Honvágy szülőfalum után

Amíg a szülőfalumban, Hosszúhetényben laktunk, addig körül vettek a madarak, s a fák. Házunk kisebb arborétum volt. Erdész nagyapám néha hazahozott a tarisznyájában egy-egy fenyőt a földlabdájával együtt. Körül ültette házunkat fenyővel, annak reményében, hogy valaki rajta kívül is értékeli majd.
Anyuék is rengeteg fenyőt ültettek. Tényleg nem múlt el úgy nap, hogy ne érintsem meg valamelyiket. Ha nyugtalan voltam, csak kitekintettem az ablakon, s a zöld környezet láttán megnyugodtam kissé. Amikor heténybe megyek, vagy csak rágondolok, keserű dühöt érzek magamba, mert a falu nem tartott ott. Mintha kitaszított volna bennünket. Annyira ott szerettünk volna maradni, hiszen oda születtem, jobban ismerem a falut, mint a tenyerem. Ott vannak a halottaink is eltemetve. Néha olyan kilátástalan ez a helyzet számomra. Én nem tudok csak úgy elengedni valamit, vagy valakit, nekem az egy külön gyász. Nem tudok csak úgy fittyet hányni 44 év paradicsomi életre. Itt még egy árva vadgalamb sincsen, semhogy egy pimasz mátyás, amely rikoltozna néha. Olyan kegyetlen az élet, nincs benne semmi jó.
Úgy fél éve Pécsre mentünk a falun át, az útról véletlen betévedt a szemem volt házunkra. Szívem összeszorult, amikor nagyapám legszebb fenyője teljesen el volt sárgulva. Az alatt a fenyő alatt vagyok nagyapával lefényképezve, ahogy a karjában tart, szeméből áradt felém mély szeretete. Születésem utáni években ez volt a legszebb fenyő udvarunkban, itt vagyok alatta babakocsiban lefényképezve. Ezek az emlékek sorra belém ivódtak, ezért is olyan nehéz az elszakadás.
Fájdalommal teli honvágyam van még mindig, noha fodrászhoz visszajárunk a faluba.
Ott esett meg a következő történet. Fodrászom kisfia izgatottan lépett a fodrászhelyiségbe. Tenyerében egy kicsi vadgalambbal, amely valahogy aznap kieshetett fészkéből, ami terebélyes fán volt a kerítésük előtt. Anyáját kérdezgette, hogy tanítsa repülni a kis galambot, minél előbb szerette volna anyja mellé visszajuttatni a madarat. Érdeklődéssel, s türelemmel figyelte az izgatott kisfiú, hogy mit mesélünk neki. “Ez a galamb nagyon picike, pelyhes a tolla, még nem tud repülni. Majd ha kinől az igazi tolla, akkor kezd repülni tanulni! – mondtuk neki, de addig még sokat kell fejlődnie, és ennie kukoricát, s búzát!” – mondtuk. Aztán az aranyos 7 év körüli kisgyerek, megkérdezte, hogy megsimogatjuk-e. Körbejárt hármunkat, és türelmesen kivárta, még végigsimogattuk. Más gyerek merő önzőségből nem engedte volna. Beni nyugodt, s okos kisgyerek, miután kivitte a pelyhes kisgalambot, egy dobozba helyezte, s rátette a kuka tetejére, mivel az volt legközelebb a fához, amin Beni felfedezte a galambfészket.
Nem tudom mi lett galamb sorsa, mert hazaindultunk, oda, ahol egy árva vadgerle sem turbékol nekem.
2020. augusztus 16.

“Honvágy szülőfalum után” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Szép és fájdalmas visszaemlékezés volt a múltra. Én nem járok arra, ahol boldog voltam. A szülőfalumból nem költöztem el soha, de a szülő háztól igen, bár akkor is a községben maradtam. Miután édesanyám is meghalt, nem járok arra. Nincs miért. Senki se vár már ott.

    Szeretettel és megértéssel: Rita🍁🍄🌻🌼

  2. Kedves Henriett!
    Érezhető írásodban a ragaszkodás és elkötelezettség a természethez, a szülőfaludhoz és mindahhoz a dologhoz, amit szerettél és megszoktál. Nyilván hiányoznak az életedből. Viszont folyton változik a világ és a változások nem mindig örömteliek. Mivel minden rosszban lapul némi jó is, fontos lenne, hogy azokra koncentrálj, hogy ez a szomorúság és rossz kedv elmúljon és észre vedd az új hely adottságait is.
    Szeretettel voltam nálad.🌲🌺🐣

Szólj hozzá!