Titokzatosság

Összes megtekintés: 12 

Kovács csak egy heti szabadságot kapott. A gyárban rengeteg volt a munka és a mérnökökre reggeltől estig szükség volt. Egyhetes nászútra nem volt érdemes menni messzire . Leszaladtak Szovátára , ott töltöttek hat napot és a hetediken már bevonultak az új lakásukba.

A lakás berendezve, készen várta őket. Három szobájuk volt: hálószoba, ebédlő és még egy szoba , amely egy kicsit szalon is lesz. A három szobához elég egy cseléd: ez is ott várta már őket a lakásban. Julisnak hívták, sovány és formátlan nő volt, de elég barátságos és nem kellemetlen.

Kovácsék boldogan kezdtek neki az új életnek az új lakásban. Szerették egymást. És nagyon fiatalok voltak. A türelmetlenül várt házasság, az együttélés semmiféle kiábrándulást nem hozott a számukra; ellenkezőleg: minden nap meglepetve állapították meg, milyen jó és hogyan lesz egyre jobb együtt élni. Minden nappal közelebb jutottak egymáshoz, összébb simultak, mámorosabbak, boldogabbak, megelégedettebbek lettek.

Eltelt három, négy, öt hónap és nem változott meg a viszonyuk forrósága. Az egyiknek a csókja még mindig tartogatott meglepetést a másik számára. Unottá az érintkezésük egy percre se lett; csak számítóbbá és tudatosabbá. Hónapok múltak el és még mindig szeretői voltak egymásnak. Fiatal és tüzes szeretői, és törvényes, tisztes, polgári szerelmük orgiákat rendezett.

A házasságuk negyedik hónapjában történt, hogy az asszony egy éjjel, tizenegy órakor – egy órával a lefekvésük után – felkönyökölt a párnájára és hallgatózott.

– Mire figyelsz? – kérdezte tőle a férje.

Az asszony még egy kicsit hallgatózott, azután rámutatott a hálószoba becsukott ajtajára és rémülten mondta:

– Valaki jár az ebédlőben.

– Ugyan menj!

– De igen. Hallottam a lépéseit.

Kovács is hallgatózott; de nem hallott semmit.

– Képzelődtél – mondta a feleségének.

Az asszony megnyugodott és mind a ketten elaludtak.

Harmadnap éjjel az asszony ismét sápadó arccal fordult a férje felé:

– Megint jár valaki az ebédlőben.

Kovács hallgatózott és most neki is úgy tetszett, mintha bent lépéseket hallott volna. Felugrott az ágyból.

– Ne, – sikoltott halkan az asszony – ne! Ne menj ki. Hátha tolvaj!

Kovács belenyúlt az éjjeli szekrény fiókjába, kivette a revolverét, odament az ajtóhoz és kinyitotta. A hálószoba lámpájának a fénye hosszú, széles csíkban esett be az ebédlőbe. Kovács körülnézett. Nem látott senkit. Meggyújtotta az ebédlő villanylámpáját. A szoba üres volt. Bement a harmadik szobába, kiment az előszobába, revolverrel a kezében benyitott a kamrákba, a konyhába. Nem talált senkit. Bekopogtatott a cselédszobába.

– Julis! Ébren van?

– Igen.

– Nem hallott itt kinn járni valakit?

– Nem. Senkit se hallottam.

Kovács visszament a feleségéhez.

– Azt hiszem, mondta neki, mind a ketten ideges csacsik vagyunk. Senkit se találtam. Minthogy pedig kísértetek nincsenek, mi alighanem valamelyik bútornak a ropogását képzeltük lépések zajának.

Az asszony megnyugodott. Négy nap múlva ismét lépések zaját hallották az ebédlőben. Kovács ismét nem talált kint senkit. Az asszony ismét megnyugodott, de azt kívánta, zárják be ezentúl kulccsal a hálószoba ajtaját éjszakára.

A lépések zajával, azzal a ropogással, amelyet az emberi láb okoz a könnyen síró parketten, nem törődtek már. Minthogy semmi baj sem történt, belenyugodtak abba a magyarázatba, hogy a bútorok ropognak. És aggódás nélkül szerették egymást. A szerelmük nyugtalan volt és találékony.

