Usama családja

Összes megtekintés: 33 

T. Tamás Ferenc: Usama családja

Pár éve Budapesten kellett vizsgáznom. Elég nehéz volt a vizsga a kemény anyag miatt, ráadásul negyvenes éveim végén járva a hátam közepére kívántam ezt. A vizsga a Keleti pályaudvarnál volt, az ott lévő egyik ragyogó szállodában. Reggel kezdtünk, úgy fél 9 körül, majd 11 után volt egy-másfél órányi szünet. Kimehettünk egy kicsit levegőzni és némi ebédrevalót beszerezni. A légkondicionált szállodából kilépve mellbe vágott a forró levegő. Mentünk a közeli kisboltba némi csokoládéutánpótlásért, amikor megláttunk pár embert, akik a boltocska előtt ültek.

2015. augusztusa volt. Tele volt a Keleti és környéke menekültekkel.

A bolt előtti kis virágállvány szélén ült egy kb. velem egykorú apa, kezében egy 2-3 éves kislánnyal. Mellette ült egy nő, talán a felesége. Ölében fáradtan pihent egy 5-6 éves forma kisfiú. Nem néztek ki csavargónak, de láthatólag nagyon fáradtak voltak. A férfi a pénztárcáját szorongatta és valamit halkan magyarázott a nőnek arabul. A férfi megfordította a bukszát, de nem hullott ki belőle semmi. Teljesen elfogyott a pénzük.
Melléjük érve angolul megkérdeztem, hogy segíthetek-e valamiben. A férfi tökéletes angolsággal válaszolta, hogy a gyerekeknek szeretne kérni egy kis tejet, ha nem nagy gond. Esetleg némi kenyeret is. De ha az utóbbi nem jut, az sem baj.
Szó nélkül bementünk a boltba és vettünk 3 liter UHT-tejet, 1 vekni magvas kenyeret, némi csokoládét és egy kis narancsot – nekik. Kijövet odaadtam a kis csomagot a férfinak. Nem jutott szóhoz a meglepetéstől.
Első mozdulatra kibontotta a tejet és a kislányt megitatta, majd a fiú jött. Utána nagyot kortyolt a nő is, végül ő is ivott egy keveset. Utána kibontotta a kenyeret, majd a gyerekek lassan elkezdtek falatozni. Óvatosan, csak kis harapásokkal ettek.

Elmondta, hogy sajnos teljesen elfogyott a pénzük és nem mertek kérni senkitől. Ekkor jöttünk mi és csodát tettünk velük. Meg akarta hálálni a jótettünket, de ez akkor és ott lehetetlen volt. Cserébe csak annyit kértem, hogy meséljen kicsit magukról. Usamának hívták és Szíriából jöttek. Mondta város nevét is, de azt nem fogtam fel. Valamilyen vízzel kapcsolatos mérnökként dolgozott – az általa használt kifejezést nem értettem. Még az egyetemen tanult meg folyékonyan angolul. Sajnos a szeretett városában durva harcok folytak. Ők igyekeztek a gyerekeket megkímélni ettől, de ez nem igazán sikerült. Usama fiának az 5. születésnapjára készültek, amikor egy tüzérségi robbanó repeszgránát telibe találta a házukat. Usama fia az apja karjaiban halt meg – a hátába állt egy hatalmas repeszdarab. A hat hónapos terhes feleségét széttépte a találat. Semmi sem maradt belőle. A házuk romjai alá temette el a szeretteit, már ahogy tudta.

Nagy sóhajtozások közepette nehezen folytatta.

A robbanás teljesen szétvitte a kis házukat, csak romok maradtak. Sajnos a szomszédjuk háza is megsínylette a találatot. A szomszéd felesége és két gyereke kint játszottak az udvaron, így pár karcolással megmenekültek a bombától. Az asszony a férjét veszítette el, míg a gyerekek édesapjukat. Nekik sem maradt semmijük. Még egy fénykép sem a néhai szeretteikről.
Usama a néhai háza romjai között összeszedett két pár gyerekcipőt, majd négyesben eljöttek hazulról. A gyerekeiről összesen ez a két pár cipő maradt emlékül – semmi más!
– Tehát ez a család…? – kérdeztem.
– Igen. – válaszolta halkan. – Ők a szomszédaim. Amena tanítónő volt, a férje pedig gazdasági informatikus.
– De hogyan bírod ki sírás nélkül?
– A könnyeim Szíriában maradtak.
– Részvétem!
– Köszönöm.
– Hogyan tovább?
– Nem tudom. Mi csak a békét keressük.
Akartam adni neki egy kis pénzt, de Usama köszönettel visszautasította. Ő nem tudja meghálálni ezt a rengeteg adományt, amit itt kapott – tőlünk. Pénzt már semmiképpen sem mer elfogadni. Az már túl sok lenne! Köszöni a tejet, a kenyeret, meg a többi finomságot. Óvatosan beosztva napokig elég lesz négyüknek. Addig mennek tovább – keresni a békét.
– És a családod? – kérdeztem bizonytalanul.
– Most már ők a családom.
– Isten véletek! – búcsúztam kezet nyújtva.
– „Má ász szálámá.” Béke legyen veled. – kezet rázva elköszöntünk. Nekem sietnem kellett vissza a szállodába vizsgázni.

Több év telt el, de ez az emlék nem halványul. Most is látom Usamát és az ő családját. Néha, a csendes, csillagfényes éjszakákon arra gondolok, hogy mi lehet velük.

Usama, találd meg, amit keresel. Béke legyen veled!

T. Tamás Ferenc, 2018. ápr.

“Usama családja” bejegyzéshez 1 hozzászólás

Szólj hozzá!