Végre együtt

Összes megtekintés: 97 

Évekkel ezelőtt a könyvtárak fényben úsztak, fontosak már-már kikerülhetetlenek voltak az emberek mindennapjaiban. Az egyetemisták gyakran kölcsönöztek ki tanulmányaikhoz nélkülözhetetlen jegyzeteket. A nyugdíjasok szívesen olvasgattak napilapokat, magazinokat. Valami megmagyarázhatatlan misztikum vette körül a kultúra templomát. Aki belépett tiszteletben tartotta a könyvtárat és a látogatókat is. Csupán a papírlapok sistergése hallatszott. A régi szép idők múlandóban vannak. A könyvtárakat és a könyveket ostromolják az internet adta lehetőségek. Blogok, online magazinok. Pedig hány ember életét mentette meg a könyv, a könyvet, pedig a könyvtár, ami védelmet jelentett, a könyv pedig oltalmat adott.
A gyermekkoromat fájó emlékek tarkítják. Nem voltak vér szerinti szüleim, nem ismerhettem meg a szülői szeretetet. Testvérről sem tudok, ezért nemcsak egykének éreztem magam, hanem számkivetettnek is. Viszont össze sem tudom számolni hány örökbefogadóm volt, hány nevelőszülőm, akik órákig, napokig tűrtek el. Szinte még fizetni is akartak annak, aki elvisel. Bezzeg a többieket a határtalan szeretet vette körül. A feltétel nélküli. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy velem ellentétben szinte mindegyikük családban nevelkedett. Ahogy a nagykönyvben meg van írva. Nem csonka családban éltek, ahol az egyik szülő elvesztette az életét, vagy nem voltak nagyszülők. Sőt a vérszerintin kívül folyamatosan növekedett a családtagok száma. Van, akinek több ezer, sőt millió rokona van. Valaki engem is a világra hozott, de hogy ki az, a mai napig talány. El sem tudom mondani mennyit küzdöttem érte, hogy megtudjam, kinek köszönhetem az életem, bár néha iszonyatosan is haragszom rá, mert magamra hagyott. De mindezek ellenére tudni akarom. Az eddigi családfakutatás eredménytelennek bizonyult.
Most meg már nem is foglalkozom vele, hiszen megöregedtem, érzem, nem sok van hátra. Egy szót sem szólhatok a jelenlegi helyen, ahol már több éve vagyok biztonságban, törődnek velem. Óvnak, védenek, külön helyem van, ahol nem zaklatnak. Van előnye is, nem használódok el, hátránya a magány. Megszoktam, az persze kérdés, az egyedüllét érzése kinél, milyen tüneteket eredményez. Nálam semmit, megszoktam. Én egyszerűen öregnek érzem magam, de szerencsére, szellemileg teljesen épp vagyok. Mielőtt végképp minden téren eltűnök, egy kívánságom lenne. Megismerni, aki miatt élek, és kérdéseket feltenni, amire válaszokat is kapok. Valódiakat.
Próbálok nyugovóra térni. Bár az elmúlt években a nappalok sem olyan zsúfoltak, mint régebben. Egyre kevesebben vannak, így egybefolynak az éjszakákkal. Leoltják a villanyokat. Síri csend honol. Már sercegést sem hallani. Az éj hamar elillan.
Reggel van. Éjszakára évek óta magunkra hagynak, már nem vagyunk olyan értékesek, hogy őrizni kellene valakinek bennünket. Csupán nappal vannak velünk. A létszámuk is csökkent. Egyikükre vagyok rábízva, aki a reggel a munkaidejének kezdetén ellát, majd a többiekkel foglalkozik.
