Bonyolult világ

Összes megtekintés: 16 

Ápolt, jólfésült, majdnem két méter magas férfi lépett a mindig makulátlanul precíz irodahelységbe, ahol az utolsó tollnak, és ceruzának is pontos, katonás rendben kellett állnia, hogy még véletlenül se látszódjon rajtuk semmifajta szennyeződés, vagy por.

Bernát bizonyos ruganyossággal, és sportos elszántsággal mozgott, mintha folyton táncolna, vagy zenét hallani. Azt szokták mondani, hogy minden embernek van biológiai zenéje, nem csupán órája. Szinte minden munkanapja zenével, vagy versekkel kezdődött, hiszen ez a két nélkülözhetetlen elfoglaltság teremtette meg a jókedélyűséget, az önbizalom csíráit, és a közvetlenséget, melynek az utóbbi időben kissé híján volt Bernát.

A kis iroda helységet hangulatos fikuszokkal, és szobanövényekkel látta el, melyet egy piros műanyag kis kannával locsolt meg. Már ebben a banálisan egyszerű szertartásos mozdulatban is annyi öröm, és boldogság rejlett, hogy a kolleganők feltűnően érdeklődni kezdtek a különös ember iránt.

Az utóbbi tíz-tizenöt évben a szokásos konferenciákon, értekezleteken el nem mulasztották volna megemlíteni, hogy bizonyos kiváló teljesítményű munkatársakat igenis elő fognak léptetni, és az év végi összesítések alapján busás fizetésre számíthatnak, melyet természetesen az illetők folyószámlájára kerülnek majd automatikusan. S bár az utóbbi időben a számítógépek, és az internet is egyre több és több területet vett el az emberek személyes szférájából; főként a közösségi médiák világa, Bernát irodalmi blogot indított – sokkal inkább kedvtelése, és irodalom iránti szívügye miatt -, ami fokozatosan tett aztán szert egyre több rajongó táborra és népes követőkre.

November utolsó napján született, és ezt a különös dátumot valahogy mindig is inkább titkolni igyekezet mások, és a vadidegen emberek előtt. Elvégre kinek mi köze hozzá, hogy mikor van ilyen-olyan ünnepi napja? Kollegái persze nem voltak restek, és alaposan felkészültek Bernát szakmai életrajzából. Mivel tudták, hogy semmilyen alkoholt nem fogyaszt, és az édességek fogyasztásával is hadilábon állt, mert jó lett volna legalább fölösleges húsz kilótól megszabadulni, aminek egyáltalán nem használt a folyamatos ülő munkavégzés, így hát a legtöbb jeles, ünnepi alkalomra mindenki könyveket vett ajándékba a számára. Főként a férfi kollegák voltak olyanok, hogy díszes csomagolópapír nélkül egyszerűen csak odalökték íróasztalára az adott köteteket egy-egy meztelen hölgyes képeslappal kiegészítve, míg a kreatívabb hölgy kollegák szépen, ízlésesen becsomagolták a köteteket, és szinte alig várták volna, hogy kollegájuk kibontsa az ajándékokat és úgy igazán és teljesen meglepődjék, de Bernát mintha tisztelte volna a csomagolópapírt is – csupán csak korlátozottan vitte rá a lélek, hogy feltépje az egyszeri használatos papírt.

– Ha megengeded én majd segítek! – gyöngéden megsimogatta szőrös kezeit az egyik kolleganő, mélyen, csábítón a szemébe nézett, amitől a legtöbb férfinak máris felforrt a vére, és finom hattyú ujjacskáival olyan ügyesen nyitotta ki a csomagolópapír alatt megbújó vaskos verseskötetet, vagy éppen prózai könyveket, hogy öröm volt nézni. Bernát is csak hosszú percekig bámulni tudott.

– Tessék parancsolj! Ezeket kaptad! – s mintha egy kislány volna, akire újra ráköszöntött a gyerekkor magához vett egy-egy könyvet; belelapozott, megfogatta, lapozgatta, még meg is szagolta, hogy vajon új-e vagy használt. – Oh! Ezt nevezem! Még Stephen King is van! Ezt én is szeretném majd megvenni!

Bernáton látszottak meghatódottsága jelei, mert ilyenkor mindig hajlamos volt a sírásra, és bár nem jó jel, ha egy karizmatikus férfi sírva fakad Bernáttal kapcsolatosan azt is mindenki természetesnek vette. Hölgy munkatársai pedig alig várták, hogy megsimogassák haját, kényeztessék, vagy babusgathassák, akár egy kis gyereket, aki valami miatt nagyon szomorú lett. Nem volt ebben semmi elítélendő dolog. Bár kétségtelen, hogy azért egy-két férfi kollega előbb-utóbb szóvá tette, hogy egy felnőtt férfit talán nem volna ildomos pesztrálgatni, mint ez óvódást, ilyenkor a legtöbb hölgyemény azonnal lehurrogta az illetőt, mondván: egyáltalán nincs igaza.

