Esőt suttog az éjszaka, holdfényre váró fák alatt egy alak lépked, szinte kiáltozik a céltalanság léptei alól. Furcsa, himbálódzó mozdulatokkal halad, az ember már-már tengeribeteg lesz csupán a látványtól. Végre kiköt egy fánál, narancsvörös fénybe lobban az arca, amint cigarettára gyújt. Egy szakállas arc képe ég a retinámba. Vagány mozdulattal dobja el a gyufát, és az fényt sikoltva egy pocsolyába fullad. A fa törzsének támaszkodva füstöt ereget, majd váratlanul ellöki magát a törzstől és hirtelen egy bokor mögé lapul. Egy apró alak kezd el nőni a városból kivezető úton.
Az utolsó köztéri lámpa alatt komótosan lépked, vagy talán andalog, minden esetre könnyűnek tűnnek léptei, túl könnyűnek ezen az esős éjszakán. Haszontalanná vált üveg robban szét az aszfalton, majd némi káromkodásszerű hangfoszlányba kapaszkodik a fülem és újra csend.
Hosszú kabátja zsebéből egy kisebb üveget húz elő, majd érdekes térdelő mozdulatba dermedve marad egy pillanatra és egy halk pukkanás jelzi: borozás következik.
Kissé beleborzongtam, a számban éreztem a régi idők almabor ízét.
Az esőcseppek talán rájöttek, hogy tériszonyuk van, és a felhőkbe kapaszkodva csúfolódtak a gravitációval. A furcsa fényű csonka Hold megkönnyebbül, amint arcáról eloldalognak a súlyos fellegek. A sugarak nagy hirtelen összefutkosták a tájat, de az egyik az úton szétterülő üvegszilánkokba lépet és megcsillant a fájdalom.
Míg elbambulva bámészkodom a tájon, az alak ember nagyságúra nő az úton és a hangja is ideérkezik. Sajnos. Aki azt mondja, hogy a varjaknak nincs szép hangjuk, az biztosan átértékelné az állítását, ha hallaná ezt a tántorgóvá lett alakot.
A bokor mögül hirtelen kiugrik a szakállas matrózléptű és rákiált a népdalkórusból biztosan kihagyott álénekesre:
-Te vagy az Ottó? Ha igen, adj egy kis bort, ha nem, pénz vagy életet!
Ottó, nem volt egy gepárd, így nagyon lassan jött rá, hogy ő biz’ Ottó, de az üveget azért odanyújtotta rég nem látott ivócimborájának. Közben motyogott valamit, hogy az ő életével nem sokra menne senki, hisz ő is csak a város széléig jutott vele.
Közben az éjszaka újra esőt suttogott a tájra, de a két alak már el volt ázva, így a felhők lemondóan legyintettek és tovább álltak.
2009.
Szia Mara! Köszönöm, hogy írásos emléket hagytál olvasásodról! 🙂 Nem van több ilyen jellegű írásom, ez egy egyszeri eset volt részemről és igazából én sem tudom miért írtam 🙂
Üdv.
Janus
Szia János! Jó, hogy véletlenül idetévedtem, mert kedvemre való amit találtam 🙂 Szívesen olvasnám a többit is, ha lenne… 🙂
ölellek,
mara