Erre készültem azon a bizonyos napon is. Hallottam, a kulcs hangját a zárban, majd hangokat, a szokásosnál különbek voltak. Többen beszéltek. A nő nem bolondulhatott meg, egyébként sem hangutánzó. Képtelen lenne egy fiatalember hangján beszélni és a gyerekhangokat sem ismerheti. Egyrészt monoton a beszédhangja, másrész öreglány, nem tudhatja hogyan beszélnek a gyerekek. A távolinak tűnő hangok egyre közeledtek. Meglepő párbeszéd fültanúja lehettem.
–Nagyon szépen köszönöm, hogy fogadott, remélem, jó helyen járok, ebben a hónapban ez már a harmadik. Szinte az egész országot bejártam, Tolnát és Baranyát, ahogy szokták mondani. Reménykedni tudok nem hiába utaztam több száz kilométert. Ráadásul a fiamat sem tudtam elengedni az iskolába, pedig most kezdte az első osztályt, gondolom, tudja, milyen fontos ez ebben az életkorban. Hogy megismerje az osztálytársait, a tanítóit, az őt körülvevő közeget. Na de miket is beszélek, hiszen gondolom maga is megjárta ezt az utat a gyerekeivel.
A nő szemei az utolsó mondat hallatán szikrát szórtak, arcbőre egyre vörösebb lett. A férfi hebegni, habogni kezdett, talán sejtette, mellé lőtt valamivel, de azt nem tudhatta, hogy egy öreglánnyal beszél, akinek nem lehet gyermeke.
–Nézze uram, maga miatt kellett bejönnöm 20 perccel hamarabb a szokásosnál, maga meg itt Tolnázik, Baranyázik. Sajnáltatva magát, hány kilométert utazik. Én maga miatt 1 órával hamarabb keltem fel, és nem egy puccos autóval jöttem, mint maguk, hanem egy 20 éves rozoga távolsági busszal. Magával hozza a gyerekét, aki rohangál, meg eszik, pedig ezt itt tilos.
A férfi arcbőre egyre sápadtabbá vált, már a hebegés is nehezére esett. Úgy tűnt a párbeszédének nem lesz folytatása. Eközben a kisfiú odarohant, majd tejföl színű kócos haját a nő combjához simította. A gyermek jelenléte egy pillanat leforgása alatt visszájára fordította a helyzetet. A nő ügyelve
méltóságára a mosolyt magának hagyta, de a tekintete lágyulni kezdett, majd megszólalt.
– Pár percem még talán akad, üljünk le, így talán a kisfiú is nyugodtabb lesz.
A férfi mély levegőt vett, majd másodpercek töredéke alatt kifújta magát, és lassan megfontoltan beszélni kezdett. Tudta ez az utolsó lehetősége, megesküdött rá, az ígéretet be kell tartani, az szent mindenekfelett.
Sercegésemet visszafojtva hallgatóztam, pedig akkor még sejtelmem sem volt talán megváltozhat az életem.
– A modortalanságomért még egyszer elnézést kérek, talán a mérhetetlen izgalom is közrejátszott a viselkedésemben. Hónapok óta erre a pillanatra várok ez az utolsó mentsváram, hogy megtaláljak egy évtizedekkel ezelőtt elveszett kincset, ami millióknak okozott örömet. És remélhetően egy ember végső akarata is beteljesedik, de megpróbálom rövidre fogni.
A nő arca teljesen megváltozott. Még mindig nem mosolygott, de talán a kisfiú jelenléte miatt is elnézőbb lett, és az oldalában a kíváncsiság egyre mélyebbre fúrta magát.
– Nyugodtan beszéljen, majd a hamarosan érkező kolléganőmet megkérem, végezze el a pár perces munkámat, vele úgyis kevés a teendő, idős, így a törődést is kevésbé igényli, mint a fiatalabb társai.
Izgatottság mellett bizsergető érzést éreztem.