Amikor vége szakadt a kis ünnepségek íróasztalán egy szép levélborítékot vett észre. Látszott rajta, hogy miként a boríték minősége és a cirkalmas, barokkos kézírás is hihetetlen precizitásról, és emberi maximalizmusról árulkodott. Gondolkodóba is esett azonnal. „Vajon ki lehetett az, aki kézzel írt levelet hagyott az íróasztalán?” Az ilyesmi a számítógépek és a modern kor világában bizony egyáltalán nem szokás. S minél jobban belesüllyedt saját gondolataiba észre se vette, hogy öreg este lett, és hogy lejárt a munkaideje.

A levél tartalma egy találkozóra hívta meg, melyet az egyik belvárosi, dicső múltra visszatekintő színházban tartanak, és ahol a levél állítólagos írója is jelen lesz, és könnyedén felismerhető. A levél egy hölgy érzelmességével, és egy modern nő karakán, és magabiztos határozottságával ecsetelte, hogy milyen sokat jelentett az irodalmi blog, melyet hétről-hétre követ az illető hölgy, és aki megváltoztatta egész felfogását a világról, gondolkodását a legtöbb emberről. És persze mennyire örülne, és megtisztelve érezné magát, ha Bernát elmenne a színházi összejövetelre és egy kicsit megismernék egymást.

Bernát aznap rémesen rosszul aludt. Álmában mindenki rajta röhögött cinikusan, gyilkosan. Pedig már annyiszor megpróbálta letisztázni, vagy elfelejteni a kellemetlen, szívszaggató múltat, mely túlzottan sok lelki sebet, és milliós megaláztatások sorát pakolta rá. Valahogy mégsem sikerült.

Másnap mégis úgy döntött ideje cselekednie – elvégre elmúlt harminchat és még nem jelenthette ki magáról, hogy volt egy rendes párkapcsolata az életében. Ki tudja? Szűzkéz szerencsét hoz!

Felvett egy öltönyt, és egy öltönynadrágot, mely sajnos derékban meglehetősen szűkösnek bizonyult, de nem bánta. A tükörben egy fess, és roppant elegáns férfi nézett vissza rá. Egy olyan poéta-életű ember, aki sebezhetőségét is kimutatta, bár az élet sokadszor megtaposta.

– Add mindig önmagadat! Légy közvetlen és őszinte! Abból nem lehet baj! – mondogatta farkasszemet nézve tükörképének. Aztán elindult a színházba. Mindig is fenntartásokkal kezelte a felszínes embereket. Abban a pillanatban, hogy egy-egy árulkodó mozdulatban, vagy grimaszszerű arcban látott valamit, mely megzavarta, vagy kibillentette belső lelki békéjét ellentmondást nem tűrőn távozott a helyszínről, az adott illetőt pedig nagy ívben elkerülte.

Amint a színház felé tartott a buszon lelkében újra és újra visszapörgette a levél neki szánt sorait: „Már nagyon várom a találkozást Önnel!” – Vajon ki lehet az, aki ennyire megszeretné ismerni? Hiszen a legtöbb modern úrinő a legtöbb esetben sohasem veszi komolyan, ha romantikusan udvarolnak nekik, vagy ha igen szinte már az első öt percben rátér az élet túlzottan is kihangsúlyozott anyagi vonzataira.

„Vajon mit mondok majd neki, ha felismer? Vagy tán én ismerem fel őt?” – s minél jobban belelovalta magát ebbe az idillikus álomszerű képbe viselkedése annál félszegebb, szerencsétlenkedőbb, és szeleburdibbá változott.

Végül inkább úgy döntött, hogy kiszellőzteti zaklatott gondolatait, és inkább besétál a Bajcsy-Zsilinszky útról a Nagymező utca felé, ahol szinte alig lehetett már megmozdulni, mert a kíváncsian hömpölygő tömeg szinte az utolsó szabad helyeket is eltorlaszolta már, és ha számításba vesszük, hogy Bernát több mint száz kiló volt, és ehhez jött még százkilencvennyolc centis magassága még így is jóformán totálisan elveszettnek, kiszolgáltatottnak érezhette magát ebben a mikro közösségben.

