Egy rózsaszál-novella

Zsuzsa tizenhárom éves, olyan üde, olyan bájos, mint virágzó almafa-ág – észrevette, hogy az anyjának udvarolnak.

Egy  nagy, fekete, karcsú, elszánt képű férfi. Fölvetette rá a szemeit és azt találta, hogy olyan rút, olyan titokzatos, mint a milyennek az ördögöt képzelte nyolc vagyis inkább hét éves korában.

Odafordult apjához és szépnek, kedvesnek látta. Még a kopaszodás vidám homloka fölött, az is milyen édes! Valami nagy titok előtt állott és ez a titok egyszerre elfogyasztotta minden mosolyát. Szomorúság  vett rajta erőt, a papája, mint orvos, vascseppeket irt számára, anyja pedig az étellel kínozta.

Mindennap kikapott azért, mert nem reggelizett, ebéd alatt is erről folyt a szó, de mintha nem is róla beszéltek volna, ült némán, szelíden, világos szemeivel elmerengve a levegőben. Arca oly átlátszó volt már, hogy szinte világított, a mint estenként elhúzódva a lámpástól, megbujt az ebédlő homályos zugában és onnan kémlelte anyjának teli, színes, még egészen friss arcát. Nagyon  csodálkozott, hogy a kedves szőke fejre nem volt írva semmi  titok.

Hogy édesgetően, szelíden, s szívéből kedvesen  beszélt az urával és gondját viselte, magához ölelte két kis testvérét. A hitszegesnek semmi jelét nem látta Talán már mindenki látja, csak ő nem. Egészen megzavarodott, félt, szeretett volna meghalni. Előbb azonban tudni akart mindent, tényeket. Lesett rájuk furfangosan és alattomosan, reszketve és vakmerőn, míg előtte állott a tény, mindenki másnak föltétlen bizonyosság, de neki egy rettenetes szívfagyasztó, titokzatosság..

Egyszerre különös szándék szállotta meg, «Szólni fogok anyámnak!» gondolta magában. Nem mert. «Apámnak mondok meg mindent!» Csaknem elájult ebbe a gondolatba. Tisztában volt azzal, hogy itt cselekednie kell és tanácsért mindenféle könyvekhez fordult.

Talált egy francia könyvet, ebben anya és leány egy férfit szerettek. Bár nem értette tisztán az elbeszélést, megrettenve dobta el magától. Nagy furfanggal, idősebb leányoktól akart megtudni némi dolgokat. Csak egy tudta elképzelni, hogy leendő férjén kívül valaha mást is szeressen.Csak az egyik- egy kis, sovány, fekete leány, a többiek valamennyien az egy és örök szerelemre esküdtek.

Vizsgálgatta az asszonyokat az utcán, mohón hallgatódzott, ha valahol pletyka ütötte meg füleit. Otthon pedig az ablak mellett ülve, szinte megerőltetve szemeit, nézte az utcát, a várost, melyből csak néhány utcát ismert.

– Mi minden rettenetes dolgokkal lehet teli ez a hely, mely hullámzik zúgva körülötte, mint egy óceán… Mi van az előtte ismeretlen mélységekben? Ott, hol anyja jár, mosolygó arccal, kábult fejjel?!

Valahol egy szerelmes asszonyról kopott hasonlatot olvasott. Ez a hasonlat elevenedett meg előtte minduntalan. Anyját látta, a mint rohan lefelé valamely meredeken, tátongó mélység felé. És vonja maga után férjét, gyermekeit… az egész világot. Álmodozásai közben szinte látta a meredeken növő sárga, kiégett füvet és a nagy, éles köveket is. Fel-felsikoltott álmában, elgyengült végképp és azzal aludt el, hogy tenni fog valamit,hogy megállítsa a folytatást.

Váratlanul vidéki rokonok jöttek, és anyja elment velük az Rózsák térre  egy  képtárba. A kis leánykának fájt a torka   így  lefektették, otthon hagyták. Alig mentek el, ruhát kapott magára, átszaladt anyja szobájába. Leült az íróasztal mellé, a fekete, mégis oly pazar  kis székre. Bámulta a bútorokat, mint valami idegen embereket, és azok szólottak hozzá különös, idegen szóval. Az asztal lapján viola színű tintacsepp. Nem-e abból a tollból hullott ki,  amellyel irt annak?Biztos anyja tollából hullott le amivel leveleket írt.