– Megpróbálok rövid lenni. Édesapám évtizedekkel ezelőtt külföldre költözött, én is ott láttam meg a napvilágot. Magyarországon csupán egy-két alkalommal voltunk akkor az itthon maradt családtagokat látogattuk meg. Látom kicsit meglepődött, mert tisztán beszélem az anyanyelvemet. Mindamellett, hogy több nyelvet beszélek otthon csak magyarul beszéltünk, emellett rengeteg könyvet olvastam az anyanyelvemen. Ők voltak az igazi tanítómestereim. Nagyon sok mindenben segítettek. Átlendítettek nehézségeken, bejártam olyan világrészeket, ahová más módon nem juthattam volna el. A legjobb barátaim közé tartoznak. Mindez a szüleim érdeme, legfőképpen édesapámé. Miután már járni tudtam együtt mentünk könyvtárakba, és ahogy megtanultam az olvasás tudományát, minden könyvet együtt elemeztünk. Anyukám inkább a háztartásban jeleskedett a könyveket elkerülte. Imádott bennünket és mindenben támogatott. Tudta apám nagyon jól ír, ő hitette el vele van sansza a szerzők között. Nehezen hitte el. Aztán mégis, ami anyámnak köszönhető, elkezdett írni, viszonylag rövid időn belül az első könyvével nagyon sikeres lett. Külföldön, nem Magyarországon. A legeladottabb könyvek sikerlistáját vezette. Mielőtt az első könyvét kiadták volna, anyának a szülei miatt Magyarországra kellett utaznia, így nem volt lehetősége elolvasni a könyvet, viszont apám mindenképpen szerette volna, ha elolvassa magyarul. A kéziratot postára adta fel, de anya hamarabb érkezett vissza. Közben a szülei meghaltak, a könyv a lakásba maradt, amit közben eladtak. Felvettük a kapcsolatot az új tulajdonossal, aki a hagyatékot többek között apa művét egy könyvtárnak ajánlotta fel, de elfelejtette melyiknek. Égen földön kerestük, nem találtuk. Közben a szüleim lebetegedtek, hazajöttünk velük Magyarországra. Az orvosok szerint menthetetlenek. Talán egy-két hét, hónap van hátra. Apám egyetlen kívánsága az volt, hogy, amíg élnek szerezzem meg a könyvet, valószínűleg ez lesz az utolsó ajándék. És a sírba is szeretnék magukkal vinni. Hirdetést adtam fel. Jelentkezett apa rajongója, akinek nagyapja vette meg a lakást, a hagyatékot pedig az Önök könyvtárába adta. Többek között az anyának dedikáltat is. Gyanítom, hogy senki nem kölcsönözte ki, hiszen a szerző neve nem szerepel rajta, és cím nélküli a nyersanyag.
Én a hidegrázástól majdnem darabjaimra hullottam, de a könyvtárost, a nőt, mintha kicserélték volna. Az öröm könnyei végigcsorogtak az arcán, amit mosoly lepett el, megfogta a férfi karját, és hozzám vezetett. Felvett a polcról, magához ölelt. Éreztem nagyon értékes vagyok, amit csak öreg koromra tudtam meg.
A könyvtáros és a férfi egymásba borultak, a kisfiú a kezébe vett. Átadtak az apámnak, aki odaadott az anyámnak.
Családom lett, csak pár hónapig lehettünk együtt, de többszázezer családtagom lett. Magyarul is kinyomtattak.
Érdemes volt a földi lét, most már fent vagyok békességben a szüleimmel. Ők olvasnak, én mellettük pihenek, hiszen fiatalabb már én nem leszek.

“Végre együtt” bejegyzéshez 1 hozzászólás

  1. Kedves Péter! Nagyon jól sikerült ez a történet, megvallom, magam is azt hittem az elején, hogy valaki idősek szociális otthonában van, és így ír memoár jellegű történetet. A milliós tagú családok említésénél már gyanakodtam, de végül is teljesen az írás végére derült ki, hogy a ki a főszereplő. (Direkt nem írom le, aki meg akarja tudni, olvassa el..) Sok szeretettel gratulálok írásodhoz: Éva👏🌞🌻

Szólj hozzá!