Van egy incselkedő, szellemes mondás, mely szerint a pesti emberek csupán csak azért járnak színházba, hogy magán-divatbemutatót tarthassanak szűkebben vett környezetüknek, és ismerőseiknek! – S amint végignézett a kissé felfuvalkodott, pöffeszkedő, felszínes gavallérok, és mesegyönyörű dívák estélyi ruhás kollekcióin óhatatlanul is feltette magának a kérdést: – Mi a nyavalyát keresek én itt?!

A színház épületében szabályosan már mozdulni sem lehetett. Az óriásplakátok szinte cinikus egykedvűséggel, tobzódó magamutogatással hirdették, hogy az új Agatha Christie regényéből készült szánalmasan csöpögősre sikeredett romantikus komédiát mindenkinek látnia kell.

A legtöbb ember már réges-régen megváltotta a jegyét, és most mindenki az első sorokban szorongott és izgatottan, mohón leste, hogy vajon a marcona, tagbaszakadt kidobó emberre hasonlító biztonsági őr mikor emeli fel az elválasztókordont, és engedi be a tengerként özönlő közönséget.

Bernát volt így gyakorlatilag a legutolsó, aki jegyet váltott. Hát bizony-bizony nézett is rá a pápaszemes, szőke melírozott tincseket viselő, ellenszenves, középkorú asszonyság.

– De hát kedves jó Uram! A darab mindjárt kezdődik! Siessen, mert nem fog tudni bemenni! Az ajtókat az előadás idejére bezárják!

– Köszönöm! Bocsásson meg… keresek valakit… – válaszolta bizonytalanul, de többre magyarázataiból már nem futotta, mert a matróna végleg lezárta a vasrostélyt a jegyárusítás ezzel véget is ért.

Bernát lopakodva settenkedett beljebb, és bár senki sem állt az útjába, szinte magán érezte a gyanúsan őrt álló biztonsági ember tekintetét, mely úgy követte minden lépését, mintha zsákmányállat, vagy betörő lenne, akit mindenképp móresre illik tanítani.

Később kiderült, hogy közvetlenül a színházépület melletti kisebb kávézós, művészteremben lesz az állítólagos találkozó. Hát akkor miért kellett szerencsétlenségére jegyet vennie?

Kisietett a színházból, és közvetlenül az épület melletti kis művészteremben már javában megkezdődött a kellemes zongoraakkordokkal kísért, pezsgős összejövetel. Kissé alul öltözöttnek, és alul értékeltnek érezte magát. Az egyik művészeti vezető, csinos, fiatal hölgyemény persze azonnal kibillentette hevenyészett önbizalmából.

– Elnézést kedves Uram! Keres valakit?! – s már vette elő A/4-es alakú, feketekötésű jelenléti ívét, ahol minden névnek megvolt a megfelelője. – Hogy hívják? Mit akar itt? – csicsergő, dallamos hangja egyszerre megváltozott, mintha legalább is őrmester, vagy fitness edző lett volna.

– Kérem szépen… én csak… – benyúlt hóna alatt mindez idáig szorongatott aktatáskájába, és kihúzta a kis levelet, melyet valószínűleg egy hölgy írhatott.

A bájos, ifjú hölgy olvasgatta, nézegette a levelet, majd fejcsóválva hátra ment az egyik kolleganőjéhez, és együtt összenevetett vele. Bernát persze rögtön azt hihette, hogy rajta nevetnek, hiszen ki is akarna egy kövér pingvinnel találkozni ráadásul egy ennyire elegáns, és felkapott helyen, aki kicsit az újgazdagok játszóterére hasonlított.

A hölgy pár perc múltán visszatért, és intett, hogy kövesse.

– A hölgy már megérkezett, így odavezetem Önt, ha nincs ellenére! – a hölgy kedvesen belekarolt, és szabályosan húzni kezdte a jócskán megilletődött férfit egyre beljebb, míg a legtöbb vendég ügyet sem vetett rá.

Az illető hölgyről szinte azonnal kiderült, hogy művésznő, és rajongásig szereti a kortárs irodalmat, és a verseket. Annak idején mániákus hittel látogatta a szavalóversenyeket, és egyetlen fő küldetést tekintett élete céljának, hogy bekerülhessen a Színművészetire. Most szándékosan a nagy művészterem egyik távolabbi, meghittebb zugában várakozott. Úgy tűnt, mintha nagyon is zavarná belső lelki békéjét a felszínes, pezsgőzős emberek társasága, így inkább a magányt, és átmeneti elszigeteltséget választotta. Mégis, mikor az adott művészeti vezető hölgy odakísérte Bernátot, és a hölgy először meglátta valósággal azonnal eltűnt hamvas, őzikeszemű arcáról minden aggodalom.