Lehajtott fővel, szemére hullott szőke haján át nézte ezt a cseppet és dús fantáziája, lágy gyűlöletet etetett belőle. Tágra nyitott szemei előtt megint megelevenedett a könyvből vett hasonlat, mind színesebben, mind domborúbban…

Észre se vette, hogy háta mögött a cseléd villanyt gyújtott ,majd tett -vett jobbra balra és hogy utána belépett a nagy, fekete arcú férfi és köszöntötte csendesen,majd  hangosabban. Fölrezzent, maga előtt látta, nem rémült meg tőle jobban, mint álomképeitől, egy pillanatig még azok egyikét látta benne és szótlanul nézett rája. Aztán egyszerre fuldokló sírás fogta el és fölugorva székéről, amíg  két kezével elfedte arcát és  rimánkodva szólt:

– Ne bántson bennünket!… Hagyjon el, minket  menjen…?

A  lányka  karjait leeresztve, a sírást leküzdve magában, egyszerre szikrázó szemekkel nézett a férfira. Az, elhalványodva, zavarában mosolyogva állt vele szemben. A kalapját forgatta kezében, mint egy paraszt legény, ha úri lány  előtt áll.

Percek teltek, míg a férfi  visszanyerte önuralmát és erőltetve fölnevetett.

– Ó, maga kis bolond, hát én bántom magukat! Ki mondta azt magának?

– Látom – szólt a kisleány alig hallhatólag – anyámat és magát. Menjen innen el és ne jöjjön többé ide soha. Mondja, hogy nem akar… – De miért, mit tettem? A leány nem mondott többet, elöntötte a sírás. A férfi odament hozzá és csitította:

– Rossz kis leány, micsoda csúnya gondolat a mamájáról, szégyellje,magát az,  aki a fejébe verte ezeket a gondolatokat. Bizonyára a szomszédok,vagy a kis cseléd Ezek a nyomorult cselédek! No, ne sírjon, minden úgy lesz, a mint maga akarja, nem jövök többet.

 

 

… A kislány felemelte fejét, rája nézett, de olyan különös, olyan bűvös tekintettel, hogy a férfi nem tudta kiállani. Lesütötte a szemeit, zavartan mosolygott és ismételte: – Többet soha… Majd hirtelen tréfára fogta a dolgot és hirtelen megpillantva a leány mellére tűzött száraz  rózsaszálat, mondta

– Ha nekem adja azt!

A kezében volt. Csakugyan nem jött többé. Anyja kezdetben csodálkozva, később izgatottan nézett körül. Egyre csak várt  várt és nem akart kérdezősködni. Lassanként belefáradt a várakozásba és levelet írt,  de büszkesége nem engedte, hogy elküldje a levelet. Inkább várt az ablaknál, a lépcsőházban. Hosszú vizitekre ment egyedül és leverten jött haza. Levertsége ráragadt az egész házra, férjére is. Csak a kis Zsuzsa arcán fakadt ki újra az elhervadt mosoly, gyermek lett ismét, vidáman tért vissza babáihoz , olykor leselkedett még anyjára és egyszer rajta is kapta, amint szobájában, a sötétben összegubbaszkodva sírt. Odarohant hozzá és megölelte. És sírt  ő is édesen keservesen, a leghalványabb sejtelme nélkül annak, hogy miért? Megkönnyebbült szíve áradt ki, a nő ébredt föl benne, aki  sír  a szerelmes asszonnyal akárki legyen az, talán egyszerűen csak azért könnyezett,, mert anyját szenvedni látta? Könnyeik , összefolytak. Az egyik – oh be nagyon! – tudta már, hogy miért. A másik: még nem.

“Egy rózsaszál-novella” bejegyzéshez 6 hozzászólás

  1. Drága Babu! Milyen szép is ez a történet, olyan századeleji hangulatú, romantikus novella. Nagyon szépen írtad meg a gyermek és majdnem nő vívódását, beszédét. Szeretettel olvastalak: Éva😍

Szólj hozzá!