Janus tér 2

Találkozásaink sohasem első találkozások. Biztosan megtörténtek régebben, évekkel vagy életekkel ezelőtt. Tizenvalahány évvel ezelőtt történt egy apróság velem. Akkoriban versenyt futottam az idővel, intéztem egyszerre egy csomó dolgot, bevásárlást, banki ügyeket. A közeli kisvárosban tettem ezt, ahol működik a fiúnevelő intézet is. A főutcán bóklásztam boltról boltra járva, hogy beszerezzem a szükséges dolgokat. Ekkor összefutottam egy csapat „javítós” fiúval, akik egyforma kék intézeti öltözékben sétáltak az utcán. Az egyik magas sráccal egymásra néztünk egy pillanatra, aki mai szemmel nézve „Tom Denem-et” idéző öltözékében kitűnt a többiek közül. Abban a pillanatban mintha megállt volna az idő. Saját magamra néztem akkor, és úgy éreztem, mintha belezuhantam volna egy tükörbe. Emlékszem, olyan emlékezetes volt ez a találkozás, hogy otthon azt találtam mondani a családomnak, hogy ma láttam valakit, aki én voltam. Aztán indult megint a taposómalom, és az emléket az agyam egy rejtett zugába helyeztem. Életem legnagyobb mulasztását követtem el. Vissza kellett volna rohannom. Át kellett volna ölelnem. Le kellett volna vadásznom a dementorokat, akik akkor még ártatlanul tartották a varázslók börtönében. Örökbe kellett volna fogadnom. Akkor nem tanulta volna meg a tiltott átkokat. Akkor nem rángatott volna soha senkit madzagon, imperius-bűbáj segítségével. Akkor nem vált volna szörnyeteggé, aki tárgyakká változtatja a körülötte lévő embereket, akkor nem zárt volna saját börtönébe engem is. Akkor elhitte volna, hogy szereti valaki Önmagáért, a saját lelkéért, és nem a hatvanhétféle álarcért, amit magára aggat. Akkor meghallgatott volna szeretetről szóló üzeneteket. Eljutna a füléig, a szívéig, hogy bocsásson meg saját magának, nekem, a világnak, Istennek, mert kiejtette kegyeiből. A szörnygyári kis szörnyeknek, és a szörnygyári dolgozóknak úgyszintén, akik el vannak varázsolva és úgy tudják, hogy javítanak és nevelnek. A szörnyeteg bőrét pedig, visszavinné a kelléktárba.