A végén úgyis rajtam csatan az ostor

Amikor lelkileg nyomasztanak a gondok, az olyan, mintha ingoványba járnék, s egyfolytában húz lefelé. Szó szerint beledöngöl a földbe, s nem tudok ellene tenni, mert mindig ez jár fejemben.
Egész életemben utáltam a rámenős embereket, akik a siker érdekében mindenre képesek. Csak éppen a szenvedő alanyt nem veszik figyelembe, hogy-hogy viseli a rámért csapásokat.
Sok esetben itt most a lelki sérelmekről beszélek, mert nekem kell magamban legyőznőm az “bántalmakat”, amit más ember talán nem is fogna fel bántó tényként. Csak én vagyok túl érzékeny lélek. Olyan szépen hangzik, hogy segítenek a sérültnek, hogy a jövőben jobb legyen az életminősége. A többi akadályt már úgyis a saját bőrömön érzem. Hiszen én vagyok aki a feszültséget naponta átélem, hacsak rágondolok, s mindezt egy komplex felülvizsgálat miatt kell elviselnem. Ha sikerülne elérnem a rokkantságnak a hetven százalékát, akkor nyugdíjszerű ellátásban részesülnék havonta. Nade én ezt nem kértem, és erőnek erejével rám kényszerítik. Max a kísérő jól körberöhögi a fejem, hogy mennyire szégyellem magam.
Betegszállítókkal cipeltettem fel magamat az ortopédiára, mert az épület nincs akadálymentesítve. Kétszer annyira nyomoréknak érzem magam, s a tetejére ott vannak az állandó bámuló szemek, amelyek akaratlanul is rám szegeződnek. Ettől teljesen ki vagyok akadva, jó lenne, ha megnyílna alattam a föld, s hirtelen elsüllyednék. Volt alkalmam a kórházban megérezni a vírus miatt a “háborús” korszakot. Pedig én nem éltem háború idején, csak a filmeken láttam a borzalmakat, s ez a vírussal teli időszak hasonlít rá.
Igazából még éjjel sem tudok nyugodtan aludni emiatt, pedig mélyen alszom, s mégis gyötörnek a rémálmok, ami néha, először, enged egy kis csodát látni. Az egykori házunkba vitt a álom, a présházban hasaltam (álmaimban tudok járni). Valószínű eleshettem, vagy nem tudom, az is zavaros, hogy hogy láttam én onnan a présházból a padlást, amely olyan fényes volt, mint Jeruzsálemben az az istálló, ahol Szűz Mária életet adott a kis Jézusnak…. Boldogan néztem a padlást, amelyben virgoncan ugráltak a mókusok, s egy aranyos fekete picike lovacska. Már épp meg akartam őket simogatni, amikor egerek és patkányok estek rám. Kiabálni akartam, de egy hang sem jött ki számon. Halott apámat láttam arctalanul, nyújtottam felé kezemet, de nem segített. Aztán végre felébredtem. Sokáig erőltettem, hogy ne aludjak vissza. Aztán hű barátomra gondoltam, hogy megnyugodjak, s ne féljek.
Szóval nem könnyű sérülten megélni az élet nehézségeit, amit más könnyedén elintéz.
2020. szeptember 13