Egy éjjel azonban nemcsak lépések zaját hallották az ebédlőből, hanem egy sóhajtás zaját is. Egy, keserves, fájdalomból font, a szívnek a sajgó fenekéről felszakadt, hosszú sóhajtást. Meglepetve bámultak egymásra. A bezárt ajtó megtompította a hangját, de ez sóhajtás volt: visszatarthatatlan, szomorú, kétségbeesett sóhajtás.

Kovács kiugrott az ágyból. Az ajtóhoz sietett, kinyitotta, belépett az ebédlőbe, de a szoba akkor már üres volt. Megismételte az első kutatást, de nem talált senkit. A lakás üres volt. Julis régen aludt.

Kovács bosszankodva tért vissza a feleségéhez.

– Ez mégis csak hallatlan – mondta. -Hát mi lehet ez?

Találgatott egy ideig, azután ezt mondta:

– Vagy emberi sóhajtás volt és akkor valamelyik szomszéd lakásból hallatszott át. Vagy valami kívülről jövő hang volt: ajtónyikorgás, macskanyávogás, kéménycsörömpölés és akkor csak a mi tökéletlen fülünk és izgékony idegrendszerünk hallotta sóhajtásnak.

Kénytelenek voltak ezzel a magyarázattal megelégedni. Egy hétig csend is volt ezután, de akkor újra kezdődött a ropogás, és egyszer ismét hallottak egy hosszú, keserves sóhajtást. Kovács most már nevetett.

– Biztos – mondta – hogy valami kémény nyikorog itt fölöttünk. Szamarak voltunk, hogy megijedtünk tőle.

A dologgal ezután nem törődtek. Szerették egymást, boldogak voltak. Örültek, amikor egyedül maradhattak és szerették az éjszakát.

Öt hét múlva egy este, mikor egyedül maradtak, a férfi megcsókolta az asszony nyakát. Az asszony odasimult hozzá, odafektette a nyakát az ajkára, és a gyöngédségnek egy turbékoló hangján elnyújtva és remegve mondta:

– Te drága!… Te édes!…

A férfi magához szorította és egy ideges, remegő mellhangon dédelgette:

– Ella!… Ella!… Ella!…

Ebben a percben a bezárt ajtajukon kívül, az ajtó tőszomszédságában, olyan közel az ajtóhoz, hogy szinte megreccsent belé a fa, egy harsogó zokogás tört fel. Egy emberi, egy félreismerhetetlenül emberi zokogás, egy visszatarthatatlan, elbődülő, kiáltó emberi sírás.

Az asszony elsápadt; a férfi gyors elhatározással abban a pillanatban kiugrott az ágyból, egy ugrással ott termett az ajtónál, kinyitotta, és belépett az ebédlőbe.

Belenézett a szoba félhomályába. A másik ajtón egy meghajlott, barna alak surrant át a harmadik szobába. Kovácsban forrt a düh. Két ugrással kinn volt az előszobában: harmadik szobájuk ajtaja előtt. Felrántotta az ajtót, amelyet már belülről is nyitottak. Egy emberi nyak akadt a keze közé: megmarkolta ezt a nyakat, megszorította és dühöngő kegyetlenséggel nyomta le a földre:

– Most megvagy, disznó!

Jobb kezével az idegen nyakat tartotta, bal kezével pedig a sötét szobában a villanylámpa csavaróját kereste.

A lámpa kigyulladt. A szoba világos lett. Kovács egészen felemelkedett, eleresztette a torkot, amelyet szorongatott, és felállott. Előtte a földön egy zokogó, pihegő gomolyagban ott feküdt a cselédjük, Julis.

Kovács előbb elbámult, azután mértéktelen dühbe jött.

– Julis ! – ordította. Julis, maga volt az?

Julis nem válaszolt. Sírt.

– Julis , ordította Kovács . Feleljen rögtön, vagy széttaposom. Maga járt ott éjszakánként az ebédlőben?