– Szeretettel Üdvözlöm! Annyira örülök, hogy el tudott jönni! Meséljen? Hogy érzi magát? Mivel foglalkozik? – a kérdések váratlan özöne szinte azonnal letámadta.

– Kezét csókolom! – felelte félhivatalosan. Ugyan már! Hiszen majdnem egyidősek, mert mindketten a nyolcvanas évek elején születtek. Akkor mire való ez a formalitás. Ragaszkodás az illemhez? Csak arra jó, hogy mindenkit elidegenítsen, vagy zárkózottá tegyen.

A hölgy letette pezsgős poharát. Majd kedvesen karjába karolt, és elvitte Bernátot az egyik olyan helységbe, mely titkosan lapult meg a színfalak mögött.

– Biztosan nagyon kíváncsi, hogy miért írtam a levelet? – izgatott, feszült volt a hang, mint aki attól fél, hogy töredék boldogsága is azonnal veszélybe kerül.

– Nagyon… örültem neki… – nyögte pár percen belül ki.

– Ennek én örülök! Tehet Ön írta azt a két bíbor kötetes határidőnaplós verseket, melyeket nekem küldött? – most valósággal arra kényszerítette, hogy varázslatos, léleklátó szemeibe nézzen.

Bernát alázattal bólintott.

– Fantasztikus költői képekkel, és hasonlatokkal ír! Az ember, ahogy olvassa a sorokat, mintha a lélek sebezhetőségét akarná feltárni, és megfejteni! Bámulatosan nagyszerű! – kis tenyereit a levegőben összecsapta elismerése jeleként.

– Hát… nagyon köszönöm… Sokszor egyetlen szó elég, hogy az ember verset farigcsáljon belőle…

– Jaj, ne legyen ennyire szerény! Ön igazi őstehetség!

– Lehet, ám pénzt a költészettel nem lehet keresni! – vallotta meg kiábrándultan. Szavaiban mély életbölcsesség érződött.

– Én azt látom, hogy a mostani világunkban mindenkit érdekek, és homályos alkuk vezetnek! Semmi sem biztos, és senkiben sem bízhat igazán az ember! Maszkokat vagyunk kénytelenek viselni, hiszen ha sérül belső tartásunk akkor összetörhet minden, amiben valaha is hinni akartunk! – olyan könnyedén sétált, mintha nem is estélyi ruhát viselne, hanem valami könnyedebb ruhadarabot. – Bár véleményem szerint Ön nem erre kíváncsi!

– Bocsásson meg… hallgatom! – nézett fel rá.

– Azért kértem ezt a személyes találkozót, mert a közösségi médiaoldalaimon is mindig Ön az első, aki felköszönt legyen szó születésnapról, vagy névnapról, és mindig olyan fantasztikusan találó, filozofikus sorokat ír a hozzászólásaiban, hogy az embernek muszáj tollat, papírt ragadnia, hogy elgondolkozzon kicsit. – majd kis idő múlva feltette a legfontosabb kérdést:

– Szeretnék a barátja lenni! Szeretnék elbeszélgetni egy őszinte emberrel a legfontosabb témákról, és az életről! – ebben a percben olyan mélységek nyíltak meg bűvölő szemében, hogy az ember ténylegesen úgy érezte magát, mintha kiszakadni az időből, és csak egy különleges örökkévalóság létezne, melyet a kölcsönös hűség, és jóság táplál.

– Én nagyon örülök… neki… – Bernát meghatódott, de igyekezett elrejteni gyerekes ujjongó örömeit, hiszen eddigi életében azt kellett tapasztalnia, hogy senki sem hallgatja meg, vagy jóformán senkit sem érdekel, hogy ő mit gondol, vagy érez a világgal kapcsolatosan. Megpróbálta otromba nagy lábait a hölgy kecses lépéseihez igazítani. Az est hátralévő részében sokat sétáltak még, miközben rengeteget beszélgettek. Elegendő volt egy-egy pillantás, vagy mozdulat és máris mindketten azt érezték, hogy valósággal összeszikráztak…

“Bonyolult világ” bejegyzéshez 4 hozzászólás

  1. Kedves Norbert!
    Nagyon tetszett az írásod! Kell egy ilyen lelki társ, akivel ennyire közös hullámhosszon van az ember!
    Könyveket én is szeretek kapni ajándékba! 🙂
    Szép napot!
    Marika

  2. Főhősünk megtalálta azt a személyt, kivel közös az érdeklődési körük, és még szimpátia is kialakult közöttük… Többet nem is lehet ettől kívánni. Tetszett az írás kedves Norbert, az enyhe szarkazmust is beleértve. Üdvözlettel: Éva💐🌞

Szólj hozzá!