Elnémult fények

Összes megtekintés: 29 

– Tisztán emlékszem arra a napra. December harmincegyedike volt, lassan elkezdődtek az első partik, este kilenc felé járhatott az idő. Az utcán sétáltam egyedül, a hold fénye visszatükröződött az egész napon át tartó esőből megmaradt pocsolyákban. Hűvös volt az idő, a szél is fújt, és ekkor fellőtték az első tűzijátékot. Gyönyörű narancssárga és lila csíkok tarkították az eget, arany cseppek hullottak alá és ezüstös szálak, mint egy pókháló szőtték be a sötétet. Akkor találkoztam veled először. Emlékszem, egy csillogó ruha volt rajtad, éppen egy szórakozóhelyre tarthattál. A ruha flitterjei ragyogtak a tűzijáték különleges fényénél, a pár utcai lámpa megvilágította fekete hajad, zöld szemedre árnyat vetett az est. Reszketve álltál, mint egy macska, megrémített a sok hirtelen hang és fény. Ijedtedben összekuporodva guggoltál a földön, kezeidet a füledre szorítva, szemeidet becsukva, és én egyszerűen úgy éreztem, segítenem kell. Nem voltam, még ma sem vagyok szuperhős, de ott, abban a pillanatban tudtam, hogy téged meg kell mentenem. Tulajdonképpen nem tettem sok mindent: csendesen közelítettem hozzád, óvatosan megsimítottam a fejed búbját, mire te ugrottál egy picit és kinyitottad a szemed. Én mentegetőzve intettem, majd távozni akartam, de te, miután láttad, hogy semmi fenyegetést nem jelentek rád nézve, megragadtál a ruhám ujjánál és magadhoz húztál. Hirtelen egy hatalmasat tüsszentettél, az utcán guggolva hamar megfáztál. Rádterítettem a kabátomat, mire újra behunytad a szemed és békésen hozzám simultál. Ezek után összebarátkoztunk. Hamar kiderült, hogy néma vagy, ráadásul nagyon ijedős és félsz minden hirtelen dologtól, ezért hozta rád a frászt a tűzijáték. Szinte minden nap együtt voltunk, mindig segítettél, és én is melletted álltam. Néha persze kicsit önző gondolataim támadtak. Hallani akartam a hangod. Tudtam, hogy neked sokkal nehezebb, mint nekem, hiszen alig ismertelek. Nem érdekelt. Elképzeltem, hogyan szólnál hozzám. Kedvesen? Halkan? Esetleg karakteres, mély hangod van? Azt akartam, hogy énekelj nekem, vagy akár egy duettel is kiegyeztem volna. Aztán puff, elmúlt minden. Megijedtél az utcán, nem voltam melletted és félelmedben kiszaladtál az útra. Mire a mentők odaértek, te már nem éltél. Én soha nem akartalak elfelejteni. Hallani akartam a hangodat, ahogyan figyelmeztet: nem haltam meg végleg! Az emlékeidben, a fejedben még élek. De nem szólt senki. Már az arcodat is elfelejtem lassan. A neved az utolsó dolog, amire emlékszem. Flóra, Flóra, Flóra… addig ismételgetem, míg bele nem unok. – kínosan állok az emelvényen, még sosem tartottam beszédet. Zavartan húzogatom fekete ruhám ujját, sápadt arcomat egy fátyollal takarom el. December harmincegyedike van. A temetés éjszakára csúszott, kinek van kedve fényes nappal sírni. Nekem is legördül pár könnycsepp szinte fehér arcomon, majd kialszanak az utcai lámpák és a távolból tűzijátékok fényét sodorja az éjjeli szellő.

“Elnémult fények” bejegyzéshez 1 hozzászólás

Szólj hozzá!