Julis nem válaszolt. Behúzta a fejét, összekuporodott a földön és sírt.

– Felelj, ordította Kovács , vagy ütlek. Te jártál éjszakánként az ebédlőben?

A barna gomolyagból ekkor halk, síró válasz jött:

– Igen.

A Kovács dühe erre egyszerre lecsillapodott. Kényelmetlenül érezte magát. Zavarodott lett. Csendesebben kérdezte:

– Julis ! Mit csinált maga éjjel az ebédlőben?

Julis nem válaszolt.Kovács attól kezdett félni, hogy eltalálta.

– Hallgatózott?- kérdezte idegesen.

– Igen.

Kovácson végigfutott a hideg. Szégyellni kezdte magát.

A szoba ajtajában ekkor megjelent a felesége: remegve, rémülten, bugyiban. Kovács szégyellte a maga ruhátlanságát is. Az asszonyét még jobban.

– Menj be -mondta neki.-Mindjárt megmagyarázok mindent.

Az asszony elámulva nézte a földön fekvő cselédet.

– Menj be – mondta idegesen Kovács.

Az asszony visszament a hálószobába. Férje egy karosszék mögé állott, hogy az egész teste el legyen takarva és csendesen szólt:

– Hát miért tette ezt, Julis ?

A hangjában részvét, szánalom, lágyság és jóság volt. A nő felemelte a fejét erre a hangra. Könnyek hullottak a szeméből.

– Hát miért tette Julis ?kérdezte Kovács

Julisból erre kitört a vallomása. Áradva, hebegve, sírásban elcsuklóan hadarta:

– Láttam, hogy hogyan szeretik egymást. Eleinte kibírtam. De eltelt három hónap is… Egyszer véletlenül hallottam… Nem tehetek róla… De azután mindig hallani akartam…Kívántam!

Kovács elhűlve állott. Hideg borzongás futott végig a hátán.

– Hány éves maga, Julis ?- kérdezte megdöbbenve.

– Huszonnégy.

A férfi elámult. Legalább harmincnégynek tartotta.

Ekkor újra megdobbant a szíve.

– Julis , mondta, -asszony maga?

Julis sötétvörösre pirult, a szeméből újra könnyek kezdtek hullani és lehajtott fővel dadogta:

– Lány vagyok.

Kovács látta rajta, hogy igazat mond. Nagyon is igazat.

– Menjen ki, Julis , – mondta neki csendesen.

A leány kisurrant. Kovács visszament a feleségéhez. Röviden és kínos zavarodottsággal elmondta neki a dolgot. Azután hallgattak. Eszükbe jutott a sok éjszaka, amelyet az ebédlő parkettjének a roppanásai kísértek.És ők még arra sem gondoltak soha, lány-e ez a Julis és nem kellene-e előtte titkolózniuk. Egy lánnyal éltek együtt-,hárman szeretkeztek: a polgári házasság kicsisége egy lány, egy szűz előtt tárta ki a házasélet titkait és örömeit, sóhajtásait és öleléseit.

Kicsikém, mondta Kovács , nagy nyomorúságok vannak a világon.
Hallgattak. Nagyon szégyellték magukat és nagyon szomorúak voltak.
Vége.

“Titokzatosság” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Szia Babu!
    Becsukom a szemem és látom, a polgári lakás berendezését, és a cseléd szobát. A lány vágyakozása megható, élethű!
    Nagyszerű írásodhoz gratulálok Rózsa🌹

  2. Kedves Babu!
    Én történetedet a 30-as évekre gondolom, simán el tudom képzelni az akkori három szobás plusz cselédszobás lakást. Nagyon jól és érzékletesen írod le a történteket, igazán életszerű az egész. Megsajnáltam ezt a lányt, ki szegény, agyonra dolgozott, és irigyli a szép, jómódú fiatalok szerelmét. Nagyon tetszett írásod, én nagyon szeretem mikor erről a polgári világról írsz. Örömmel olvastalak: Éva🌻🌼🌻🌼🌷🌺

Szólj hozzá!