Hogyan jutok haza?

Miért kell örökké abból kiindulni, hogy hamár tolókocsis, akkor hülye is? S úgy bánhatnak velem, mint az utolsó kutyával? Arrébb löknek, kiröhögnek, nem vesznek fel az akádálymentes buszra.

Mindez tegnap történt hazafelé. Mindjárt kifejtem, hogy mi is volt, csak előbb megkérdezném, hogy a péntek miért olyan különleges nap, mint a többi? S miért pont az akadálymentes járatot kell elcseszni, miért nem lehet arra gondolni, hogy egy sérültnek is haza kéne jutnia valahogy? S a 21. század elején miért olyan hihetetlen, hogy egy rokkantnak is utaznia kell? Hol van az a híres segítőkészség ilyenkor, amit nyomat a közmédia, s hova tűnt hirtelen az esélyegyenlősség, amit olyan csodásan leírtak, csak épp hasznavehetetlen a

mindennapokban.

Mintha megéreztem volna a bajt, de igyekeztem elhessegetni annak gondolatát, hogy nem lesz egyszerű a hazajutásom. Kicsit igyekeztem is a buszpályaudvarra, hogy hátha betesznek egy alacsonypadlós buszt három előtt, mert csak minden órában indítanak egy akadálymentest. Ugyan ez is lutri, hogy a sofőr tudja-e, hogy a busza alkalmas-e mozgássérült szállításra, vagy nem. Sajnos tapasztaltam, hogy azt se tudják, hogy hogyan kell megdönteni a buszt. A legegyszerűbb közölni közlik, hogy nem vesz fel, vagy dirrel-durral feltol, s azt mondja, ez a busz nem erre való. Dehogynem, csak figyelni kéne arra, amit mondok, s nem úgy bánni velem, mint egy darab fahasábbal.

Elérkezett az én menetidőm, természetesen nem alacsonypadlós jött, ekkor már kezdtem ideges lenni. Igyekeztem átérni emberek tömegén a 11-es kocsiállásra, mert a Komló-Dombóvári busz, akadálymentes busz. A bérletem a nyakamban lóg, de mutattam is neki, miközben megkérdeztem: “Elnézést, elvinne Komlóra?” Mint egy hülyének mutatja, hogy ott a hetesről most indul a Komlói. “De az nem akadálymentes, onnan jövök.” “Akkor sem viszem el!” – közölte, s én mérgemben olyat mondtam, hogy nem tűr nyomdafestéket. Ez volt a 117-es rendszámú busz azért írom ki a rendszámát, hogy végre vegyenek emberszámba, s ne nézzenek hülyének. A forgalmiban is kiröhögtek, mert Komlóra tíz percenként megy buszjárat. “De értse meg, nem akadálymentes egy se.” Mintha süket füleknek beszéltem volna, s hátat fordítva visszamentek a forgalmiba.

Már remegtem az idegességtől, mikor anyuval beszéltem telefonon. Ő felhívta a kedves volt sofőrömet, akinek segítségével negyedóra múlva küldtek egy akadálymentes buszt.

Azonban ez a sofőr se tudta megdönteni a buszt. Mivel szociálisan érzékenynek tűnt, kereste és meg is találta az ici-pici gombot. Zökkenőmentesen felszálltam, s másfél órás, idegeskedés után hazaértem végre.

2020. október 10.

“Hogyan jutok haza?” bejegyzéshez 4 hozzászólás

  1. Drága Heni! Sajnálatos ez nagyon, hiszen a mozgásában korlátozottak ki vannak szolgáltatva rendesen. Azonban elmesélem az egyik ismerősömmel mi történt, aki nem mozgássérült. Már utazott, amikor jelzett, mert le akart volna szállni. A sofőr telefonált és nem vette észre a jelzést. Hiába kiabált előre a zárt ajtó mögül, tovább ment a busz. Mire a vezetőig eljutott, már két utcát elhagytak, nem állt meg, csak azt mondta: szólni kellett volna. Mire az ismerősöm válaszolt: Nem telefonálni kellett volna. A következő megállóra is jelzett, és képzeld, ott sem nyitotta ki neki az ajtót! A lényeg ott van, hogy írásos panaszt nyújtott be a BKK-hoz és még válasz is érkezett, hogy a sofőr elismerte a hibáját és megrovásban részesült…
    Szóval szerintem általános az érdektelenség, ami ellen minimum panasszal élhetünk.

  2. Ennél sokkal durvább dolgokat is tapasztaltam már valakivel, akinek segítettem. Bárhová mentünk, orvosnál és szocmunkásokkal kapcsolatban is. Ez egy ilyen ország, tisztelet a kivételnek.🤪

  3. 😢😡 Sajnos vannak lelketlen emberek. Tudom, ez nem vigasztal, de bízzál benne, hogy megváltoznak.
    Szeretettel: Kata

Szólj hozzá!