek. Elvégeztem egy iskolát, és miután befejeztem, alkalmaztak. Őrnagyi rangban.
– Gratulálunk! – mondták kórusban.
– Hát te, Pityu! Te mivel büszkélkedsz? – folytatta a kérdezősködést Laci, mintha ő lenne a házigazda.
– Tudjátok, hogy én szobrászatot tanultam a Főiskolán – kezdte hamiskás mosollyal -, de nem folytatom, mert a traktorgyárban helyezkedtem el, mint gyártásvezető. Főiskolai végzettséget kértek, függetlenül a szaktól. Nekem megvolt. Mondták, ne kis traktor szobrokat készítsek, hanem rendes nagyokat. Így volt!
– Most rajtad a sor Káli.
– Én is az iparba kerültem. A készruha gyárba, tervező mérnöknek. Semmi különös.
Hogy valóban mi mindenen ment keresztül, az elmúlt húsz év alatt, arról nem akart beszélni. Az magánügy, nem show-téma. Igaz, egy tízéves érettségi találkozón illik beszámolni mindenkinek, hogy „hogy, s mint”, de ezt tegyék mások. Kálmán nem akart ebben részt venni. Elég volt átélni!
Most kezdjen el magyarázkodni? Úgy sem értenék.
Először csak a fogadásokon, baráti összejöveteleken ivott. Ha valamilyen alkalom adódott. Később már kereste az alkalmakat. Aztán észrevétlenül minden naposak lettek az alkalmak. Nem egyik napról a másikra, hanem lassanként, hónapok, évek alatt alakult ki a szokása, hogy mikor végzet a napi munkájával, egy pohár töménnyel öblítette le a napi robot feszültségét.
– Ó, nem vagyok én függő, – mondogatta, ha szóba került az italozás – nem vagyok én alkoholista. Akkor hagyom abba, amikor akarom. Tessék, vidd vissza! Nem iszom máma! – tette még hozzá – És holnap se, ha nem akarok.
Hiába erősítgette, hogy nem alkoholista, mégis bekövetkezett a baj. Izgága, veszekedős, sértődékeny lett, amikor ivott. Belekötött mindenkibe. Elég volt egy félre értett szó, vagy gesztus, hogy megsértődjen, kiabáljon. A családja, közvetlen környezete szenvedte meg legjobban a kitöréseit. Még a feletteseivel is összeveszett ilyenkor. És másnap semmire sem emlékezett.
Mondják, hogy ha iszik, indul meg. Járja a kocsmákat, vendéglőket, barátokat. Utólag, mikor említették, hogy itt látták, meg ott látták, nem hitte el.
A baj akkor következett be, mikor hosszabb autóútra kellett mennie. Korán reggel indult, s már előző nap, este nem ivott egy korty alkoholt sem, legyen tiszta a volánnál. Az úton jól haladt, s ha elfáradt, ellankadt, megállt egy autós csárdánál és ivott egy dupla feketét, meg egy pohár narancslevet. Ezzel volt el egész nap. Enni csak két, három pogácsát evett. Úti célja már nem volt messze, alig úgy két-, háromórányira. Egyszerre elöntötte hidegverejték, borzasztó gyengeség tört rá, szeme előtt nagy fekete foltok kezdtek ugrálni, mint valami denevérek.
Nagyon megijedt és lehúzott az út szélére, a motort leállította, az ablakot leengedte, és mélyeket lélegzett, remélve, hamarosan helyre jön. De nem lett jobban, sőt egyre rosszabb lett a helyzet. Semmije nem fájt, de olyan gyenge volt, hogy mozdulni sem tudott, reszketett, és jöttek a denevérek tömegesen. Tudatában volt, hogy nincsenek, csak ő látja, s ez még félelmetesebbé tette az egészet.
A lenyitott ablakon át kinyújtotta a kezét, s próbált integetni, segítséget kérni. Kis idő múlva valaki észrevette. Megállt és visszatolatott.
A segítőkész autós, aki megállt az integetésére, kihívta a mentőt, bevitték a kórházba. A sofőr kolléga még azt is megtette, hogy az autót bevontatta a kórház udvarára.
Az orvosi vizsgálat megállapította, hogy a tüneteit alkoholmegvonás okozta. Két hetet töltött az idegosztályon, ameddig annyira helyre lábadt, hogy nyugodtan hazaengedhették.
Azóta nem vett a szájába alkoholt. Még gyógyszert se, ha az esetleg alkoholos oldat.
Régi ecsetjét, palettáját megkereste, és a maga kedvtelésére festeni kezdett.
Most erről meséljen? Még most is, ahogy visszagondol azokra a percekre, napokra kiveri homlokát a verejték. Csendesen fel áll, elnézést kér, és elhagyja a mulatozókat…

“Elég volt átélni” bejegyzéshez 6 hozzászólás

  1. Lám, a pótszerként használt alkohol nem tudta kitörölni a festés utáni vágyat, csupán a testét-lelkét akarta elvenni, amit éppen a festészetre áldozott volna, ha teheti. Jó vége lett, mert intelligens a főszereplőd kedves Csaba. Ha nem így lenne, még mindig a denevérekkel viaskodna. Remek írás, gratulálok!🍻️

  2. Draga Szabolcs!
    Szomoruan de tokeletesen megirtad az alkohol megvonasi tuneteit!
    Valoszinu tobbszor volt alkalmad latni,egy ilyen szakaszat a megvonasi tuneteknek.
    Szépen tálaltad fel!
    Sok szeretettel gratulálok….Babu😩😩😩

  3. Kedves Szabolcs!
    Kálmán erős volt, le tudta tenni a poharat,
    sokan képtelenek erre, inkább tönkre teszik saját és környezetük életet.
    Szeretettel gratulálok, írásodhoz,
    Magdi

  4. Kedves Szabolcs!

    Kálmánban volt erő, kitartás, hogy végleg letegye a poharat, sajnos sokan képtelenek erre, tönkreteszik saját és környezetük életet.
    Szeretettel gratulálok írásodhoz,
    Magdi

  5. Szép írás volt. Tetszéssel olvastam. Nekem van olyan ismerősöm, aki le tudta tenni a poharat. Egyszer valahol azt olvastam, hogy van olyan ember, aki akár naponta ihat – módjával – és soha nem lesz alkoholista, míg más azzá válhat. Sajnos volt olyan kolléganőm is, aki – bár volt többször is elvonón – nem tudta abbahagyni az ivást és viszonylag fiatalon meghalt. Nagyon sajnáltuk, mert egyébként helyes, kedves, értelmes, csinos teremtés volt, olyan jobb sorsra érdemes. Talán ezért is tartják betegségnek, mert valóban az.

    Szeretettel:🌞🌟🌺

  6. Kedves Szabolcs! Örülök, hogy főszereplőd ilyen kemény jellem lett, ami ritkább mint a fehér holló. Életem 60 éve alatt talán két emberről tudom elmondani, hogy abbahagyta az ivást. Nem igazán jellemző. Gratulálok írásodhoz! Szeretettel: Éva🧟‍♂️

Szólj hozzá!