A Közellenség

Korunk tükörképe…A „Közellenség”.
Nem volt más a reggel, mint máskor. Felhúzta a nehéz fa redőnyt, bevetette az ágyat, kicsit téblábolt, teát főzött, megpirította a háromnapos kenyér maradékát. Csak fél kilósat szokott vásárolni, az kitartott a hét közepéig. Ha főzött, azt több napra szánta, így arra most nem kell gondolnia. A kertben tervezett munkákból semmi sem lesz, mert reggel hóesésre ébredt. Nem érzett csalódást, hiszen kellett az égi áldás, a száraz földre. Odaült az utcai ablak elé, nézelődött ki jár az utcán. Senkit sem látott. Olyan csend volt. Évek óta élt egyedül, szerényen, magányosan. Férje három éve hagyta el a földi világot. Azóta egyedül lakta a kis parasztházat. A faluban sok embert ismert, hívták is, be a központban működő Szociális intézménybe, töltse ott az időt napközben, még ebédet is kaphat. Nem vette igénybe, mert, – nem koldus ő…. Gyermeke nem született, családtagjai már meghaltak. Távoli rokonairól alig tudott valamit. Néha bekapcsolta az öreg rádiót, a tévétől már fájt a szeme, hetekig rá sem nézett. Míg lába bírta, gyakran kijárt a temetőbe, a kertjében nevelt virágait az öreg kerékpár segítségével kitolta, rendezgette a párja nyughelyét. Eljárt az idő, egyre fáradtabb, gyengébb lett. Már neki nagyon messze van, nem is lát jól, ritkán kimerészkedik ha fel tud szállni a buszra, amelyik megáll a temetőnél. Egyetlen társasága korosodó cirmos macskája volt. Rádöbbent, a rossz idő ellenére boltba kell mennie. Hiszen cirmosnak nem adhat száraz pirítóst, a tej meg elfogyott. Ha vásárol a legolcsóbb párizsiból, az több alkalomra beosztható kettőjüknek, és a kenyér is meglesz. Felöltözött, gondosan bezárta a házat, majd elindult a közeli vegyesboltba. Amikor megnyitotta bolt ajtaját, illedelmesen köszönt, még a lábát is megtörölte a küszöbön. A boltban kevesen voltak. Az eladó nem fogadta a köszönését. Ekkor még arra gondolt, biztosan nem hallotta. Mikor a párizsit kérte, észrevette, hogy a fiatal kiszolgálók dühösen beszélgetnek egymással… Nem értette. Amit hallott elbizonytalanította, torkát szorította a félelem, mi van, ha róla beszélik, hogy milyen átkozott hülye ez a banya, miért nem marad otthon, és ülne a seggén legalább akkor nem jelentene veszélyt senkire. Ezt sem értette. Biztosan félreértett valamit. Megvette a kenyeret a tejet is. A pénztárnál két fiatal viccelődött. Valami koronás öregaszonyról beszéltek. A pénztárosnő, aki máskor mindig megkérdezte hogy van, most szó nélkül dobálta a kosárba az árut. Pedig annyira várt pár kedves szóra. Megváltozott valami. Az üzletből kilépve, majdnem nekiütközött egy fiatalasszonynak. Talán ő volt óvatlan, vagy figyelmetlen. A nő dühösen rákiabált. Ez vitathatatlanul neki szólt. – Nem bír magával ugye? Ülne otthon mint a többi öreg, akinek van esze!
Megijedt. Tényleg. Hazafelé majdnem elcsúszott nagy riadtságában. Mi történt? Miért ennyire ellenségesek? Mi rosszat tettem? Sírdogálva nyitotta az ajtót, az ebédet meg sem melegítette nem volt éhes. Cirmosnak adott a párizsiból, aki hangos dorombolással próbálta vígasztalni sírdogáló öreg gazdiját, aki nem értette, hogyan vált közellenséggé…